Simona Cratel: Az idegenek – 5. rész

Megjelent az Editura Liternet.ro (2007) kiadásában a Mozaic kollekcióban *

 

 

 

28. Ide sodort a sors, távolra szülőföldüktől, és rajtunk keresztül akar bebizonyítani valami meghatározhatatlant, érezzük magunkat egy végeláthatatlan kísérlet szereplőinek. A miértek és hogyanok válaszai mérhetetlenek. Mi volt az, ami idehozott bennünket? A választ ki-ki fantáziájára bízom. Biztosíthatok mindenkit, nincs itt mit sokat képzelődni. Egyszerű, közönséges az ok, ami bárkit rábír, hogy odébb álljon, ha már nem bírja. A legkézenfekvőbb: a nyugtalanság. Mi is csak azt tettük, amit más. Összecsomagoltunk és nekiindultunk hosszú és fárasztó utunknak. A legszerencsétlenebb időben érkeztünk Németországba, pont akkor, amikor egy román az országúton megállított egy németet és megölte az autójáért. Így nem csoda, hogy az első időben nem kaptunk kiadó lakást.

     Aztán csak akadt egy jótét lélek, aki felajánlott egy bérlakást nekünk: három szoba, és mivel ilyen jóember és barátságos, becsületes, apa megbízott benne és odaadta a háromezer euró foglalót, ennyit szoktak letenni, hogy az esetleges rongálódásokat állja. Minden írás, minden papír nélkül. Csak úgy bizalomból. A bérleti díjat is rendesen, havonta. Azután nekifogott mindenfajta javításoknak a házon. Kicserélte a törött padlóburkolatot újra. Minden szobában kicserélte a kopott padlószőnyeget parkettára, és kifestette a házat. Három hónap múlva kitettek a házból, és egyetlen petákot sem tudtunk visszaszerezni, még azt sem tudtuk bizonyítani, hogy egyáltalán ott laktunk, hogy fizettük a bért, a hárommillió garanciát, a sok befektetést. Behúzott farokkal kullogtunk el, s az illető nyugodtan nézhetett újabb áldozat után. Később apa ügyvédhez fordult, aki a per sikerével biztatta, még ha nincs is papír. Szembenézett apával, mintha gyerekek játszanának. Ő majd igazságot tesz. Apa fizetett az igazságért, amit majd tesz, ezek után következett a huzavona, bíróság, tárgyalás, végül kijelentette az ügyvéd, hogy semmi reményünk nem lehet papírok nélkül. Egyáltalán hogy is gondoltuk az egészet papírok nélkül? – kérdezte ártatlanul.

 

 29. Odisszeánk több szakaszra is osztható, melyek közül a beilleszkedési kísérletek részeként az ismeretségszerzés volt az első. Eleinte könnyűnek és természetesnek tűnt. Például anya szerzett egyet. A német nyelvtanfolyamon ismerte meg. Annának hívták, félig német, félig olasz. Gyakran látogatott el hozzánk. Anya nagyon boldognak látszott, hogy barátnője van. A konyhai bárnál ülve vihogtak egy kávé mellett, halkan sugdosódva, hogy mi gyerekek ne halljuk. Akármilyen női titkokat is osztottak meg egymással, legyen az bármilyen mesés, nem tudta elhárítani a válságot, ami Anna szülése után következett be. Anya képtelen volt úrrá lenni a helyzeten. Eljött hozzánk a férjével látogatóba, helyet foglalt a bőrkanapén, és felhúzva a blúzát, kitakarta a melleit, szoptassa meg az újszülöttet. Miután ez jóllakott, ő úgy maradt fedetlen keblekkel továbbra is, hátha a kicsi még kér. Talán fel akarta hizlalni még jobban a gyereket, pedig már így is olyan dundi volt, és piros arcú, akár egy kismalac. Valójában, a két hatalmas csupasz mell látványa nekünk szólt, apának és nekem. Anya ennek véget vetett. Annát kizárta az életéből, a mosolyát sem viszonozta. A telefonját sem. A meghívását sem. Hagyta eltávolodni. Tűnjön el az ismeretlenbe, ahonnan jött. A ködben, ahol tőlünk függetlenül élik mások az életüket. Egyre távolabb került ez a világ a mienktől.

