Nagyajtai Kovács Zsolt : Újjáépítés

*

 

Somoczki János és Bakónya Béla a Rózsa utca legelején, egymás melletti házban laktak. Születésüktől fogva éltek itt, a Rózsa utca elején, de hogy nem ugyanabban a házban, ahol születtek, annak oka volt.

Békésen éldegélték nem túl változatos napjaikat, napközben mindketten elszöszmötöltek a ház körüli kertben a veteménnyel, ezirányú tevékenységükben mindössze az jelentett változatosságot, hogy páros napokon Jani bácsi hozta a félliteres, házi almapálinkát tartalmazó butykost, páratlanokon pedig Béla bácsi. A kerti munka lényege abból állt, hogy kora reggel, alig hat óra után — attól függően, ki volt a soros aznapi pálinkaszállító — leültek az ügyeletes kertjében a legnagyobb árnyékot adó, lombos fa alá, és tizenegyig megitták a pálinkát. Ha csakis azt vesszük figyelembe, hogy fél liter pálinka, kétfelé osztva, egy délelőttre nem is akkora nagy adag, akkor relatíve igazunk is lehetne, de ha tudjuk, hogy a pálinka nem éppen legális kifőzésű nedű volt, és a szeszfoka elérte a 65°-ot, akkor akár megemelhetnénk a kalapunkat is a két derék ember előtt, e teljesítmény láttán.

    Ezután a két úr bement a saját házába, az asszonyaiknak pajkosan a fenekükre vertek, akik villámló szemmel ugyan, de szót sem szóltak, majd megebédeltek, fogtak egy-egy vizeskannát, meg két-két horgászbotnak látszó tárgyat, valamint egy-egy cső kukoricát a tavalyi termésből, és lementek a folyópartra horgászni. Mielőtt azonban a folyó felé indultak volna, betértek a kocsmába, és a két vizeskannát színültig megtölttették hideg csapolt sörrel. A folyóhoz érve egy fűzfa tövében telepedtek le, a botokon lévő madzagot belelógatták a vízbe, a kannafedőből sört ittak, és nagy sóhajtások között idézték fel a régi szép időket.

    1971-et írtunk. A Tisza nyugodt volt, semmi jelét nem árulta el annak, hogy esztendővel ezelőtt micsoda pusztítást vitt véghez a felső szakaszán, de később lejjebb is… Közel százezer ember maradt hajlék nélkül, harmincezer otthon dőlt romba, vagy vált lakhatatlanná. Hiába küzdöttek a gáton az emberek heteken át, az ár elől, 1970 májusában, nem volt menekvés.

    Az egész ország összefogott akkor, hogy a szabolcsi árvízkárosultak minél hamarabb új otthonhoz juthassanak. A Dunántúlról, Dél-Magyarországról, Budapestről, minden vidékről érkeztek építőipari szakemberek, munkások, és júliusban már gőzerővel folyt a munka. Az építésvezetők, szervezők típusterveket mutogattak a károsultaknak, akik kiválasztottak egyet közülük, aláírták a papírt, hogy ők választották éppen azt a típust, és még aznap aláírták az újjáépítés feltételeiről szóló szerződést… 

    Kasparits Zoltán egy harminctagú csapat embereként érkezett a Tisza-menti kisvárosba, tele lelkesedéssel. Kasparits akkor húszéves volt, két évvel azelőtt végezte el a technikumot, és egy hete az első évet a főiskolán. A csapatban húsz szakmunkás, hét segédmunkás, egy anyagbeszerző, egy technikus (ez volt Kasparits), és egy építésvezető kapott helyet. Az építésvezető Gilicze Lajos, ötvenéves, valaha kőművesként dolgozó, kiváló pártember volt, akit — miután semmit nem értett a kőműves szakmához, ámde nagy dumája volt — a vállalat vezetése kiemelt hányatott sorsú kőműveskedő sorsából, azt mondták neki, hogy technikumba fog járni, és építésvezető lesz belőle. Ha értelmes technikusa lesz, annak jó lesz — gondolták a vezérek igen bölcsen. Lajos bácsi, szegény, sosem tudta meg, hol is van az az oskola, ahová neki járnia kellett volna, mert három hét után hívatta az igazgató, aláíratott vele egy papírt, miszerint ő aznaptól az I. Épvez. építésvezetője, és átadott neki egy egészen eredetinek látszó, Gilicze Lajos névre szóló technikusi oklevelet is.

