Pintér Bettina Szerző
Vezetéknév
Pintér
Keresztnév
Bettina
Minden szerző, lektor, adminisztrátor csoportja.
13 év ezelőtt 2hozzászólás

 

 

  

Kellemes kés?tavaszi este volt, készültünk már erre az összejövetelre. Este nyolc körül még mindig világos van, langyos-méz illatú szell? cirógat. A hársfák azok, azok a hársfák, melyek millió lepkét vonzzanak ide az évnek ebben a szakában. Az összes érzékszervet gyönyörködteti, pedig igazán egyszer? teremtmény. Csak Fa. De nem csak fa. Hanem a Fa.

Mikor ideköltöztem, próbáltam azokon az óriási szépségeken kívül mást is találni, mint amik a hatalmas embertömegeket idevonzzák. Próbáltam keresni azokat a csodákat, amiket a többiek nem vesznek észre. Az aszfalton azt a repedést, ami villámalakú, a hihetetlen zöld füvet, az árnyékok játékát a szemközti tömbökön naplementekor. A hársfát csak kés?bb vettem észre.

Mindenki eljött, mindenki itt van. S?t egy pár olyan személy is, akiket nem ismerek. Mindegy, együtt nevetünk az egyik fiú utópisztikus képzelgésein, már egy a csapat. Egy társunk születésnapját ünnepeljük. Nem, nem akarok ma inni. Józan kell hogy legyek, semmit nem old meg a részegség. És mégis, töménytelenül iszom. Beszélgetünk, hullámzik a társaság, boldogok, önfeledtnek érzik magukat, én közben, mintha moziban ülnék, vagy mintha diafilm vetítés lenne az egész éjszaka, a szúnyogok, a háttérb?l sz?r?d? koncert-foszlányok, az ismer?s dallamok nagyon távolinak hatnak. Képzeletem játéka, egy álom talán. De vagyok. Mint néz?.

Nem érzem, nem érzem a szédülést, a zsongást. Nem érzek semmit. Jé, egy másik ismer?s, egy másik barátn? kiált onnét, de nem érzem a lábam. Elesek. Beütöm a combom, az oldalam egészének fájnia kéne. Fura, a tudatom tiszta. Tudom, végig, mindent józanésszel mondtam, normálisan válaszoltam mindenre. A lábam. Nem érzem.

Feltápászkodom. Valamire szükségem van. Szükségem van az érzésre, hogy éreznek. Szükségem van egy emberre. Elindulok. Haza szeretnék menni. Szomorú vagyok. Nem érzem, szinte zokogva ordítom: nem érzem. Nem, nem a lábamat nem érzem.

A szívemet.

Jönnek szembe, itt az alkalom, izgatottan, szinte sóvárogva kérdem magamtól, vajon ?k látnak engem? Igen az a fiú, ? jó lesz. Vajon Te érzel engem? Kipróbálom, de semmit nem fogok fel a dolgokból, minden csak testi kényszer, nem érzek semmit. És ?? Vajon ? lát? Ha megtapintom, bizsereg a lelkem majd? Semmi, ? sem. Kezdem teljesen reménytelennek érezni, elveszett, mostmár kereshetem.  Továbbmegyek, jönnek szembe a barátaim. Azt hitték, elvesztem. Nem, nem. Itt vagyok. Csak egy kicsit sokat ittam, de megoldom.

Mert mindent megoldok, mondanám ezt is zokogva, de a szívem nélkül béna vagyok, nyomorék. Szóval mégis elvesztem.

Nem, ez most nem rólam szól. Ma egy barátunkat ünnepeljük, a nyakába borulok, és elmondom neki a mai nap körülbelül századszorra, hogy boldogszületésnapot.

Megint érzem, megint szorít. Fáj az üresség. Nem bírom, haza kell mennem.

Itt egy fiú mellettem, a kezemet fogja. Nem érzem. Pedig szorítja. Nem érzem.

Átölel. Nem akarom, hogy átöleljen, hiszen minden próbálkozás, hogy érezzem a lelkemet, magamat, eddig sikertelen volt. Minden csak képmutatás. Vajon elmúlik az állapot? A nem létezés állapota?

Már majdnem otthon vagyunk… már majdnem. Innét egyedül is menni fog köszönöm.

Sétálok, nagyokat lélegzem. Megérzem az illatot, a hársfa illatát. Elmosolyodva nyugtázom, egyes érzékszerveim még m?ködnek. Konkrétan az orrom.

Majd berakom a kulcsot a zárba, felsóhajtok, végre itthon vagyok. Nem érzem.

 

 

 

Pintér Bettina Szerző még nem rendelkezik barátokkal.