H.Pulai Éva : Segesvár, 1849. július 31

Július utolsó napja százhatvan éve már gyászos emlékezet? nap.
Legalább két szempontból gyászos. Kavyamitra Maróti György írása.

 

Amikor 1849-ben I. Miklós cár május kilencedikén kiáltványban adta Európa tudtára, hogy katonai er?vel siet uralkodótársa, az osztrák császár segítségére, a mi szabadságharcunk sorsa gyakorlatilag eld?lt.

Június els? napjaiban a cár 200 ezer katonát indított útnak, evvel az egyesült orosz-osztrák hadak 370 ezer f?re növekedtek, míg a magyar honvédsereg legjobb esetben is 170 ezer f?t számlált. Tegyük hozzá, hogy segítséget sem várhattunk: akkorra Európa már csendes volt, újra csendes, elzúgtak forradalmai, és az április tizennegyediki trónfosztást nem nézték jó szemmel szinte sehol: Európa kormányai akkorra már szembekerültek a magyar szabadságharccal.

Július elejét?l mindenfele szorult már a hurok szabadságharcunk torka körül, még Erdélyben is, igen, abban az Erdélyben, ahol Bem József teremtett lánglelk? rendet január-februárban.

Kossuth a hader?k összpontosításában, és a nemzetiségekkel való megegyezésben látta a megoldást. Jó ötlet volt, de szörnyen elkésett! Bár csak el?bb jutott volna Kossuth eszébe.

A megegyezési kísérlet elkésett, a társadalmi ellentétek és a meginduló küls? túler? okozta csüggedés megbénította a nép er?feszítéseit. Görgey és Kossuth ellentéte pedig megakadályozta a hader?k összevonását.

 

Görgey Artúr

Barabás Miklós festménye

 

Görgey a hadseregével késve indult Komáromból, csak akkor ért Aradra, amikor már megsemmisült Bem serege Segesvárnál és a temesvári csatában felbomlott a honvédsereg nagy része.

Görgey az által vált kulcsfigurává, hogy övé volt az egyetlen érintetlen hadsereg.

És akkor…

Bem július 30-án mint egy 5000 f?nyi csapattal Segesvárra indult, ahol másnap, július 31-én találkozott Lüdersz háromszor nagyobb hadseregével.

A csata délel?tt 11 órakor kezd?dött hatalmas ágyúzással, amikor Bem egy jól irányított ágyúlövéssel sajátkez?en l?tte le Szkarjatyin tábornokot, az orosz tüzérség parancsnokát. Kezdetben Bem volt el?nyben, de délutánra, mikor Lüdersz kozákjai a magyar hadsereg jobbszárnyát bekerítéssel kezdték fenyegetni, általános rémület támadt.

A csatarend felbomlott és a futást többé nem lehetett feltartóztatni.

Bem –  a nagy Bem József – maga is kénytelen volt menekülni.

 

Bem József (Józef Zachariasz Bem)

 

A futókat a kozákság vette üldöz?be.

Ebben az általános futásban esett el a polgári ruhában küldetéséb?l rosszkor visszatér?, néz? gyanánt jelenlev? Pet?fi Sándor is.

Túl a segesvári vereségen, a mi nemzetünk számára tán nagyobb veszteség volt ez, mint seregek megbomlása.

 

Pet?fi Sándor: Szörny? id?

Szörny? id?, szörny? id?!
S a szörnyüség mindegyre n?.
Talán az ég
Megesküvék,
Hogy a magyart kiirtja.

 

Minden tagunkból vérezünk,
Hogy is ne? villog ellenünk
A fél világnak kardja.

És ott el?l a háború
Csak a kisebb baj; szomorúbb,

Mi hátul áll,
A döghalál.
Be kijutott a részed
Isten csapásiból, o hon,
Folyvást arat határidon
Két kézzel az enyészet.

 

Egy szálig elveszünk-e mi?
Vagy fog maradni valaki,
Leírni e
Vad fekete
Id?ket a világnak?

 

S ha lesz ember, ki megmarad,
El tudja e gyászdolgokat
Beszélni, mint valának?

S ha elbeszéli úgy, amint
Megértük ezeket mi mind:

Akad-e majd,
Ki ennyi bajt
Higgyen, hogy ez történet?
És e beszédet nem veszi
Egy ?rült, rémülésteli,
Zavart ész meséjének?

 

Mez?berény, 1849. július 6-17.

 

Itt föntebb olvasható a mi Pet?fink utolsó verse, legalább is azok közül, melyek megmaradtak.

Hogy írt-e még?

Ki tudja?

Ki tudhatja?

 

Meghalt-e ott, és akkor Pet?fi Sándor?

