H.Pulai Éva : Mahatma Gandhi

2007 júniusában az ENSZ közgy?lése október 2-át, Gandhi születésnapját az ERSZAKMENTESSÉG VILÁGNAPJÁVÁ nyilvánította.

 

Mohandász Karamcsand Gandhi (angolos átírással: Mohandas Karamchand Gandhi, gudzsaráti: મà«â?¹Ã ÂªÂ¹Ã ÂªÂ¨Ã ÂªÂ¦Ã ÂªÂ¾Ã ÂªÂ¸ àªâ?¢Ã ÂªÂ°Ã ÂªÂ®Ã ÂªÅ¡Ã Âªâ??દ àªâ??ાàªâ??ધà«â?¬, hindi: मà¥â?¹Ã Â¤Â¹Ã Â¤Â¨Ã Â¤Â¦Ã Â¤Â¾Ã Â¤Â¸ à¤â?¢Ã Â¤Â°Ã Â¤Â®Ã Â¤Å¡Ã Â¤â??द à¤â??ाà¤â??धà¥â?¬, IAST: mohandÃ?s karamcand gÃ?ndhÃ?«, IPA: [mohÃ?â?¢nÃ?ªdÃ?ªas kÃ?â?¢rÃ?â?¢mtÃ?Æ?Ã?â?¢nÃ?ªdÃ?ª ganÃ?ªdÃ?ªÃ?±i]) (Porbandar, Gudzsarát állam, 1869. október 2.Újdelhi, Delhi állam, 1948. január 30.) jogász, politikus. India politikai és spirituális vezet?je, az indiai függetlenségi mozgalom vezéralakja.

 

Eredeti neve Mohandász Karamcsand Gandhi. A “Gandhi” gudzsaráti kasztnév: banija, vagyis a legkapzsibb keresked?k kasztjába tartozott. Maga a család f?szerkeresked? volt. Kés?bbi nevét híveit?l kapta; a Mahatma szanszkrit szó, jelentése: „nagy lélek”. Ezen a néven ismeri ?t az egész világ, s vált a békés ellenállás jelképévé. Nem áll vele rokonságban a kés?bbi indiai miniszterelnökök közül egyik Gandhi sem.

 

Élete

 

 

 

Londonban tanult jogot 1888 és 1891 között, ám odautazása el?tt önmegtartóztatási fogadalmat tett, melyhez egész életében h? maradt. Az indiai hagyományoknak megfelel?en korán (tizenhárom évesen) n?sült, elutazása el?tt már egy fiúgyermeke volt, kés?bb még három fia született.

 

1893-ban egy indiai cég jogtanácsosaként Dél-Afrikába utazott, ahol a hindu kisebbség szószólója lett. Ebben az id?ben alakította ki filozófiai rendszerét, melyre egész pályafutása épült. Elvének lényege, hogy az igazság ereje gy?z, így passzív ellenállással kell elérni a kit?zött célokat. 1908-ban megírta Hind Szvarádzs, avagy az indiai önkormányzat cím? m?vét.

 

1915-ben családjával visszatért Indiába, ahol a függetlenségi mozgalom élére állt, s ekkoriban kapta a Mahatma jelz?t is híveit?l. India ebben az id?ben még brit koronagyarmat, Gandhi pedig Nagy-Britanniával szemben a hindu nacionalizmus képvisel?jeként lépett fel. 1918-ban [1] Csamparanban polgári engedetlenségi mozgalmat, Ahmedábádban sztrájkot szervez. Ekkor tartott el?ször éhségsztrájkot egy közügy érdekében.

 

Az I. világháborút követ?en Nagy-Britannia szövetségesnek t?nhet, Gandhi pedig India függetlenségét követelte. 1920-ban a Kongresszus Gandhi javaslatára jóváhagyta a kormánnyal való együttm?ködés megtagadását, az idegen intézmények bojkottját és a teljes önkormányzat követelését. Gandhi 1922-ben az egész országot polgári engedetlenségre buzdította, amiért hat év börtönbüntetésre ítélték. 1924-ben vakbélgyulladással megoperálják, majd szabadon engedték. Ezután 21 napos éhségsztrájkot tartott a hindu–muzulmán egység helyreállításáért. Ett?l az id?t?l politikai akciói révén egyre élesebb ellentét alakult ki a brit hatóságok és az indiai függetlenség hívei közt.