       Más nők is meglátogattak a házunkban, németek száz számra. Mindegyik látogatóval, elkerülhetetlenül ugyanaz történt. Egyszer-kétszer eljöttek, azután többé nem, itt hagyva anyát kétségei között: vajon mit rontott el, vagy mi romlott el benne? Millió kétség.

       Egyik alkalommal, összeszedve minden bátorságát, meghívta azt a nőt, aki mindig elfordította a fejét, ha anya köszönt neki. El is jött a kutyuska, ült néhány órát, majd elment. Többet nem hallottam róla. Azaz mégis. Anya megeresztett egy különös tréfát vele, a humorhiányos nővel kapcsolatban. Hallottam, amint a telefonba mondja: „A kisfiam is már igazi német lett. Nem fogadja a köszönésemet”. Ebből arra következtettem, hogy a hölgy, bár meglátogatta anyát, továbbra is hátat fordít neki, ha meglátja.

       Anya azonban elég tisztán látja a helyzetet, és jól tudja, hogy nem változtathatja meg az ausländer iránti magatartásukat, nem veheti rá őket, hogy szívesen fogadják, mert soha sem fognak szívesen fogadni. Mindig is éreztetni fogják, nem itt kellene, legyen a helyünk. Zavart keltünk, magunkkal hozzuk annak a helynek az őrültségeit, ahonnan jöttünk. Ide, ahol minden olyan jól elrendezett és kényelmes.

       Valahányszor németekkel próbálja ezt a kérdést megvitatni, álnok türelemmel tanácsolják, keressen magának társakat azok között, akikkel egy országból való. Anya pedig erre úgy reagál, mintha soha sértőbbet nem hallott volna. „Miért nem mondják egyenesen, hogy menjek vissza, ahonnan jöttem?” — hallottam számtalanszor. Így láttam napról napra emelkedni a láthatatlan falat körülöttünk.

 

30. Egyetlen egy esemény, mely egy szombat délután történ, jól rávilágít, milyen életet folytattunk. Éppen a második fogásnál tartottunk, mikor megszólalt a bejárati csengő. Villával kezünkben mindannyian megmerevedtünk, és riadtan néztünk egymásra. Egyikünk sem vette a fáradtságot, hogy felálljon és ajtót nyisson, anélkül, hogy összebeszéltünk volna, egy néma megegyezés szerint senki nem mozdult a helyéből, mintegy lehetőséget adva az idegennek, legyen az bárki, vegye észre tévedését, és keresse meg a helyes címet.  Rasputin azonban éktelen ugatásba kezdett, és az ajtónak rontott.

       Ki a csoda lehet az?

       Csak néhány gyermek volt, akik, ki tudja miféle sporteseményre gyűjtöttek pénzt. Apa megkönnyebbülten ült vissza az asztalhoz. Ha akárki barátkozási szándékkal akart volna megjelenni, még ennél is nagyobb ijedelmet okozott volna.

 

 31. Mindennapjaink, akár a többi családé, egyszerű és banális tevékenységekkel teltek. Aludtunk, mint más emberek, ettünk, mint más emberek, beszéltünk, nevettünk, sírtunk, ugyanazon szükségleteink voltak, mint másoknak. Ugyanolyan banális emlékeim vannak, mint bárki másnak. Gyermekkorom, éppen olyan közegben zajlott, mint más gyermekek élete. Unalmas esték a televízió előtt, játékok, kisautók, halálos csendben elköltött vasárnapi ebédek, a szülők zárt ajtók mögötti veszekedése, mialatt figyeled, hogy egy-egy szót elkaphass. A napok olyan lassan telnek, hogy akármit megadnál, csak történjen már valami. Száradó ruhák, edények a mosogatógépben, leves a kályhán, sütemény a sütőben, anya elégedetlenkedése a tengerparti nyaraláskor, emeleti szobák, meg földszintiek, hanyagul kimosott lepedők, villák ételmaradékkal a fogak közt. Túlságosan sok napfény, túl kevés napsütés, túl sok eső. A sétahajón reánk törő vihar, ételmérgezés, leégett bőr, hisztéria. Egy szó, mint száz mindennapos élet. És mégsem vagyunk olyanok, mint mások.

