Útkereső Y. története 2.

“Aztán meg az iskola is itt volt, ahol egy évet halasztottam, de a diplomát nagyon meg akartam szerezni. Maradtam hát, és végül lediplomáztam, óvónő lettem.’Paidagógosz’, mint te…” – mosolyog rám egy kicsit, aztán folytatja.
„A diploma megszerzése után viszont megint csak nem éreztem, hogy az óvónői hivatás lenne az igazi Úr Hangja, maradtam hát az irodai munkáknál, de mivel elég keveset kerestem vele, egyebeket – például takarításokat – is bevállaltam. Láttam, hogy kinn működik, hát itthon is felépítettem a kis ügyfélkörömet. Végül már egész sokan vártak az én kisegítő takarításomra, és egész jól meg is fizettek.
Közben persze belefutottam a nagy szerelembe. És, bár sok szépet adott az a kapcsolat, sok mindenre meg is tanított, de sok mindent ki is ölt bennem; szóval kissé tönkretett.  De azt gondolom: talán így is kellett lennie, megedződtem rendesen.”
„És azóta van az álarc rajtad?” – vetem közbe, ő meg rábólint.
Ezt már megbeszéltük egyszer.
Közben pedig gyönge – ó, nagyon is gyönge! – megbánás és szégyenkezés fog át.
Vajon akkortájt, mikor ő érettségizett, mikor tizennyolc éves volt, nem az én dolgom lett volna valami értelmes életcélt, életértelmet a kezébe adni?
Kezükbe adni? Mindegyiknek, egytől-egyig?
De hát akkortájt, mikor ő érettségizett, éppen az én életem célját és értelmét zúzta össze életem egyetlen Értelme és Célja; semmi sem lebegett akkor az én szemeim előtt, hogyan adhattam volna bárki kezébe bármit is? Hibás értékrend: egyes számú főbűn.
„Aztán, mivel rájöttem, hogy a szerelem nem jön, nem jöhet be nekem, elkezdtem azon az alapon ismerkedni, hogy a kellemeset a hasznossal összekössem, vagyis hogy olyan pasikat szerezzek magamnak, akik segíteni tudnak az életpályámon, céljaim elérésében.
Tudom” – sandít rám -, „ez nem nagyon tetszik neked, te csak a szerelmet ismered el egyetlen lehetőségként. Hát én meg nem.”
 Kicsit megáll, tán azt várja, hogy mondok valamit, csakhogy én nem mondok semmit. Az ő döntései voltak, vacakul kallódó kis életének a döntései: milyen jogon játszhatnám én az erkölcsőrt? Hogy nem szólok, folytatja:
„A baj csak az volt, hogy még mindig abba az egybe voltam szerelmes, abba a nagy szerelembe. Rövidesen hát vissza is költöztem hozzá, egyszersmind pályát is akartam változtatni, akkor éppen fogászati asszisztens szerettem volna lenni. De hát pénzt kellett keresnem, újra takarítani jártam, és nem volt id?m, sem energiám úgy tanulni, meg a gyakorlatokra bejárni, vagyis feladtam ezt az álmot is. őérte, igen, őérte…”
Hallgatok, ezt értem, nagyon jól értem. Egy „őérte” miatt én is bármit megtettem volna egykor: alumínium-kiskanállal faragtam volna palotát számára a Gellérthegy gránitsziklájából.

„Aztán már csak takarítottam, mert abban legalább volt pénz bőven, csak fizikailag kellett bírni. Olykor a megaláztatást is lelkileg. Később újra bevállaltam a takarítás mellett más munkákat. Voltam fagyiárus nyaranta, voltam ez, az, amaz. Mint tudod, még ingatlanügynök is voltam.”
(Tudom.
Nagyon rossz ingatlanügynök volt, nem az esze, hanem a lelke miatt. Köpött ő arra, hogy téglából vagy betonból vannak-e a falak, de ha meglátta, hogy szép kert van a ház körül, a kertben meg cica, akkor berajzoltatta volna velem az alaprajzba a kertet is, cicát is. Már ha berajzoltam volna.)
(Ja igen, persze: gyakran engem kért meg, hogy készítsek alaprajzot a corell-drawban vagy más intelligens rajzolóprogramokban, mert hisz „te mindenhez értesz, Gyuri!”)
„Nagypapi közben egyre rosszabb és rosszabb állapotba került, már nem tudta ellátni magát, és – mivel én akkor már megint egyedül laktam egy szép albérletben -, odaköltöztettem magamhoz. Próbáltam gondoskodni róla, de itt is elég sokat betegeskedett. Igyekeztem én, hogy mindene meglegyen, végén már a gyógyszereket is én adagoltam, és hirtelen mindenhez, ami betegápolással kapcsolatos, érteni kezdtem. Esküszöm, a végén már mindent tudtam, amit tudnia szükséges egy mentősnek, ha bármi gáz van.”
Figyelek, még jobban rá, mint eddig. Most jön az Úr Hangja? Mert ebből indultunk ki. Most jön vajon?
Kezei még mindig repdesve festik gondolatait, szavait. Mint régen, ha irodalomórán fejtegetni kezdett valamit…
„A ment?ket mindig én hívtam ki, és tudtam, hogy kell beszélni velük, hogy azonnal jöjjenek.  Viszont akkor még összeszorult a szívem, ha mentőt láttam vagy visításukat hallottam.”
Újra töprengőbe esik, szedegeti időrendbe a történéseket.
”Egyszer aztán azt mondta az egyik mentős: miért nem megyek hozzájuk dolgozni, szükség van ott az ilyenekre, mint én. Ja, persze, gondoltam akkor, mert el sem tudtam volna képzelni, hogy éhbérért dolgozzam, mások szenvedéseit nézzem, úgy, hogy még nem is értek hozzá.”

