Rácsai Róbert : OKtóberi litánia

Nyomtatás

I.

Csendes az ország: oly néma,

Mint fagyott mez?n a széna,

Se szín, se fény, se hang;

Se sötét nincs, se világos,

És a szív is oly magányos,

Mint a templomharang.

Senki se felel. S mint szent rom,

Áll még ez a régi templom,

Ahol gyónni szoktam;

Nem szól benne most gyászének,

Csak lobogva-sírva égnek

A gyertyák titokban.

Csak egyetlen templom maradt,

Ránk boruló nagy ég alatt,

S üresek a padok;

Hol megtaposva és félve,

Dadogva és földre nézve,

De imát mondhatok.

II.

Csak holtak, amerre nézek,

Merevek, s viaszfehérek,

S a terror szónokolt;

Vörös láng emésztett mindent,

Gyilkolt, rombolt, amerre ment…

S a bosszú hátra volt.

Felállt a háromszáz bitó,

És a sok bitang áruló

Markába nevetett;

S míg százak nyakán kötél volt,

Ültek ?k vad, gy?zelmi tort

A halottak felett.

De nem, nem történt hiába,

Büszkén mentek a halálba,

Gerincesen s bátran!

Gyáván kegyelmet egy se kért,

Vérük adták a hazáért,

Mind a háromszázan!

Nyughelyük csak jeltelen sír,

Ott hever mind a sok mártír,

Arcuk lefelé néz;

Szögesdrót a csuklójukon,

Felettük csúf, szürke beton,

S testük marja a mész.

III.

Voltak, akik elfutottak,

S lettek ?zött nyomorultak,

Bujkáltak sebzetten;

És egynek sem volt otthona,

Csak sírtak, hogy „Haza! Haza!”

Ott, az idegenben.

Sokan ott vesztek a harcban,

Vagy a börtön mélyén lassan,

S másnak a kín jutott;

Vitéz férfiak, bátor n?k,

Itt maradnak velünk, mert ?k

A halhatatlanok.

S itt vannak, bár elmentek rég,

Jutalmuk örök dics?ség

Ott a Mennyországban,

Mert lelkük immár Krisztusé,

Tisztán léptek az Úr elé,

Mind a háromszázan.