        Reggel kelünk, tejet, vagy tejeskávét iszunk, eszünk valamit, hétvégén Spongya Bob kalandjait nézzük, bevásárolunk. Családi élet. Kimegyünk valamelyik tó partjára, hogy megegyük az anyu által készített, otthonról hűtőtasakban hozott ennivalót, hogy nézzük az eget és a vizet, hogy nézzük, ahogy szökdécsel egyik lábáról a másikra Mihnea, mint egy dilis. Ahogy az izgalomtól rázza a kezeit, mint egy madárfióka, s ezzel elárulja magát, hogy ki is tulajdonképpen. Ebben az izgalmi állapotban kancsin néz, tovább hadonászik, a melle előtt rázza a kezeit, olyan gyorsan, hogy meg sem tudja állítani, ilyenkor lököttebb, mint bármikor. Vagy elmegyünk a vidámparkba, ahol szeretem a legveszélyesebb játékokat addig fokozni, amíg már egy gondolat sem marad a fejemben, ez a legjobb az egészben. Mihnea sohasem ül fel egyikre sem, s ha valaki mégis beülteti, úgy kezd üvölteni, hogy az egész park összeszalad. Egyedüli, ami tetszik neki, amikor kinyitnak egy ajtót és mögötte egy ember ül a WC-én, és köpködve kiabál dühösen, hogy ne zavarják, hagyjanak neki békét. Ó, igen, Mihnea akár félórát is álldogál az ilyen helyeken. El sem lehet mozdítani.

        Anya órákig vasal, és úgy hajtogatja a ruhákat, mintha valami műalkotás lenne. Ha valaki kinyitná a szekrényajtót, libabőrös lenne és kirázná a hideg. Minden olyan rendben van berakva, hogy hasonlót legfeljebb egy luxusáruházban találhatnál. Sokszor úgy érzem, anya legszívesebben minket is összehajtogatna, és berakna a polcra, hogy senkit ne zavarjunk. Ne váltsunk ki annyi bizonytalanságot és ellenkezést. Anya kezén állandóan egy sárga gumikesztyű díszeleg, és a mindent tisztító spray is a keze ügyében található. Máskor tésztamasszával dolgozik, és kezeit belemeríti a liszt, tojás, vaj és cukor keverékébe, sima anyaggá gyúrja az egészet, olyanok a mozdulatai, mint egy szobrásznak, aki éppen egy értékes szobrocskát készít. Az ablakpucolás is a kedvence! Órákig figyeli munkája eredményét különböző szögekből, nehogy valahol ott maradjon egy foltocska. És sikálja tovább, főleg a sarkoknál. A sarkok okozzák a legtöbb gondot. Ott derül ki igazán, hogy ki a jó háziasszony.

      Végül belezuhan egy fotel öblébe, legörbülő ajkakkal, a jól, de lélektelenül végzett munka atmoszférája lengi körül.

 