 

 

 

1928-ban egyéves politikai szilenciumot fogadott, közben társadalomépít? konstruktív programját népszer?sítette. 1930. január 30-án lapjában, a Young Indiában közzétette 11 pontos követelését. Március 12-én Ahmedábádból a sómenet élén elindult Dandiba, ahová április 5-én érkezett meg. Májusban Nehruval együtt letartóztatták. 1931-ben újból szabadon bocsátották. A Gandhi–Irwin tárgyalás a Kongresszus hivatalos elismerését jelenti, de 1932-ben Gandhit és a Kongresszus vezet?it letartóztatták, a pártot illegálisnak nyilvánították.

 

A II. világháború idején többször hangsúlyozta, hogy csak a független, szabad India tud csatlakozni a szövetséges hatalmakhoz. A polgári engedetlenség és a passzív ellenállás a leghevesebb európai és észak-afrikai harcok idején érte el csúcspontját, ám India függetlenségét mégsem sikerült kivívniuk.

 

1942-ben az Összindiai Kongresszusi Bizottság Gandhi által megfogalmazott határozata: „Angolok, távozzatok Indiából!” Gandhit és a többi vezet?t letartóztatták. 1943-ban 21 napos éhségsztrájkot tartott. 1944. május 6-án Wavell alkirály kiengedte; szabadulása után szembesülnie kellett azzal, hogy politikai küzdelme nem érte el a célját: a hinduk és muzulmánok kiegyezése nem jött létre, nem tudta elejét venni a véres zavargásoknak, és a volt gyarmat 1947-es függetlenné válásával két országra szakadt: Indiára és Pakisztánra. 1946-ban Gandhi Noakhaliba ment, hogy lecsillapítsa a vallásközösségi vérengzést, 1947-ben Bihárban békített. Nem járult hozzá az ország felosztásához, amit így a Kongresszus nélküle fogadott el.

1948-ban éhségsztrájkkal elérte, hogy India adja át Pakisztánnak a nemzeti vagyon neki járó részét. Január 30-án, miközben arra akarta rávenni a hindu közösséget, hogy tegyen engedményeket a muzulmán kisebbségnek, Új-Delhiben egy széls?séges nacionalista, Nathuram Godse lel?tte.

 

 

Az iránta érzett mélységes tiszteletb?l Dzsaváharlál Néhrú els? indiai miniszterelnök lánya, nevét Indira Gandhira változtatta.

 

2007 júniusában az ENSZ közgy?lése október 2-át, Gandhi születésnapját az er?szakmentesség világnapjává nyilvánította.[2]

 

Jegyzet

1.       ^ Mahatma Gandhi: Pictoral Biography. (Hozzáférés: 2009. augusztus 27.)

2.       ^ UN declares 2 October, Gandhi’s birthday, as International Day of Non-Violence

 

http://hu.wikipedia.org/wiki/Mahatma_Gandhi

 

 

Gáthy Vera
A NAGY LÉLEK – Mahátmá Gandhi
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár
Forrás: Rubicon 1994/7

 

India függetlenségének kivívására és erkölcsi felemelésére tette fel az életét. Törékeny emberként is vállalta a küzdelmet egy világhatalommal szemben, mert lélekben er?s volt, er?sebb mint a hatalmat bitorlók. Erejét az igazságba vetett hit s az ahhoz mindenáron való ragaszkodás adta. Ez a lelki er? ihlette Rabindranáth Tagorét, hogy új névvel illesse: így lett bel?le Mahátmá, a Nagy Lélek.

Gandhi és Rabindranath Tagore 1925-ben

Anglia gyarmatbirodalmának gyöngyszeme India volt. Nem véletlen, hogy már a 19. században az angol politikai viták középpontjába került a kérdés: lehet-e Indiát asszimilálni a nyugati társadalmak értékrendjéhez, vagy pedig – tiszteletben tartva a helyi kultúrát – csak a gazdasági kapcsolatokat kell er?síteni. Anglia Indiában fejlesztette ki legteljesebb mértékben a közvetett kormányzás gyakorlatát, kisebb változtatásokkal fenntartva a helyi közigazgatás rendszerét. Az indiai gazdasági fejl?dés azonban a birodalmi érdekek függvénye volt: az ipar szerkezete torz, a mez?gazdaság színvonala alacsony, s mindkett? súlyos adókkal terhelt.