 

Pet?fi Sándort ábrázoló dagerrotípia

(fotó: Gottl Egon)

 

„Egyetlen szemtanú akadt, aki közvetlenül az ütközet után nyugodtan, tárgyilagosan szemlél? módjára figyelhette az eseményeket és csatateret, báró Heydte osztrák ezredes. Vallomását néhány éve ismerjük. ? maga személyesen sosem nyilatkozott a nyilvánosságnak. Jelentése, melyet Albrecht f?herceg felszólítására írt, csak az összeomlás után vált ismeretessé; dr. Deák Imre találta meg a bécsi császári titkos levéltárban és Mikes Lajos tette közzé 1930-ban, Szendrey Júliáról kiadott könyvében.

Pet?fi haláláról kétségtelenül ez a jelentés a legpontosabb dokumentum.”

(Illyés Gyula: Pet?f

 

„A költ? nem kereste a halált; ezt régebben is tudtuk, de nem felesleges még egyszer megállapítani. Írt verset arról, hogy csatatéren szeretne meghalni; de most nem akart meghalni. Életének kevés korszaka van, amelyben úgy tele van tervvel, munkavággyal, mint éppen akkor, amikor Mez?berényb?l Erdélybe indult. Amerre a csapatok vonulnak, ? azt nézi, hol találná meg azt a legmegfelel?bb csendes zugot, ahol kis családjával végre nyugalmas, békés otthont alapíthat. Írt verset ? arról is, hogy ?sz nagyapaként unokái körében leheli ki majd lelkét.”

 

“Azonnal mihelyt a felkel?sereg maradványai a bekövetkezett lovassági roham után a július 31-én Segesvár mellett vívott ütközetben Héjjasfalva felé menekültek, kozákrajok keltek át Fejéregyházán és Fejéregyháza fölött a Küküll?n is, ily módon elvágták nagyon sok menekül?nek az útját; ezeket mindjárt le is kaszabolták.”

Mondja az ezredes.

“Én – folytatja  – „az országúton lovagolva a kozákok után siettem, amikor közvetlenül a forráskútnál Fejéregyháza és Héjjasfalva között, egy leszúrt felkel? tiszt mellett, aki már nadrágjáig le volt vetk?ztetve, több, vérrel bemocskolt iratot láttam heverni…”

 

Bem apó, a költ? eszményképe

(Pet?fi saját rajza)

 

Vajon Pet?fi volt-e igazán?

 

 

„Bem még Maros-Vásárhelyen megparancsolta a költ?nek, hogy maradjon hátra; tudta, hogy mire vállalkozott. A költ? a parancs ellenére indult a sereg után, kocsin; se lova, se fegyvere, még egyenruhája sem volt. Amikor a csata kezdetén Bem megpillantja, haragosan rákiált, hogy térjen vissza azonnal legalább a tartalékhoz.

Aztán a csatatér különböz? pontjain látták.

Ahogy a csata, a csatatér is könnyen elképzelhet?. Van egy széles, hosszú, buja-növényzet? folyóvölgy. Húzzunk bele hosszába egy folyót s egy országutat. Tegyünk ezekre három lakott helyet, egymástól szemmel is látható távolságra, ebben a sorrendben: Segesvár, Fejéregyháza, Héjasfalva. A soktornyú Segesvár a hegyre rakott középkori várával igen szép látvány messzir?l is. Az el?tt áll föl Lüdersz. A magyarok Fejéregyháza el?tt foglalnak állást, baloldalt egy hegyvonulatra, jobboldalt a folyóra, a Nagyküküll?re támaszkodva. Délután öt óráig ez a színtér. Azután helyez?dik a falu mögé, majd Fejéregyháza és Héjasfalva közé. Az országút Segesvár és Fejéregyháza közt csaknem nyílegyenes és egyszint?. Fejéregyháza után az út a hegyvonulat felé tart és némi magasságba jutva megkanyarodik, nyilván azért, hogy az ott csörgedez? forrást – az ?si ivó- és itatóhelyet – érintse. Rögzítsük meg elménkben ezt az útemelkedést; ezt a kaptatót, és ezt a forrást. A falutól körülbelül két kilométerre esik.

Az ütközet elején a költ?t a falunak Segesvár felé nyíló végén az országút mellett látták. A leégett falu szélén egy süt?kemencén ült, zsebkönyvébe jegyezgetett. Félóráig egy árokhíd karfáján könyökölt. Kés?bb a tüzérekhez ment, egy lecsapódó ágyúgolyó porfellegbe takarta; kabátujjával hosszasan törölgette két szeméb?l a szemetet. Amikor az orosz támadás vad hurrája egyszerre három oldalról is fölhangzik, gondolataiba merülve a falu gyep?jénél áll, közel a kötöz?helyhez. A sebesülteket ápoló orvos rémülten mutatja neki a jobb oldalon a két ezred dzsidást, akik alig ezer lépésre szétszórják a hasztalanul védekez? maroknyi huszárságot. “Potomság” – feleli a költ?. Az orvos bal felé mutat. A balszárny is, az egész arcvonal menekült. Kiáltások hangzottak: be vagyunk kerítve! A költ? balra pillantott; futott a vezérkar, maga a merész kis öreg is; erre szó nélkül megfordult, és ? is futni kezdett.