 32. Most, miután meggyőztelek milyen csodálatos családunk élete, bemutatom az alábbi emlékemet is:

Nyár van és süt a nap. Megfürdetve és felöltöztetve készülünk az udvaron eltöltendő délutánra. Apa a bejáratnál ügyködik, és mi odasettenkedünk, lássuk, mit dolgozik olyan odaadóan. És valóban egy eleve vesztett üggyel kínlódik, ő ebben nagymester. Az üvegtetőt tartó oszlopra felfüggesztett virágtartóba belefészkelt egy madár. Mindannyian tudtuk. Csak azt nem, hogy a fészekben már van három fióka, és közülük az egyik, egy gyengécske kiesett, és apa ezt akarja visszatenni, sikertelenül. Egyikünk sem ért a madarakhoz, még azt sem tudjuk, mi a nevük. Ki sem tudnánk mondani. Lehetek én magam akármilyen kis zseni, a madarakhoz nem értek. Nagyobbak a verébnél, és koromfeketék. Nem csóka, azt ismerem. Akárki képes felismerni egy csókát, egy galambot, egy hollót, vagy sast. Anya magához szorítja a karjait, mert a kiesett fiókától kirázza a hideg. Apa elől elfut, és ő utána, hogy fogja el, de furcsán mozog, nem akarja elijeszteni, behúzott nyakkal imbolyogva. Mindannyian tudjuk a néha elolvasott National Geographic cikkekből, hogy az erősebb fiókák kidobják a fészekből a gyengébb, kevésbé életrevaló testvéreiket. Anya felkavarodva, még jobban összehúzza magát összement kék trikójában, és utasításokat sugdos apának a befogásra vonatkozóan, anélkül, hogy a legkisebb mozdulattal is segítene. Anyával az a helyzet, hogy millió ötlete van, de a kivitelezésben béna. Lépést sem tesz az ötletei megvalósításáért. Úgy néz ki, mintha nem lenne se keze, se lába, csak törzse, és tehetetlenül imbolyog, örökké borotvaélen táncolva, rettegve, hogy leesik, mindegy hogy mi van ott lent. Semmi más ő, csupán egy száj, amely másoknak türelmetlenül, dühösen és elégedetlenkedve utasításokat osztogat. A leghalványabb fogalmam sincs, ilyenkor mi fáj neki. Mi fájhat ebben a csöndes és szelíd házban? Mi fájhat neki, amikor mindene megvan, mikor ő a kivételezett, bár néha szememre veti a hálátlanságomat. Mégis szenved. Nem hihetek mást, minthogy valahol a távoli múltban történhetett valami, és ha így van, nem tudott még rajta túllépni. De hát én még csak tíz éves vagyok, és nem mindent értek, ami történik a nap alatt, még én is tévedek néha. Úgyhogy anyával szemben bizonyos kétségeim vannak.

    Visszatérve a jelenhez, mialatt apa kétségbeesetten rohangászik körbe-körbe, hogy elkapja azt a nyomorult madárfiókát, feltűnik egy macska. Óvatosan lopózik, íjként megfeszülve. Megbabonázva figyel. Nem egy szerencsétlen, fészkéből kiesett fiókát lát maga előtt, aki vissza kellene jusson az anyukája mellé, hanem az ajándékként megjelenő váratlan ebédet. Számára ez egy szép nap méltó ajándéka. A fióka anyja őrült módon ugrándozott kitárt szárnyakkal, hogy minél nagyobbnak látsszon, éles és rémült hangokat hallatott, el akarta kergetni a macskát és valószínűleg apát is, hagyjanak békét a kicsinek. Apa kitalálta, hogy a madárkát beleteszi egy papírdobozba. Beleteszi egy kis papírdobozba, amiben anya cukortartója és szószos kancsója állt eddig, és a fészek mellé helyezi. A kis buta azonban bebizonyítva az életrevalóság teljes hiányát kiugrott a védelmet nyújtó dobozból a pillanat egy tört része alatt. Lehet, nem akart eltávolodni az őt elűző testvéreitől, vagy lehet annyira ijedt volt, hogy fejvesztett menekülésen kívül más nem telt ki tőle, vagy csak egyszerűen azt akarta, legyen már vége, tudatában lévén saját alkalmatlanságának. Tény, hogy egyenesen a macska szájában kötött ki, és az egy csendes helyre inalt, nyugodtan elfogyasztani az ebédjét, anya erre zokogva berohant a házba, apa csöndesen káromkodott, és figyelte, ahogy anya eltűnik az ajtó mögött – újra csalódást okozott neki.

    Egyedüli dolog, amit nem értek, miért rendez ilyen cirkuszt anya ebből? Csak egy nyomorult madárfiókáról van szó, amelyiknek esélye sem volt a túlélésre. Egy rakás szerencsétlenség. Még hogy fióka? A macska csak jót tett vele, amikor megszabadította egy lehetetlen és kilátástalan élettől.

