N.G. halálára
Régi, kis ház Újszilváson.
Ablakkeretben alkonyfény.
Vörös bort ittunk és Gábor
bácsi citerázott, mesélt.
Fél éjszaka nekem játszott!
Otthon voltunk a zenében!
Fájt a beálló némaság –
mert a hallókészülékem
eleme kimerült. Irány
haza, új elemért! S újra
felcsendültek a szép dalok,
játszott Gábor bácsi ujja.
Tört test egyszer? csodája,
emberi sors fénye-árnya!
Térült-fordult… Harmonikán
ívelt fel a dalok szárnya!
Elfáradtam… tudsz malmozni?
Malmozzunk, jó? – szeme villant.
Bábukat rakva gyermek lett
újra, gond-baj messze illant!
Fiammal is így játszottunk,
nem kegyelmezve egymásnak.
De régen volt… No de, lássuk
fenekét a kispohárnak!
Citeraszó. Rózsi néni
s Anyám együtt dalolt vele.
(Míg élek, bocsánatkér?n,
szomorúan néz rám szeme.)
„Ahogy én szeretlek…” – érted
zengését a szótlanságnak?
Lelkes arccal bólogattam.
(Megalázó, ha sajnálnak.)
Fojtott a cigarettafüst,
kiszell?ztettük a konyhát.
Sokat kínzott a hiánya…
katonasor, hadifogság…
Kés?re járt. Kérleltek, hát
elszavaltam egy-két versem.
Siketen – verseket írni!?!
Csodálatát érdemeltem?
Elköszöntünk. Sötét égen
csillagokba bújt az ének.
Azóta a húrok mintha
végtelenb?l zengenének.