Várom a befejezést.
Bár tudom, mi következik.
Ezt már tudom.

„Aztán nagypapi meghalt, és a mentőautó szirénájának hangja valahogy más értelmet kezdett kapni az életemben. Egyáltalán: értelmet nyert. Már nem fájdalmat okozott, ha visítva rohant egy mentőautó segíteni. Fogalmam sincs igazán, hogy miért, de kezdtem örülni minden egyes mentőautónak, és kezdtem szeretni a szirénát. Ha akarod, hát számomra ez volt az égi jel, ez a furcsa, kellemetlen szirénahang.”
”Értem én” – mondom -: „ millió nyelven szólalhat meg az Úr. Miért ne szólhatna szirénahangon?”
Jutalmul rám mosolyog, úgy látszik, jó volt a mondat.
„Így jött az ötlet: mi lenne ha mégis megpróbálnám a mentősséget. És addig-addig kutattam, kerestem, míg sikerült bejutnom.
Tudom, ez az életcélom, már tudom: azóta is rá vagyok kattanva erre az egész témára, a mentőautó a mindenem, érzem, hogy sok életet fogok majd megmenteni, illetve segédkezni abban .”
Rám néz: kicsit félénken néz rám, és a tekintete kérdez. Mit szól a tanár úr, kedvenc tanár ura ehhez az egészhez?
Aztán a szája is kérdez.
„Hát nagyjából ennyi az én történetem. Nem tudom, lehet-e érdekes, hogy harmincegy éves koromban jöttem rá, merre visz az utam, és hozzá még ilyen erővel döbbent belém. Érdekes ez?”
Vidoran, pajkosan majdnem kislányos csintalansággal vigyorog rám: „Úr Hangja vagy nem?”
Bólintok: „Úr Hangja Y., az Úr Hangja.”
 
Bólintok még egyszer, és megnyugszom.
Szégyenérzet és lelkifurdalás, mint cigarettafüstöm, szétoszlik az alkonyati szobában.
Talán sok verembe hullva, talán sok zsákutcába térve, talán tévelyegve, de Y. addig keresett, addig kutatott, hogy lám, rátalált mégis a helyes útra, a számára jelölt Életútra.
És akkor talán más volt tanítványaimnak is sikerülhet ebben a bolond és sötét világban találni valami fénylőt.
Megnyugszom azért is, mert ha jön a következő szívinfarktus, és még az is itt hagy földünkön, és szirénázva mentőautó jön értem: jó kezekben leszek.
Ugye Y., jó kezekben?

22látogató,1mai

Szerző Kavyamitra Maróti György 400 írás
1951-ben Boldog Sarlósasszony napján születtem. A keresztségben kapott nevemen kívül még az ÃÂrja Majtreja Mandala buddhista rendben kapott nevemet használom előtagként, melynek jelentése: a Költészet Barátja. Voltam segédmunkás, szerszámkészítő szakmunkás, tanár. Jelenleg semmi vagyok: sok-sok érműtétem után leszázalékoltak, igazi semmit-tevő lettem. Ezért írok. Hej,ha csak még egyszer tanterembe léphetnék... Dehogy írnék én ilyen-olyan írásokat: elmondanám a teremben, és az jó lenne. Lettem hát (a drága Arannyal ellentétben) énektanárból éneklő. Elvált vagyok, két nagy gyermek apja, és nagyapja egy gyönyörűségnek, Kamillának, Millának.

6 Komment

  1. De jó, hogy van köztünk egy Maróti György, a csendesen mesélő, hívő humanista, akit a reneszánsz költök is haverjuknak tekintettek volna, ha azok a szent lantot pengető pajzán gyerekek, nem születtek volna túl korán. Nagyon tettszett ez a figyelő szeretettel meghallgatott történet leírása.

Hagyj üzenetet