 

33. Egyik nyári este, egy kései órán, amikor már nem lett volna szabad ébren lennem, lementem a konyhába vizet inni. Óvatosan lépegettem, halkan és remegve. Amikor az ebédlő közepére értem, döbbenten vettem észre anyát, amint ott ül egy széken az ablak előtt, állát az öklére támasztva. Úgy tűnt, már régóta ül így. Átlátszó, csipkés ujjú hálóinget viselt, melyen áttűnt a kintről jövő erős fényben két melle, amint minden légvételre lágyan mozdulnak, és körötte a porszemek úgy keringtek, mint valami apró bolygók. Figyeltem, vajon mit néz, és láttam, hogy a szomszéd udvarát nézi, ahol éppen mulatság folyik, az éles fény is onnan ered. Az udvaron kolbász sercegett a tűzön, egy középkorú alak foglalkozott vele, közben beszélgetett a táncolókkal. Fülígérő szájjal nevetett. Dübörgött a zene, a párok összefogózkodva körtáncot jártak és együtt énekeltek a zenével. Mások az asztalnál ültek, koccintottak és az előzőleg megsült kolbászokból falatoztak. Úgy látszott, ez életük legsikeresebb összejövetele.

    Akkor hirtelen, valami szokatlan dolog történt. A sütőnél ügyködő örökifjú odaintett anyának. Felemelte a karját nyitott tenyérrel, és szétterpesztett ujjakkal. A házban uralkodó sötétség dacára anya nem volt teljesen láthatatlan. Hirtelen leszökött a székről, és rohanni kezdett az ablakkal ellenkező irányba, mely pillanatban belém ütközött, és így felfedezte jelenlétemet. Megalázva mindkét oldalról. Megragadta a karomat, és a szabad kezével kezdett verni, mialatt én igyekeztem a szorításából kiszabadulni. Ő volt azonban az erősebb. Ameddig ütött furcsa hangokat hallatott, gondolom, sírt. De nem lehettem benne biztos. Egyre ismételgette, kihangsúlyozva minden szót, mintha ez lenne a titok nyitja: „miért nem alszol? Miért nem vagy az ágyban?” Messziről bűzlött, mert éppen abban a nyári szünidő azon időszakában voltunk, amikor elveszítette a társaságát, amiért érdemes illatosnak-tisztának lenni, és ezért ki sem lépett a házból, nem tisztálkodott, fogat sem mosott. Azon az éjszakán nem volt más, mint egy középkorú, rossz szagú asszony, karikás szemekkel, a frissennyírtfű és a gyöngyvirágillat elillant. A gyöngyvirágok elhervadtak, elrothadtak a hullaszagban, amely körülvette, és mely úgy úszott utána, mint valamilyen ártó miazma.

 

 34. Azért továbbra is véghez vitt bizonyos dolgokat. Egyik nap elkalandozott velünk a spielplatz környékére. Különösnek hatott, hogy ilyen hirtelen, minden magyarázat nélkül, bár igaz, csak ötszáz méternyire, de ott más emberekkel is találkozhat. Valódi hús-vér emberekkel, akik lehet beszédbe elegyednek vele, vagy előre nem látható dolgokat követnek el, megrázó, kellemetlen közönséges dolgokat. Leült egy padra, mi pedig felmásztunk a csúszdára. A játszóteret fák veszik körül, és a környékbeli házak úgy állnak ott a maguk csendes nyugalmában, tisztán, és józanul, a mozdulatlanság levegőjét árasztva, mintha lakatlanak lennének. A csend úgy vett körül, mint egy láthatatlan társ. Mihnea a homokozóhoz ment játszani, én pedig egy nálam kisebb gyerekcsapatnál kötöttem ki, akik csendben és különösen civilizáltan játszottak, a korombeliek a pályán futballoztak. Nekem tilos volt egyedül kimennem a spielplatz területére, hát még a pályára (!), mivel anya szerint ezeken a helyeken ferde hajlamú alakok mászkálnak, és exotikus megjelenésem miatt célpontjukká válhatok.  