A modern India megteremtésének alapvet? feltétele a politikai függetlenség kivívása volt. A brit jelenlét szinte a társadalom minden rétegének, csoportjának a fejl?dését és érdekérvényesítését korlátozta. Abban tehát csaknem teljes volt a nemzeti egység, hogy a brit uralmat Indiában fel kell számolni. Abban azonban már igen nagy volt a tanácstalanság, hogy ezt mi módon lehetne elérni. Az alkotmányos reformok útjáról minduntalan kiderült, hogy a függetlenség távoli ígéretéhez vezetnek, és Angliának valójában nem áll szándékában lemondani indiai birtokáról. A fegyveres harc útja járhatatlannak t?nt, hiszen Nagy-Britannia katonailag a földkerekség egyik leger?sebb országa volt. Még a szipojfelkelést követ? megtorlások részeként a lakosságot teljesen lefegyverezték. A közigazgatás és a rend?rség minden fontosabb pozícióját egészen az 1930-as évek végéig angolok töltötték be. Ilyen körülmények között felmerült a kérdés, hogy milyen eszközökkel rendelkezik egy jogfosztott, lefegyverzett és gazdasági függésben él? ország, ha ki akarja vívni a függetlenségét. Móhandász Karamcsand Gandhi erre a kérdésre fogalmazta meg a választ.

A harmadik, azaz vaisja kasztbeli Gandhi család a gudzsaráti fejedelemségek egyikében, Porbandarban élt. Móhandászt kasztjának korabeli szokásai szerint tizenöt esztend?s korában megházasították, majd Angliába küldték jogot tanulni. Hazatérte után ügyvédi gyakorlata nehezen indult, míg a Dél-Afrikában él? indiai közösség tagjai meg nem hívták, hogy képviselje érdekeiket. Gandhi végül rövid megszakítással húsz esztend?t töltött Dél-Afrikában, ahol indiaiak tízezrei dolgoztak az ültetvényeken és a bányákban. Dél-Afrikában az indiai telepeseket diszkriminatív törvények sújtották: a hindu házasságokat törvénytelennek nyilvánították, személyazonossági igazolvány kiváltására kötelezték még a kiskorúakat is, ázsiaiak nem utazhattak fehéreknek fenntartott vonatokon, nem mehettek át egyik tartományból a másikba. Az ötvenezres dél-afrikai indiai közösség vezet?je hamarosan Gandhi lett, aki itt kísérletezte ki azokat a módszereket, amelyeket kés?bb az indiai százmilliók vezet?jeként közel három évtizeden át alkalmazott.

Indiába hazatérve egy évig ismerkedett a helyi viszonyokkal, és beutazta az országot. A nemzeti mozgalom vezet?i közül ? volt az els?, aki közvetlen közelr?l tanulmányozta a falvak életét, a társadalom állapotát. Már Dél-Afrikában felhagyott az európai öltözködéssel és az angoloktól átvett szokásokkal, úgy élt, úgy öltözött, étkezett, mint az egyszer? indiai parasztok. Ezért nevezte ?t kés?bb Churchill meztelen fakírnak.

Gandhi 1916-ban egy indigóültetvényen dolgozók panaszainak kivizsgálása során kezdte meg politikai tevékenységét: a parasztokat rábírta arra, hogy ne fizessék a törvénytelenül kivetett adókat. Egyéb nyilvánvaló, de addig senki által nem próbált dolgokat is tett. A hatóságok például megtiltották neki, hogy bizonyos helyekre betegye a lábát. Gandhi mégis odament és jogászként kérte, mutassák meg neki azt a jogszabályt, amely ?t mint indiai állampolgárt az ország bármely településéb?l kitiltaná. Ilyen jogszabály nem létezett, ennek ellenére sokszor el?fordult, hogy ?t és a mozgalom más vezet?it a hatóságok kiutasították, kitiltották valahonnan, ám addigra mindenki tudta, hogy jogsértést követnek el. Gandhi már els? akciójával tekintélyt szerzett magának, és azonnal hívták az ország más részeibe is. Az indigóültetvényr?l az ahmedábádi textilmunkásokhoz ment, hogy segítse rendezni bérvitájukat az indiai gyárosokkal. Itt a böjt eszközéhez folyamodott, ezzel kényszerítette ki a megegyezést. A böjtöt válságos helyzetekben kés?bb is alkalmazta politikai üt?kártyaként.

