A patikus festővé lesz

 

 „Én, Kosztka Tivadar, ki a világ megújhodásáért ifjúságomról lemondottam, amikor a láthatatlan Szellem meghívását elfogadtam, akkor már rendes polgári foglalkozásban, kényelem- és bőségben volt részem.”

Az unalmas és végtelennek tetsző sík vidékből szemet gyönyörködtető, nyáron zöldellő, télidőn kéklő, várral ékes dombocska emelkedik: a Várdomb.
A Várdomb lábánál ott a városka, a kicsit álmodó, elfelejtett, itt-ott poros kis városka: Gács.
Az aluszékony, szendergő, elfeledett városka fő utcájával párhuzamos, poros kis utca f? nevezetessége a Vörös Kereszthez címzett patika volt. És igazán, más nem is volt abban az utcában: sem egy szálló, sem egy ivó, semmi, csak a patika.
A patikust, kinek különc neve volt, Gácsott mindenki kedvelte: a huszonnyolc éves férfi csöndes volt, el-elvonulós, halk szavú, kedves mosolyú. Az idősebb városlakók közül jó néhányan még emlékeztek apjára is, meg a család tragikus történetére is: mesélgették olykor, hogy 1862-ben, egy szörny? tűzvész során dr. Kosztka László gyógyszerész kisszebeni háza porrá égett, és a tűzvészben odalett szép Bella, a család féltett nagylánya.
Aztán vetődött a család erre meg arra, végül a furcsa nevű Tivadar fiú Gács kicsiny, álmodó városkájának lett patikussegédje: és annak a városnak minden lakosa, aki csak ismerte,  kissé különc, de csendes, szorgalmas embernek ismerte.
Ki hitte volna, hogy még a tűzvész vöröslő pusztítása előtt a kis Csontváry-fiú sokat kerülte az iskolát: gyakorta elfeküdt egy városkörnyéki réten, távol iskolától, és gyönyörködött a természet szépséges alkotmányaiban, szívesen elnézegetett különféle rovarokat, lepkéket, dongókat, bongó méhekkel játszott.

És az után, hogy a gácsi Vörös Kereszthez Patika gyógyszerészsegédje lett is, valamit meg?rzött töpreng? ücsörgéseib?l, nézel?dési hajlamából: nem ritkán elbóklászott a Várdomb oldalában, keresett egy csöndes, csak madárlátta horhost, vagy csalitost, és ott elfeküdt. Ha hason feküdt, a f?szálak növekedését, fény felé törtetését nézegette; ha meg hanyatt, akkor a vándorló felh?ket az égen, meg a nap aranyos útját.