Ami ezután következik: mint a megszakadt filmszalag ugráló, ferde képei a hökkent? fehér üresség el?tt. Itt már a képzelet is mutat annyit a valóságból, amennyit az utolsó szemtanúk rémülett?l vibráló tekintete.

Valamicske remény a menekülésre az összeágyúzott falu és a dombok fölött kezd?d? erd?be nyílott, vagy oldalt a Fejéregyházára vezet? út felé, de erre is, arra is csak a lovasok számára; a kozákok gy?r?je villámgyorsan zárult.

Tébolyult vérengzés kezd?dött; az oroszok Szkárjatyin és hétszáz bajtársuk eleste miatt nem ismertek hadifoglyot. Aztán iszonyú embervadászat: a katonák az elesetteket kifosztották.

Az orvos a dombról visszapillantva, még látni vélte a költ?t; amint az országúton fedetlen f?vel, szétterpesztett ingujjakkal, leng? zubbonyában menekült. Aztán utolsóként ? is szem el?l vesztette.

Az orosz fegyverkezési oktatás szerint a pikát – vállszíjjal rögzítve, hón alá fogva – a legnagyobb felületet nyújtó, legpuhább testrészbe, az altestbe, a gyomorba kell döfni. “Menekül?t, a kengyelben fölállva, fölülr?l lefelé irányított szúrással tanácsos harcképtelenné tenni”.

(Illyés Gyula: Pet?fi)

 

Segesvár a XIX. században (Rohbock rajza)

 

A fejéregyházi kaptató forrásánál meghalt valaki.

De a költ? holtteste sose került el?, és ez különféle legendákra adott alkalmat.

Évekkel halála után két szélhámos is hónapokra megtévesztette a Haza közvélekedését, azt állítva, hogy ? a hazatért Pet?fi.

Miért? Hogyan?

Úgy, hogy az írástudatlan nép, kik egyetlen versét sem olcasták tán, legfeljebb a fogadóban énekelték az „ezrivel terem a fán a meggy” kezdet?t, hinni akraták, hogy az ? fiacskájuk tért be egy alvásra, vacsorára, miegyébre.

 

Két héttel azel?tt történt mindez,  hogy Görgey – a dönt? temesvári csatából is elkésvén – letette a fegyvert, Kossuth pedig világgá bujdosott.

 

„Mondhatjátok az édesanyának, hogy legkedvesebb fia valahol messze meghalt. Nem hiszi el. S ha eszével nagysokára beletör?dik is, szívében az els? ellenkez? hírre, a legképtelenebbre is fölébred a remény. A nemzet évtizedek múlva is lázképeket lát. Fényes nappal egyszer Kolozsvár piacán megy el szeme el?tt a megelevenedett kísértet, máskor a Balaton partján. Halála után harminc évvel, egy kalandor nagyon is átlátszó hazudozására, gyötr? lidércálomban milliók látják egy szibériai ólombánya mélyén, ?sz fejjed, megroppant derékkal. A szeretet arányában n? a vágy: ó, ha visszatérne, ha megtörten, ha némán, ha tébolyodottan is! Ha az emberi élet határa miatt nem volna képtelenség, hogy még élhet, magam is útnak indulnék a legkétesebb hírre is, hogy megmondjam neki… mit is mondhatnék? Hogy “szelleme diadalmaskodott?” Ne áltassuk magunkat, nem diadalmaskodott. Amit legkevésbé várt az utókortól: gondolatai, nagy okai a haragvásra, álmai a szabadságról s a nép jöv?jér?l változatlanul id?szer?ek. Kínzó örökség. Orgazdának érezheti magát, aki csak verseinek “szépségét” élvezi, és elzárkózik a bennük rejl? parancstól. Annak teljesítésével válthatunk csak jogot, hogy hívének mondjuk magunkat; csak azok befogadásával, a szépség mellett a szellem átérzésével érthetjük igazán költeményeit is. Ez a követelménye és ismérve: ez a követelmény az ismérve a nagy költészetnek”

(Illyés Gyula: Pet?fi).

 

Pet?fi Sándor írása

1849

 

Legutóbb szerkesztette - H.Pulai Éva
Szerző H.Pulai Éva 1133 Írás
A H. a nevem előtt, csak egy megkülönböztető jel, hogy ne keveredjenek össze a hírösszeállítások a firkáimmal. *Pulai Éva