Az els? világháborút követ?en India arra számított, hogy domíniumi státust kap, helyette azonban néhány nem túl jelent?s reform született, mint az angolok és az indiaiak úgynevezett kett?s uralma, amely csak tartományi szinten növelte valamelyest az indiaiak beleszólási lehet?ségeit a döntésekbe. A központi kormányban érintetlen maradt az angolok hatalma. Az országos nyugtalanságra való tekintettel viszont a Rowlatt-törvényekkel valóságos statáriumot vezettek be. Válaszként a függetlenségi mozgalom legjelent?sebb ereje, az 1885-ben alakult Indiai Nemzeti Kongresszus 1920 szeptemberében elfogadta a Gandhi által javasolt programot: a kormánnyal való együttm?ködés megtagadását és az idegen intézmények bojkottját. Nemzeti iskolák, egyetemek építését is kezdeményezték. Gandhi szorgalmazta a házi fonás-szövés elterjesztését: ett?l kezdve lett a khaddar, a házisz?ttes a hazafiság jelképe. Gandhi a további fejl?dés gátjának az idegen uralmat tartotta. A küzdelem céljának a teljes függetlenséget jelölte meg, s ezzel sikerült ideiglenesen háttérbe szorítania a megosztó tényez?ket. A Kongresszust tömegpárttá szervezte, városi értelmiségi csoportosulásból az egész országot behálózó hatalmas szervezetté tette. 1921-ben a Nemzeti Kongresszus teljhatalommal ruházta fel Gandhit. A hatalmassá terebélyesedett polgári engedetlenségi mozgalom arra kényszerítette a hatóságokat, hogy tárgyaljanak Gandhival és ezzel elismerjék mind a mozgalmat, mind Gandhi vezet? szerepét. A tárgyalások azonban nem jártak eredménnyel, a vezet?ket bebörtönözték, a mozgalmat letörték. Gandhi hat év börtönbüntetést kapott, igaz, betegsége miatt két év múlva szabadlábra helyezték.

 

Gandhi az elkövetkez? években a hindu–muzulmán egység és az indiai társadalom korszer?sítésének kérdéseivel foglalkozott. Ekkortájt ismételt harcot hirdetett az érinthetetlenség gyakorlata ellen, és személyes példájával járt elöl. A társadalom fokozatos, átfogó megreformálásán munkálkodott, új oktatási rendszerének középpontjába a hasznos ismereteket és a fizikai munkát állította.

1927-ben ismét közeledett a politikai reformok kidolgozásának ideje, amire minden tizedik évben került sor. A feladattal a brit kormány a Simon bíró által vezetett bizottságot bízta meg, amelynek egyetlen indiai tagja sem volt. A szétesett, apatikus nemzeti mozgalom az inzultus hatására egyszerre talpra állt. Ismét napirendre került a szatjágraha: Gandhi 1928-ban új adómegtagadási kampányt szervezett, amely hatalmas erkölcsi sikert aratott. Tavasszal Delhiben egy indiai pártközi konferencia bizottságot állított fel az alkotmány alapelveinek kidolgozására. A bizottság elnökévé a nagy tekintély? id?s politikust, Mótilál Nehrut, a kés?bbi miniszterelnök apját választották. Amikor alkotmánytervezetében a Nehru-bizottság “csak” domíniumi önkormányzatot követelt, láthatóvá váltak az id?sebb és a fiatalabb politikusnemzedék közötti nézetkülönbségek, ám legendás kompromisszumkészségével Gandhi elhárította a szakadást. Azt javasolta, hogy ne követeljenek a domíniumi státusnál többet, ha az 1929. év végéig a brit parlament elfogadja a Nehru-féle tervezetet. Id?közben Angliában a konzervatívok választási vereséget szenvedtek, és a történelemben el?ször munkáspárti kormány alakult MacDonald vezetésével. A nemzeti mozgalomban feléledtek a remények, az új helyzetben jelent?s engedményekre számítottak. Ezért a Kongresszus 1929. decemberi, 44. ülésszakán egyértelm?en megfogalmazták, hogy a “szvarádzs” ezután a teljes függetlenség követelését jelenti.