     Hamar megunta az üldögélést, de eltávolításunk élénk ellenállásba ütközött. Velem könnyű dolga volt, mert miután ötpercnyi hiábavaló vita után, mivel nem engedtem a huszonegyből, így szólt románul, szépen mosolyogva, mintha cukorkával kínálna: „Azt akarod, hogy a lábadnál fogva hazáig húzzalak?” Azonnal talpra álltam, mert tudtam, hogy nem a levegőbe beszélt. Anya éppen az a fajta ember, aki meg is teszi, amit kijelent.

     Mihnea ellenben földhöz verte magát, üvöltött, mint a fába szorult féreg, leköpte anyát, majd elsüllyedtem a szégyentől. Az emberek megálltak, hogy lássák, mi van, és én úgy éreztem, bélyeg van a homlokomra sütve. Mivel neki nem helyezte kilátásba, hogy hazáig húzza a porban, maradtunk még két óra hosszat, amíg meg nem elégelte a játékot. Ültem anya mellett dühösen, semmihez sem volt kedvem. Miért nem esik neki, miért nem rángatja fel, miért nem kiabál rá? Miért nem bánik egyformán velünk?

     Mihnea a kivételezett, mert hátrányos sorsú?

     Attól fogva anya többé nem akart a spielplatz környékére sem vinni. Ebből kigyógyult. Ami befolyásolhatatlan, azt jobb elkerülni, anya legalábbis így gondolhatta.

     

35. Fel nem foghatom, mi késztette rá anyát abban az időben, hogy könnyes szemekkel így szóljon hozzám: ”Ugye vigyázol majd az öcsédre, ha én nem leszek?” Válaszomtól függetlenül egész lénye azt sugallta, jól tudja, mi lesz az. De igazán, mit mondhatnék? Én leszek, aki levágja a körmeit? Én fogok főzni rá? A feleségemnek is el kell majd fogadnia? A családi ünnepeken szépen megjelenik a férje gyengeelméjű öccse? Vajon rokonságba akar vele kerülni? Vagy úgy kell feleséget választanom, nem a szokott módon szerelem alapján, hanem, miként viseli el Mihnea jelenlétét? Csak olyan lehet a feleségem, aki őt elfogadja!

    Lesz-e bátorságom gyereket nemzeni? És ha igen, mi a biztosíték arra, hogy nem lesz éppen olyan, mint Mihnea?

    Egyáltalán lesz az életemnek olyan szakasza, ami nem függ Mihnea lététől? Egyetlen kis sarka, amit nem rombol össze?

    És én tudom, mi a válasz.

    Sohasem fogok tudni úgy élni, ahogy szeretném.

    Anya pedig az asztal túlsó felén a szalvétát gombóccá gyűrögetve – ez a szokása árulkodik arról, mennyire más, mint aminek látszik – mereven néz rám nagy, sötét szemeivel, mintha ez bármit is változtatna a dolgokon. A hatalmas ebédlőben, halálos csendben, melyet néha megtör Mihnea motyogása, aki a játékrepülőjével játszik, magunkról megfeledkezve válunk a démonok játékává.

    Az ablakon friss lehelet áramlik be, és napfény új körvonalakat von a tárgyak köré, mintha lakkal kenné be, minden sokkal hangsúlyozottabbá válik az erős fényben.

     Mindent megtennék érte akármit kérne — talán még ezt is.

 

 

 

Ha egy József Attila mű 6 pont, akkor mennyi ez?

Kattints 1-5-ig az értékeléshez!

Ha jónak találtad ezt az írást...

Oszd meg ezt közösségi oldalakon is!

Sajnáljuk, hogy az írás nem tetszett!

A következő talán jobb lesz!

Szerző dr Bige Szabolcs- 598 írás
Teljes nevem Bige Szabolcs Csaba. Orvos vagyok, nyugdíjas, Marosvásárhelyen végeztem 1960-ban. Most Olaszországban élek.