    Gilicze Lajos az ezt követő egy évben párszor megfordult ugyan az építésvezetőség munkaterületein is, de nem szeretett oda járni, mert nem értette, miért röhögik ki őt a régi szakik. Akik meg nem röhögték, azok utálták. Ezért inkább az irodájában csücsült naphosszat, azt mondta, hogy ő egy operatíve ember, aki onnan látja át a legjobban a munkálatok haladását. Kissé megszeppent, hogy neki kell vezetni az árvizes házak újjáépítését, de hát nem volt menekvés. Oda kellett menni, ezt nem lehetett háromszáz kilométerről levezényelni…

    Kasparits Zoltán tudta, ismerte főnöke történetét, de nem foglalkozott sokat vele. Úgy gondolta, az öreget kihagyja mindenből, gondolatban megszervezte a rájuk bízott harminc ház felépítésének menetét, és biztos volt abban, hogy a rendelkezésre álló kilencven nap alatt — a lakók segítségével — sikeresen megbirkóznak a feladattal.

    A csoport fogadtatása a lakók részéről leírhatatlan volt. A valaha volt — és most újraépítendő — Rózsa utca lakói, vagy száz ember, egy tömegben várták a mestereket, és mint valami rendesebb parasztlakodalomban, ahogy a teherautóról szálltak lefelé a szakik, úgy itatták őket a 65° alkoholtartalmú almapálinkával. Két pohárkánál többet még a legöregebb, harcedzett mesterek sem mertek meginni, egyedül Gilicze elvtárs volt az, aki példamutatóan viselkedett. Kezében egy kisebb űrtartalmú flaskával, felmászott egy romhalaz tetejére, és élénk gesztikulációk közepette beszélni kezdett.  

    — Elltárrrsak!!! Mink azíí’ gyüttünk ide, hogy maguknak szííp házat ípíccsünk, oszt’ bódogujjanak maguk! — szónokolta, majd, hogy nagyobb nyomatékot adjon a szavainak, kortyolt egyet az üvegből. Folytatta volna míves beszédét, de a pálinka hatása, és az emberi hang ereje fordított hatást váltott ki egymásból, Gilicze elvtárs már inkább csak suttogott, amitől ideges lett, és feljebb akart mászni a romhalmazon. Egyensúlyérzéke azonban nem segítette ebben, megbotlott, és nem éppen dicső módon legurult a nagyérdemű hallgatóság lába elé. A nagyérdemű hallgatóság példamutatóan felemelte az öreget, elhúzta őt két ember egy akácfa tövébe, ott nekitámasztották a fa törzsének, s hagyták, hadd hortyogjon nyugodtan a messziről jött vendég, fárasztó volt az út…

    Kasparits Zoltán előbbre lépett, röviden megköszönte a — némely esetben túlságosan is — szívélyes fogadtatást, majd röviden elmondta, milyen feladatokkal érkeztek. Harminc házat kell három hónap alatt, vagyis az ősz beálltáig felépíteni, és ez biztosan sikerül, ha a leendő lakók is kellő segítséget nyújtanak az építkezésben. A „Kisfőnököt” sok lakó biztosította arról, hogy amit tudnak, segítenek, a leghangosabb segítő szándék Somoczki és Bakónya szomszédoktól érkezett.

    Késő délután volt, Kasparits úgy gondolta, ez a nap már jobb, ha a pihenésé. Kérte az embereit, ne feledjék, hogy holnap reggel hat órakor ébresztő, hétkor munka, mindenki ennek megfelelően alakítsa esti programját.

    Másnap reggel Kasparits Zoltán ébredés után kerített a szálláson — a viszonylag épségben maradt iskola épületében — egy bádoglavórt, hideg vízzel tetőtől talpig lemosakodott, felöltözött, és elindult volna a Rózsa utcába. Az ajtó előtt azonban pontosan beleütközött Gilicze elvtársba.

    — Mi van, szaktárs, elaludtunk, elaludtunk? — kedélyeskedett Gilicze, mire Zoltánt alaposan elöntötte a pulykaméreg.

      Idefigyeljen, öreg, engem nem érdekel, hogy maga mit fog itt csinálni, de egyre megkérem. A Rózsa utca tájára se jöjjön, ha nem érzi piszkosul fontosnak. Maga nélkül sokkal jobban fogunk haladni, érti-e, amit mondok?

    Azzal sarkon fordult, és úgy otthagyta a főnököt, ahogyan az elő van írva. Gilicze egy darabig vakargatta az orra tövét, majd elindult — szintén a Rózsa utcába, csak ellenkező irányból, az utca vége felé.

    Nem Zoltán volt az első a csoportból, aki a helyszínre érkezett, két embere már várta őt. Úgy gondolták, hogy mire a reggel hét óra eljön, addig az első öt ház alapjait kitűzik, aztán még délelőtt a többit, hogy bármikor neki lehessen fogni az alapok ásásához. Reggel hétre az öt épület alapja éppen elég a huszonhét embernek, aztán meglátják, hogyan halad az alapásás. Bakónya és Somoczki háza volt a sorban az első kettő. Zoltán, és két segítője gyakorlott, gyors, pontos mozdulatokkal határozták meg a ház sarokpontjait, az alap szélességének megfelelő sávokat jelöltek ki facövekek és madzag segítségével, mérőszalaggal pontosan kijelölték a belső falak alapjainak helyét, fél óra alatt az első három ház kitűzését befejezték, csak ásni kellett. Átmentek a túlsó oldalra, a számozás szerinti párosra, ott ugyanezt végigcsinálták, kicsit gyorsabban is haladva, mint az elején, hiszen itt már az egész brigád segített nekik. A legjobban az hátráltatta őket, hogy félpercenként kellett visszautasítani a kedves lakók pálinkával kifejezni szándékozott vendégszeretetét.