A kormány és a Kongresszus közötti alkudozás azonban nem vezetett eredményre. A függetlenségi mozgalom most is – mint korábban oly sokszor – tanácstalan volt, hogy mi legyen a következ? lépés, amellyel India közelebb juthat a függetlenséghez, de legalábbis megmutathatja az erejét. Az ország figyelme Gandhi felé fordult, t?le várták a kezdeményezést, ami lehet?vé tenné az elmozdulást a holtpontról. A Mahátmá – a Nagy Lélek, ahogy akkoriban a világ megismerte – ekkor közzétette tizenegy pontból álló követelését, amelyben gyakorlatilag csak gazdasági sérelmek szerepeltek. Kijelentette, ha a kormány ezeket orvosolja, akkor India lemond a teljes nemzeti függetlenség követelésér?l. Mivel ez sem vezetett eredményre, 1930. március 2-án Gandhi levelet írt az alkirálynak, amelyben a sótörvény segítségével illusztrálta, milyen gazdasági és szociális kárt okoz Indiának a brit uralom. Ezután figyelmeztette az alkirályt: ha nem kezdi meg a bajok felszámolását, március 12-én elindul a tengerparti Dandiba, hogy ott a vízb?l sót pároljon és ezzel jelt adjon a nemzetnek a sómonopólium megszegésére. A sómenet több mint három hétig tartott, hatására az egész ország megmozdult, új lendületet vett az angol áruk bojkottja, sztrájkok és adómegtagadási kampányok kezd?dtek.

A kormány válaszában nem volt újdonság. Májusban letartóztatta Gandhit, majd Nehrut, s június végére már közel százezer politikai vezet? került börtönbe. A következ? év elején Gandhit és a Munkabizottság tagjait mégis ki kellett engedni, mert a zsákutcából a kiutat csakis a tárgyalások jelenthették, és nem volt kivel tárgyalni. A nemzetet els?sorban Gandhi és a Kongresszus képviselte, s ezt a brit hatóságok is kénytelenek voltak tudomásul venni. Irwin alkirály a brit korona, Gandhi az indiai nemzet nevében kötött kompromisszumot, amely elvezetett a londoni kerekasztal-konferenciához. Kézzelfogható eredmények mégsem születtek, s?t, amikor Gandhi hazatért Londonból, ismét letartóztatták.

Gandhi képes volt a polgári fejl?désben elmaradt tömegeket felsorakoztatni a függetlenségi mozgalom mellett. Ô hozta az eszközöket, teremtette meg a szervezeteket és alakította ki azt a politikai nyelvezetet, melyet az írástudatlan százmilliók is megértettek, hiszen általuk ismert fogalmakból építkezett. Ô volt az, aki felhívta a figyelmet a nemzeti integráció fontosságára. Tekintélyével, erkölcsi erejével, tapasztalataival és türelmével képes volt a különféle politikai törekvéseket összebékíteni és a nemzeti mozgalom szolgálatába állítani. Nagyszer? taktikus volt, értett a különböz? háttérrel, meggy?z?déssel és m?veltséggel rendelkez? emberek nyelvén. Legf?bb eszközéül az er?szak nélküli polgári engedetlenséget választotta. Gandhi és követ?i e módszerrel az idegen uralom megszüntetését kívánták elérni. Ilyen értelemben a fennálló jogrend, hatalmi struktúra ellen léptek fel.

Gandhi morális alapokra helyezett politikai lépéseire a brit uralom csakis konvencionálisan, a hatalom pozíciójából válaszolhatott: Gandhit és munkatársait elhallgattatta, bebörtönözte. Amikor azonban a börtönök megteltek és a polgári engedetlenség még mindig tartott, nem maradt más hátra, mint kiengedni a foglyokat s tárgyalni velük. A parlamentáris demokrácián nevelkedett kormánynak nem volt kész receptje arra, mit kell lépnie, ha ellenfele nem robbantásos merényleteket készít el?, nem is tömegtüntetéseket szervez, hanem böjtöl. Az indiai brit kormányzat nem diktatúra volt, ezért nem hagyhatta, hogy Gandhi elpusztuljon. Emellett tartott a beláthatatlan következményekt?l is, ha a Mahátmából mártír lesz, ezért engedett az erkölcsi nyomásnak, és újra meg újra tárgyalt a nemzeti mozgalommal. A brit kormányzat természetesen tisztában volt azzal, hogy az er?szak nélküli tömeges megmozdulások is az er? alkalmazását jelentik, csupán más formában, hiszen bevallottan a kormányzást kívánják lehetetlenné tenni. Irwin alkirály ezt 1930. július 9-i beszédében világosan megfogalmazta, és leszögezte, hogy a mozgalom ellen minden er?vel harcolni kell. Csakhogy a mozgalom és a gandhiánus eszközrendszer új, szokatlan volt, a hatalom eszközrendszere pedig régi és nagyon is megszokott.

