Pintér Bettina : Szívrablás

 

 

  

Kellemes kés?tavaszi este volt, készültünk már erre az összejövetelre. Este nyolc körül még mindig világos van, langyos-méz illatú szell? cirógat. A hársfák azok, azok a hársfák, melyek millió lepkét vonzzanak ide az évnek ebben a szakában. Az összes érzékszervet gyönyörködteti, pedig igazán egyszer? teremtmény. Csak Fa. De nem csak fa. Hanem a Fa.

Mikor ideköltöztem, próbáltam azokon az óriási szépségeken kívül mást is találni, mint amik a hatalmas embertömegeket idevonzzák. Próbáltam keresni azokat a csodákat, amiket a többiek nem vesznek észre. Az aszfalton azt a repedést, ami villámalakú, a hihetetlen zöld füvet, az árnyékok játékát a szemközti tömbökön naplementekor. A hársfát csak kés?bb vettem észre.

Mindenki eljött, mindenki itt van. S?t egy pár olyan személy is, akiket nem ismerek. Mindegy, együtt nevetünk az egyik fiú utópisztikus képzelgésein, már egy a csapat. Egy társunk születésnapját ünnepeljük. Nem, nem akarok ma inni. Józan kell hogy legyek, semmit nem old meg a részegség. És mégis, töménytelenül iszom. Beszélgetünk, hullámzik a társaság, boldogok, önfeledtnek érzik magukat, én közben, mintha moziban ülnék, vagy mintha diafilm vetítés lenne az egész éjszaka, a szúnyogok, a háttérb?l sz?r?d? koncert-foszlányok, az ismer?s dallamok nagyon távolinak hatnak. Képzeletem játéka, egy álom talán. De vagyok. Mint néz?.

Nem érzem, nem érzem a szédülést, a zsongást. Nem érzek semmit. Jé, egy másik ismer?s, egy másik barátn? kiált onnét, de nem érzem a lábam. Elesek. Beütöm a combom, az oldalam egészének fájnia kéne. Fura, a tudatom tiszta. Tudom, végig, mindent józanésszel mondtam, normálisan válaszoltam mindenre. A lábam. Nem érzem.

Feltápászkodom. Valamire szükségem van. Szükségem van az érzésre, hogy éreznek. Szükségem van egy emberre. Elindulok. Haza szeretnék menni. Szomorú vagyok. Nem érzem, szinte zokogva ordítom: nem érzem. Nem, nem a lábamat nem érzem.

A szívemet.

Jönnek szembe, itt az alkalom, izgatottan, szinte sóvárogva kérdem magamtól, vajon ?k látnak engem? Igen az a fiú, ? jó lesz. Vajon Te érzel engem? Kipróbálom, de semmit nem fogok fel a dolgokból, minden csak testi kényszer, nem érzek semmit. És ?? Vajon ? lát? Ha megtapintom, bizsereg a lelkem majd? Semmi, ? sem. Kezdem teljesen reménytelennek érezni, elveszett, mostmár kereshetem.  Továbbmegyek, jönnek szembe a barátaim. Azt hitték, elvesztem. Nem, nem. Itt vagyok. Csak egy kicsit sokat ittam, de megoldom.

Mert mindent megoldok, mondanám ezt is zokogva, de a szívem nélkül béna vagyok, nyomorék. Szóval mégis elvesztem.

Nem, ez most nem rólam szól. Ma egy barátunkat ünnepeljük, a nyakába borulok, és elmondom neki a mai nap körülbelül századszorra, hogy boldogszületésnapot.

Megint érzem, megint szorít. Fáj az üresség. Nem bírom, haza kell mennem.

Itt egy fiú mellettem, a kezemet fogja. Nem érzem. Pedig szorítja. Nem érzem.

Átölel. Nem akarom, hogy átöleljen, hiszen minden próbálkozás, hogy érezzem a lelkemet, magamat, eddig sikertelen volt. Minden csak képmutatás. Vajon elmúlik az állapot? A nem létezés állapota?

Már majdnem otthon vagyunk… már majdnem. Innét egyedül is menni fog köszönöm.

Sétálok, nagyokat lélegzem. Megérzem az illatot, a hársfa illatát. Elmosolyodva nyugtázom, egyes érzékszerveim még m?ködnek. Konkrétan az orrom.

Majd berakom a kulcsot a zárba, felsóhajtok, végre itthon vagyok. Nem érzem.

 

 

 

Legutóbb szerkesztette - Pintér Bettina