    Somoczki és Bakónya uramék ezalatt szorgalmasan ültek a sátruk elé tett kissámlin, lábuk előtt az elmaradhatatlan pálinkásüveg, és az orrukat piszkálták. Az első ásónyom — íratlan szabályok szerint — őket illette volna meg. Zoltán várt egy fél percet, hátha észbekap a két öreg, a másik négy ház gazdája már tettre készen állt, ők azonban nem mozdultak. Zoltán szólt rájuk.

    — Uraim, tessék, hadd haladjunk…

     — Janó bácsi, Béla bácsi, kezdjenek mán valamihön… — nógatta őket a többi szomszéd. A két öreg azonban csak üldögélt a sámlin.

    — Maguk azéé’ gyöttek, hogy építsenek. Hát akkó’ építsenek — mondta Béla bácsi, és egy igen jót húzott a pálinkából. Somoczki bólintott, és követte szomszédja példaáját.

    Az emberek elkerekedett szemmel egymásra néztek, Zoltán vont egyet a vállán, egy picikét csalódottan vette tudomásul, hogy az ő lelkesedése bizony nem mindenkit érint úgy, ahogyan azt ő elképzelte, aztán kiadta a vezényszót.

    — No, emberek, rajta! Alapásás, indul!

    Alig telt el egy negyed óra, amikor megjelent Gilicze elvtárs. Jöttére nem is nagyon figyelt fel senki, az emberek az ásással, és egymás szokásos ugratásával voltak elfoglalva, éppen ezért igencsak döbbenetes volt a hatás Gilicze belépőjét követően.

    — Kerekseggű barna lyánka, légy az életemnek párja! — danolta Gilicze Lajos igen szívhez szólóan, és minden pártméltósága szerint, de megint elszámolta kissé magát, mert megbotlott, és térdreesett özv. Salamon Bertalanné előtt, aki nyolcvanegy éves, és százharminc kiló volt. Özvegy Salamonné erős kísértést érzet az irányba, hogy pofonvágja Gilicze Lajost, de aztán megelégedett azzal, hogy mindenféle szidalmakat szórt az építésvezető elvtársra. Ezek között a legenyhébb arra vonatkozott, hogy mije száradjon el a Gilicze elvtársnak. Következett a már ismert forgatókönyv szerinti jelenet, miszerint a főnököt két ember elvitte az akácfa tövébe, és ott szépen hagyták aludni. A főnök délre eltűnt onnan, hogy mikor, senki sem tudta…

    Egy helyi pártvezető ekkor szólt az illetékes megyei kollégáknak, akik azonnal autóba ültek, és délután három órakor a helyszínen voltak. Czinege elvtárs öt perc alatt összepakolta a holmiját, azt sem mondta, hogy részéről a fáklyásmenet, kocsiba ült és hazament. Kasparits Zoltán és a brigád csak később, hazaérkezésekor tudta meg, hogy Gilicze elvtársat megromlott egészsége miatt azonnali nyugállományba helyezték, de előbb még kapott egy kitüntetést, egy plecsnivel és jelentős pénzjutalommal.

    A további építkezés a tervezett ütemben, gond nélkül, jó minőségben haladt, a csapat egy héttel korábban fejezte be a munkákat, mint azt eredetileg tervezték. Somoczki és Bakónya urak egy szalmaszálat nem tettek keresztbe az építkezés alatt, ültek a kis sátraik előtt, és dirigálták az építőket. Az egyik hevesebb vérmérsékletű mester egyszer megemelte a lapátot feléjük, de a munkatársainak sikerült őt visszafogni. Minden ház rendben elkészült.

    Somoczki János és Bakónya Béla pedig továbbra is üldögélnek a Tisza parti fűzfa alatt, isszák a kannafedőből a sört, és arra várnak, hátha egyszer megint történik valami arrafelé…     

   

 

 

Legutóbb szerkesztette - Nagyajtai Kovács Zsolt
Szerző Nagyajtai Kovács Zsolt 116 Írás
1950-ben, Békéscsabán születtem, és mindig itt éltem eddigi életemben. Köteteim:Én vagyok én, te vagy te...(regény, 2004.); Két nő (regény, 2005.); Bölcs vagyok nagyon...(versek, prózák, aforizmák, 2006.); Az utolsó szerető (regény, 2007.) Kiadó: Accordia Kiadó, Budapest