Gandhi és a nemzeti mozgalom vezet?i börtönben voltak, amikor a brit kormány 1932. augusztus 17-én nyilvánosságra hozta az úgynevezett kommunális döntést. Eszerint a muszlimokhoz hasonlóan az érinthetetlenek számára is külön választókerületeket biztosítottak volna. Gandhi felismerte, hogy ezzel nem csak a mozgalmat, hanem a hindu népességet is meg akarják osztani, ezért szeptember 20-án böjtöt kezdett a divide et impera szellemében hozott döntés ellen. Az érinthetetlenek vezet?je, a jogász Ambédkár hajlandó volt tárgyalni, és szeptember 25-én a Púna melletti Jeravda börtönben megszületett a megállapodás. A kormány hajlandó volt elfogadni ezt az egyezményt a kommunális döntés helyett.

A nemzeti mozgalom a mélypontra jutott, a Kongresszust betiltották, szervezeteit az egész országban feloszlatták. Ráadásul 1933-ban Rahmat Ali cambridge-i diák megfogalmazta a Pakisztán-elképzelést, és terve bizonyos muszlim körökben hamar népszer?vé vált. Gandhi szabadulása után évekig távol tartotta magát a politikától. Egészen addig, amíg a brit parlament újabb törvényt fogadott el India kormányzásáról.

Az 1935-ben jóváhagyott és 1937-ben hatályba lépett törvény nagy felháborodást váltott ki Indiában. Jelent?s lépést tett a választójog kiterjesztése és az önkormányzat kialakítása felé, de nem történt el?relépés a függetlenség terén. Arra azonban alkalmat adott, hogy a tartományokban másfél évig választott kormányok tevékenykedjenek és gyakorlatot szerezzenek a közigazgatásban. A valódi er?viszonyokra akkor derült fény, amikor 1939. szeptember elején Anglia hadat üzent a hitleri Németországnak, és bejelentette, hogy a háborúban India is részt vesz. Az indiai alkotmányt hatályon kívül helyezték. Nyilvánvalóvá vált, hogy egyetlen tollvonással meg lehet szüntetni az évtizedek küzdelmével kicsikart engedményeket és autonómiákat.

A Nemzeti Kongresszus csak akkor kívánta támogatni Angliát és a szövetségeseket, ha önállóan, szabad akaratából cselekedhet. Anglia azonban semmiféle engedményre nem volt hajlandó, a Kongresszust betiltotta, a vezet?ket bebörtönözte. A felek álláspontja 1942-ben a japán hadsereg közeledtével sem változott. Gandhi ekkor fogalmazta meg a Kongresszus által is elfogadott jelszót: az angolok távozzanak Indiából!

1944-t?l Anglia meggyengülése senki el?tt sem volt kétséges. A háború után indiai pozícióját el?bb-utóbb fel kellett adnia, csak az nem d?lt el, hogy mikor és kinek adja át a hatalmat. A nemzeti mozgalom ideológiája szándékoltan homályos volt, felhasználta egyfel?l a nyugati parlamenti demokrácia eszmerendszerét, másfel?l pedig az ismert ind erkölcsi normákat. A függetlenség mint legf?bb cél megjelölésével olyan keretet kínált, amelyben békésen megfért hindu és muszlim, földbirtokos, t?kés és gyári munkás. Az így teremtett egység már a harc évtizedeiben is többször szétesett, a súlyos ellentéteket hosszú távon nem lehetett elfedni. Minduntalan felmerült ugyanis a kérdés, hogy miképpen lehet érvényesíteni az eltér? érdekeket a majdani független Indiában. Az 1945-47 közötti id?szak drámai hatalmi küzdelmeiben ugyan mindenki Gandhit tartotta a leend? független India “szuperminiszterelnökének”, s nagy gonddal figyelt a “mahatmatikára” – a Mahátmá politikai matematikájára – Gandhi és a Kongresszus között mégis komoly ellentét feszült. A Kongresszus, valamint a Muszlim Liga az ? közrem?ködése nélkül, s?t akarata ellenére egyezett meg az utolsó brit alkirállyal, Lord Mountbattennel India felosztásáról és Pakisztán megteremtésér?l. Gandhi egy id? után elhagyta a tárgyalások helyszínét, s elment oda, ahol úgy érezte, nagyobb szükség van rá: gyalogszerrel járta végig Bengál falvait, ahol tombolt a hindu–muzulmán vallásháború, majd Kalkuttába utazott, hogy véget vessen a vérengzéseknek.

