A számzáras aktatáska kódját eldobom, mi a valószín?sége, hogy megtörik a viaszpecsét, lekopogom az asztalon, babonás morzéját a szívnek. Gyufaszáltördel? ujjaim nem t?rik a skatulyát, lám a por is felkelt a laminált padlóról, hiába sz?rik berendezések, táncol a fényben. Gerincem abakuszára f?zöm a napokat üres mészgolyókból, avas szél keveri a ráncos, zsíros lapokat a leosztott kis Káoszban, egyre elveszettebben a nagy Rend igénye épül bennem a teljes sort kirakni. Krizantém illata fehér, abban minden szín benne van – mikor a csont a földbe ér. Az elvetett implantátumot befogadja-e az isteni emlékezet? A zuhanó árnyék mindig felfelé nyúl,vagy eltaszítja a röghöz kötött kezet, s maradok az, ami vagyok, beteges, kényszeres, nem visszaváltható, de visszaes? – Cigarettám aktívszenes, parazsa vérrel ég a számra, a parkban föntr?l gesztenye koppint, rokkant nyakcsigolyámra permanens negációt.