1880. október közepén váratlan, kés?nyári id? andalította Gács lakóit; olyan id?, mely nem is ritka a kontinentális égöv alatt október táján: az ilyen októberi búcsúzó nem csak a mediterrán világ sajátja, nem bizony.
Vasárnap volt, október tizenharmadik napja: a Vörös Kereszthez címzett patika már zárni készült, alig volt képzelhet?, hogy ebben a csöndes délutánban, estében bárki gyors orvosságsegélyhez folyamodjék Gácsott.
Csontváry kivitt egy széket a gyógyszertár elé, odatette, ahol még érte az ?szi áldás, az ajándékba kapott napsütés, és leült. Köpenye fels? zsebében ceruzák pihentek, receptírásra való ceruzák; jobb zsebében a köpenynek meg néhány receptvény volt.
A túloldali, földszintes házikó el?tt ökrök húzta kordé állt, az ökrök békésen merengve várták gazdájukat.
Hiába, hogy szinte nyárias meleg lett, azért csak tudni lehetett, hogy közeleg már október idusa, kifelé szállt az id? nem hogy a nyárból, de lassan az ?szb?l is: tudni abból lehetett, hogy a nap már ilyen koradélutáni órán is nyugat felé készül?dött, rézsútosan áradt fénye a kis utcába.
És ez a fény különös varázslatot ?zött, mint egy csintalan, mesebeli kobold; átfestette a poros kis utca földjét, át az ökrök vedl? sz?rét, és aranyosan játszott mindenen, amihez hozzáért.
Csontváryt valami különös, szinte álombeli hangulat fogta el, egészen gépiesen, ösztönösen húzott el? egy plajbászt meg egy receptvényt, és hátoldalára levázolta a két ökröt, a kis kordét, meg az ökrök sz?rén arannyal keresked? nap fényét.
Hamar meglett az egyszer? kis rajz, de Csontváry még ült, szinte lélegzetet sem vett, csak félájult bódulatban nézett a túloldalra.
És ekkor égi szózatot hallott arról, ahol a nap szállt nyugat felé: „Te leszel a világ legnagyobb nap-út fest?je, nagyobb, mint Raffaello!”
Bizonyos, hogy a hang nem bels? eredet? volt, mert Csontváry utóbb föleszmélve ráébredt, hogy fogalma nincs tudatos létében arról, mi a csoda lehet az a nap-út festészet, és igazából Raffaellóról is csak halovány, ködös ismeretei voltak.
Ráadásul, még miel?tt egészen fölocsúdott volna, azt vette észre, hogy összezárt bal tenyerében van valami: valami kemény, de igen aprócska dolog.
Kitárta öklét, és tenyerén egy kis magvacska feküdt: hogy miféle? Azt nem tudta megállapítani. Lehetett fáról elröppent, de épp úgy gabonaszem is.
Igazából Csontváry Kosztka Tivadar nem nagyon értett a magvakhoz, és azt sem tudta elképzelni, hogyan, miként kerülhetett tenyerébe az a kis magocska.
Halk, de ebben a mereng? révületben mégis er?snek t?n? hang verte föl. A patika öreged?, jólelk?, szerény vezet?je kiáltott föl, meglátván Csontváry jobb kezében a rajzot: „Hisz maga kész fest?, Tivadar!”
Nyugat fel?l, arról, ahol igéz? és ígér? nagyvárosok álltak pompával és kultúrával teli nagyvárosok, most könny? szell? érkezett, befordult a sarkon, végigsiklott a poros kis gácsi utcán, és fölkapta Csontváry bal kezér?l a magvat, jobbjából kifútta a receptvényt, és magával vitte kelet felé, hol már lassan alkonyodott.

És másnap reggel, jókor reggel, Csontváry Kosztka Tivadar kilépett a Vörös Kereszthez címzett patika kapuján, becsukta maga mögött, fölnézett a még sötét hajnali égre, és elindult nyugat felé, arra, ahol igéz? és ígér? nagyvárosok álltak pompával és kultúrával teli.
Csontváry nekivágott…

Párisnak tartva 1907-ben milliókkal szemben álltam egyedül az isteni gondviselés eredményével, s az egész világ hiúságát pocsékká zúztam; egy napon Párist kapitulációra bírtam, s a világot túlszárnyaltam, de tíz millió embert el nem pusztítottam, csupán kijózanítottam ?ket; a dolgokból reklámot nem csináltam, mert a kufárok sajtójával nem tör?dtem, hanem elvonultam a Libanon tetejére, s ott cédrusokat festettem.”

 

12látogató,1mai

Szerző Kavyamitra Maróti György 400 írás
1951-ben Boldog Sarlósasszony napján születtem. A keresztségben kapott nevemen kívül még az ÃÂrja Majtreja Mandala buddhista rendben kapott nevemet használom előtagként, melynek jelentése: a Költészet Barátja. Voltam segédmunkás, szerszámkészítő szakmunkás, tanár. Jelenleg semmi vagyok: sok-sok érműtétem után leszázalékoltak, igazi semmit-tevő lettem. Ezért írok. Hej,ha csak még egyszer tanterembe léphetnék... Dehogy írnék én ilyen-olyan írásokat: elmondanám a teremben, és az jó lenne. Lettem hát (a drága Arannyal ellentétben) énektanárból éneklő. Elvált vagyok, két nagy gyermek apja, és nagyapja egy gyönyörűségnek, Kamillának, Millának.

1 komment

Hagyj üzenetet