Élete utolsó fél évében Gandhi szinte a lehetetlenre vállalkozott: elérte, hogy az erkölcs gy?zedelmeskedjen a politika fölött. Megállította a vallásháborút. Ez nem volt jelentéktelen tett, hiszen Kelet- és Nyugat-Pakisztán kiválásával mintegy tízmillió ember vándorolt át az egyik új országból a másikba, és sok ezer ember esett áldozatul a fegyveres összecsapásoknak, a brutális vérengzéseknek. Indiát és az új Pakisztánt polgárháború fenyegette. Utolsó böjtjével Gandhi kikényszerítette a két ország megállapodását. A fanatikus hinduk a hinduizmus ellenségét látták benne, ezért dördült el 1948. január 30-án Delhiben, Gandhi szokásos imagy?lésén a fiatal púnai újságíró, Godsze gyilkos fegyvere.

Gandhi történelmi jelent?sége felbecsülhetetlen még akkor is, ha vitatható, hogy az er?szakmentes polgári engedetlenségi mozgalom vívta ki India függetlenségét. A nemzeti mozgalom és a gandhiánus vezetés politikailag aktivizált háromszázmillió embert, a pártok figyelmét a szociális és gazdasági kérdésekre irányította, tartást adott a nemzetnek és elutasította az er?szakot. A három évtizedes küzdelemb?l egy nemzet került ki, mely határozott célkit?zésekkel, politikai alapelvekkel s politikai gyakorlatot szerzett emberek százezreivel rendelkezett, akik át tudták venni az ország irányítását a dekolonizáció után. Erkölcsi és politikai alapelvvé vált a türelem, a tolerancia még akkor is, ha ezen a területen India újra és újra elbukik. Az ország hallatlan morális t?kével lett független és indult el a modernizálódás útján a Kongresszus vezetése alatt. Ám ekkor már nem követte Gandhit.

Gandhinak ugyanis volt egy politikai végrendelete, amelyr?l igyekeztek gyorsan megfeledkezni. Ez – ha eddig más nem – mindenképpen felhívja a figyelmet a másik Gandhira, a gondolkodóra, aki megkísérelt választ adni a társadalom és a jöv? kérdéseire, aki a gyakorlatban tanulmányozta a hatalom és az erkölcs viszonyát, s?t kísérletezett: szembeállította az erkölcsöt a hatalommal, majd erkölcsös politikát akart teremteni.

 

Közvetlenül halála el?tt Gandhi azt javasolta a Kongresszusnak, hogy oszlassa fel önmagát, hiszen történelmi küldetését teljesítette: kivívta India függetlenségét. Ezt követ?en a legfontosabb a konstruktív program megvalósítása, és ehhez a népet szolgáló szervezetre van szükség, mert ha egy párt nem “szolgál”, akkor létezésének értelmét veszíti el. Miképpen az állam is er?t, er?szakot alkalmaz, holott az uralom igazi tartalma az önmagunk fölötti uralom. Gandhi szerint tehát az ideális állam a “rendezett anarchia” lenne, a “felvilágosult anarchia állapota”. Egy ilyen államban “mindenki önmaga uralkodója. Úgy uralkodik önmaga fölött, hogy soha ne korlátozza szomszédait. Az ideális államban tehát nincs politikai hatalom, mert nincs állam sem” – írta még 1931-ben a Young India hasábjain. Gandhi az önellátó falusi köztársaságok szerény, de mindenkir?l gondoskodó Indiáját képzelte el – ahogy azt még 1908-ban a Hind Szvarádzs cím? írásában felvázolta –, s nem korszer? iparral, hatalmas hadsereggel, több mint kétszázmilliós, er?s középosztállyal rendelkez? országot akart. Azzal, hogy India független lett, Gandhi betöltötte történelmi szerepét. India új vezet?i nem követték a Gandhi által felvázolt társadalmi modellt. Nem is tehették, hiszen India része maradt annak a világrendszernek, amelybe a gyarmatosítás évszázadai beillesztették.

