Már-már bántóan, élesen t?zött a nap a Fiúk fejére ezen a kés?délutáni órán is. A Tó majd-majd fölforrt. A Fiúk azonban bírták, unatkozva ugyan, de bírták.
Mert hogy egyikük sem vallotta volna be a világ kincséért sem, de úgy két napja már unatkoztak. F?ként napközben, mert este csak elmentek ide-oda, kicsit piálgattak, kicsit csajozgattak. De napközben: csak szétd?ltek a parton, id?nként lustán föltápászkodtak, megmártóztak a cseppet sem h?sít? tóban; aztán megint csak szétd?lni a parton.
És emiatt a nyomasztó unalom miatt kezdtek el fogadni, fogadni mindenre és mindenben.
Most csak lustavetin feküdtek a kés?délutáni napzuhanásban, mígnem arra ugrált – hogy-hogy nem – a Béka.
Gazragzo vette észre legel?bb, mert ? hason feküdt a napárral szemben, és a Béka épp elé ugrált az orrának. Gazragzo rávetette szemét, majd kezét, s ördögi vigyorral Amante hasára tette. A fiú úgy tett, mintha észre sem venné, bár hasfala megrándult, mikor a hideg békahús találkozott melegvér? húsával.
Aztán lassú méltóságteljjel – abban bízva, hogy az enyhe hasrendülést társa nem vette észre – megfogta a Békát, s szeme elé emelte.
Gazragzo odavetette: „Béka.”
„No!” – így Amante.
A párbeszédre a harmadik, Terzo is fölnézett, majd fel is ült. Már mind a hárman ültek, középütt meg ott ült a Béka is. A napozógyékényen.
Megint Gazragzo szólt: „Nem mered lesmárolni!”
Kis csönd, csöndke, aztán Amante: „Már miért ne?”
„Fogadjunk!” – adott váratlan fordulatot Terzo. – „Mibe?” – „Láda lötty!” – „Áll!”
Amante felemelte a Békát, egyre feljebb emelte a Békát, szája elé emelte a Békát, aztán megcsókolta.
ócsodaócsodaócsodaócsodaócsodaócsodaócsodaócsodaócsoda
A Béka azon percutumban szépséges-szép ifjú leánnyá változott, s elindultak kéz-a-kézben kettesben a láthatár alján aranyat önt? nap felé, hátuk mögött az ezüstöt olvasztgató épp felkélt holddal az égen.
és egész éjjel kéz-a-kézben láb-a-lábbal és majd szétrobbantódott ez a nyomorult lepusztult és sötétszürke világ mert beleáradt az öröm és a szerelem
és egész éjjel hajad terült a párnámra és csókod illett az orcámra és összeillett minden tagunk hajlékony boldogan és velünk szeretkeztek állócsillagok és men? bolygók és a szép fényes telihold is az égen
meg velünk szeretkeztek tóparti nádasok hápogó kacsái csakúgy mint az éj mély feketéjében nem látszó kormoránok és világító test? ezüsthattyúk
meg a felcsobbanó halak a mélyb?l meg a tejúton békésen haladó üstökösök maga a fénysötét univerzum szerette magát mibennünk
és most és mostantól folyvást mindörökké
a szemed csókolom és szemöldököd ívén futkos kisegér ujjam és mindörökké torkomból-szívemb?l árad a szó szeretlek
és most és mostantól folyvást mindörökké és reggelig a nap s a kenyér megkeltéig
Aztán a reggel, a lírátlan reggel, az akadó nyelv? prózai reggel. A Békának nyoma sincs reggel. Amante futásnak ered, parton és vízen rohangál, utakon és útféleken rohangál, és félúton és egész úton keresi a Lányt, a nem találhatót, az egyetlent.
És kiáll és kiált: „Szerelmem, Békám! merre vagy, hogy nem vagy sehol?”
És kiáll a partra és kiált a partiakhoz: emberekhez, nádakhoz, kacsákhoz, hattyúkhoz, békákhoz és túlcsorduló halacskákhoz, de nem: nincs válasz, és a Lány sincs sehol.
Vagy a Seholban van?
Így, így megy napestig. Egyedülmagányban, társtalanságban.
Alkonyattájt találkozik egy ismer?s Fiúval, aki csak ránéz, és szeméb?l-arcáról olvas:
„Mi van” – kérdi Amantét -, „téged is átvert az a kurva a békatrükkel?”
