Sonkoly Éva : Boglárkák

Sietősen kelt ma a nap.*

Sietősen kelt ma a nap. Sugarai belestek a sötétítő függöny résein.

Pedig ma is csak annyi dolgom van, mint más pénteki napokon — gondolta Bori néni, s lassan ébredezett.

Tekintete az asztalra tévedt. Még frissnek tűnő virágcsokor pompázott a reggeli melegben. Boglárkák.

Vajon meddig élnek? — töprengett Bori néni. Vizet cserélt rajtuk. Nemrég olvasta valahol, hogy ezek a gyerekek virágai.

Miért is? — arra már nem emlékezett, de olvasás után a piacon vette a csokrot. Unokáira gondolt. Egy lány, és egy fiú. Ritkán látja őket. Most olyan, mintha itt lennének.

Végignéz a lakáson. Hol is lehetnének? Két szoba, összkomfortos panelben? Alig jut hely annak is, ami a legfontosabb.

Azért a gyerekeknek mindig van hely — gondolja.

 

Bori néni tanít év közben. Most megkérték, hogy segítsen Tamáskának. Régi ismerős kisfia. Kora délelőtt jön, amikor még nincs olyan meleg.

Amíg készülődik, Tamáska problémája mellett eszébe jut az unokája, a fiú. Itt lakik a városban. Mikor is látta? Talán három hete. Azelőtt? Húsvétkor. Dolgoznak a szülei. Hétvégén?

Akkor pihennek! — könyökölt Bori néni az íróasztalára. — Meg fürdenek a medencében, otthon.

— Téged nem hívnak? — kérdezte egyszer egy kolléganője.

— Dehogynem! — mondta sietve.

— De tudod, akkor én elfoglalt voltam, megértették — füllentette büszkén.

Élik az életüket — gondolta azóta.

 

Ránézett a telefonjára.

A fiam! — örült meg hirtelen. Aztán elmúlt az öröme.

— Sajnos, a hét végén nem tudunk menni! — hallotta kihangosítva, olyan egyszerűen.

— Ugye nem haragszol, anya? — kérdezte a fia. — Tudod, hónap vége van, benzinköltség… — folytatta volna még.

— Nem, dehogy! — válaszolta Bori néni sietve, és elnézést kért, mert csengetett a mindig vidám Tamáska édesanyja.

Segítek neki! — hessegette el a szomorú gondolatokat.

Amikor végeztek, Tamáska a kisasztalra nézett.

— Jaj, de szép virágok! — csodálkozott nagy szemekkel. — Mi a nevük, Bori néni? — kérdezte a kisfiú.

— Boglárka. Olyan gyerekvirág — mentegetőzött Bori néni.

Közben jöttek is Tamáskáért. Eljött a kishúga is, ő is a virágokat nézte.

Bori néni kivett a vázából két szálat, s nekik adta. Megsimogatta selymes kis hajukat.

— Megköszöntétek? — kérdezte édesanyjuk.

— Persze! — mondta Bori néni. 

Aztán leült, s érezte még hosszan a tenyerén a kis hajszálak érintését.

 

Legutóbb szerkesztette - Sonkoly Éva
Szerző Sonkoly Éva 563 Írás
Gyógypedagógiai tanár vagyok. Az Alföldön születtem, Kaposváron élek. Mióta emlékezni tudok az irodalom rajongója vagyok, mesék, regények, versek. Sok évvel ezelőtt egy tanítási szünetben kezdtem valamiféle belső zenére sorokat írni. Eldobtam, de a gondolat, hogy még egyszer megpróbálom, biztosan izgatott, mert azóta vagyok ezen a téren próbálkozó. Sok kedvencem van klasszikusok, napjaink írói. Mégis, Váci Mihálynál aligha érzékelteti számomra más költő a hiányt, sorai emlékeztetnek életem sokszori újrakezdéseire, hitet adnak. "Újra kezdeni mindent e világon, – megteremteni, ami nincs sehol, de itt van mindnyájunkban mégis, belőlünk sürgetve dalol, újra hiteti, hogy eljön valami, valamikor, valahol…"