Gandhi azonban már életében több volt egy nagy nemzet politikai küzdelmének vezet?jénél. Albert Einstein szerint “a tisztelet, ami Gandhit az egész világon övezi, arra a jobbára öntudatlan felismerésre épül, hogy korunk a morális hanyatlás id?szaka, és ebben ? volt az egyetlen államférfi, aki a politikai szférában az emberi kapcsolatoknak azt a magasabb koncepcióját képviselte, amelyre minden er?nkkel törekednünk kell.”

Élete során Gandhi többször említette a “csendes kis bels? hangot”, a lelkiismeret szavát, amely tetteit irányította, amelynek segítségével megkísérelte összekapcsolni a történelmi valóságot a transzcendentális élménnyel. Önéletrajzában így fogalmazott: “Úgy gondolom, nem helyes a biztosra törekednünk ezen a világon, ahol minden bizonytalan, csupán Isten és az Igazság nem az. Ami csak körülöttünk történik, az mind bizonytalan, ideiglenes. De mögötte ott rejtezik a Legf?bb Lény, a Bizonyosság, és boldog lehet, aki el?tt egy pillanatra feldereng ama Bizonyosság, s akinek sikerül hozzákötnie a szekerét. Az Igazság keresése a summum bonum életünkben.” Mahátmá Gandhi paradigma-váltást kínált: az önkorlátozás és az erkölcsi normák összekapcsolását, és az így létrejött rendez? elvet akarta a hatalom és az er?szak helyett a társadalom szolgálatába állítani.

 

 

Napjainkban is megválaszolatlan kérdés az er?szak szerepe a társadalomban és a politikában. Amikor az amerikaiak ledobták Japánra a két atombombát, Gandhit sokan kérdezték, hogyan látja az er?szaknélküliséget az atomkorban. Folyóiratában, a Haridzsanban 1946 júliusában ezt írta: “A bomba mérhetetlen tragédiájából joggal vonhatjuk le azt a tanulságot, hogy bombát ellenbombákkal nem lehet elpusztítani, miként az er?szak sem pusztítható el er?szak által. Az emberiség csakis az er?szaknélküliséggel szabadulhat meg az er?szaktól.” Gandhi er?szak-ellenességét tartotta Einstein is a legfontosabbnak. “Törekednünk kell arra – írta –, hogy az ? szellemében cselekedjünk: ne használjunk er?szakot, amikor ügyünkért harcolunk, és tartózkodjunk a részvételt?l olyasmiben, amit rossznak tartunk. […] Hiszem, hogy nemzetek fölötti alapokon a világ békéjének problémája csak Gandhi módszerének széles kör? alkalmazásával oldható meg.” Gandhi er?szak-ellenessége napjainkig nem vesztett aktualitásából, s a politika erkölcsi tartalommal való megtöltése továbbra is várat magára. Módszerét, az er?szak nélküli polgári engedetlenséget az amerikai polgárjogi harcosoktól kezdve az elmúlt évtizedekben sokan és sokfelé alkalmazták, mindannyiszor feltéve a hatalomnak a kérdést, hogy erre az eszközre az er?szaktól eltekintve mivel lehet válaszolni.

 

 

Fotók

 

Magyar életrajzi m?vek:

Gandhi, Mohandas Karamchand: Önéletrajz, avagy Az igazsággal való próbálkozásaim története. (Ford. Fridli Judit, jegyz. utószó: Gáthy Vera). Budapest 1987, Európa, 589 p. (Emlékezések.)

Gáthy Vera: Gandhi. (2. átd., b?v. kiad.) Budapest 1987, Szépirod. K., 194 p. 24 t. (Életek és korok.)

Germanus Gyula: India világossága. (Mahatma Gandhi.) Budapest 1934, Szerz?, 109 p.

Kalmár György: Máhátmá Gandhi. Álom – politika – valóság. Budapest 1982, Gondolat, 563 l.

Rolland, Romain: Mahátmá Gandhi. (Ford. Benedek Marcell. 3. kiad.) Budapest [1930], Dante, 154 p. 8 t.

  

http://www.mkgandhi.org/
http://www.gandhi-manibhavan.org/
http://web.mahatma.org.in/

http://www.terebess.hu/keletkultinfo/gathy.html

 

Legutóbb szerkesztette - H.Pulai Éva
Szerző H.Pulai Éva 1136 Írás
A H. a nevem előtt, csak egy megkülönböztető jel, hogy ne keveredjenek össze a hírösszeállítások a firkáimmal. *Pulai Éva