Kavyamitra Maróti György : Lapis philosophorum

ââ?¬ÂA bels? er? ragyogó gyémántja
a szenvedés ólmát
éberség-arannyá változtatja.ââ?¬Â

 

 

Talán mindig is úgy volt, talán világra kerülésem els? pillanatától kezdve úgy volt, hogy két eszmény vonzott módfelett.
A csillogó – vagy nem csillogó, hanem épp opálosan fényl? – szép kövek, és a bölcsesség.

A kövekr?l csak ennyit: egészen mindegy volt nekem, hogy hegyipatakból el?került egyszer? kavicsról, tengerparti féldrágak?r?l, vagy egészen drága k?r?l van-e szó, én fölszedtem minden szép követ, kavicsot, és gy?jtöttem azokat.
Húsz éves koromra enyém volt a világ legnagyobb k?- és kavicsgy?jteménye.

A drágakövekr?l csak ennyit: mélységesen hiszem, hogy a drágakövekben Isten követeinek, az angeloszoknak anyagivá romlott, világunkba süllyedt fénye ragyog.

Az angyalok teremtésükt?l fogva igazából fénytest?ek voltak, tiszta, isteni fényb?l voltak, és gyakran jöttek alá az egekb?l földi világokba, még a történelmi id?k kezdete el?tt. Egyesüknek nem tetszett az anyagvilág, visszatértek hát szép rendre mennyei otthonukba, mások azonban megkívánták az anyagi létezést, és hát anyaggá váltak: anyaggá, melyben azonban meg?rz?dött teremtett fénytestük ragyogása.
?k lettek drágakövek.

A bölcsességr?l csak ennyit: tudom, hogy hiába minden keresés, kutatás utána, mert nincs közöttünk. Szófia odafönn maradt Teremt? atyja trónusánál, el nem csíphet?, el nem érhet?, csak hát ?sképként él mindannyiunk tudatában, de, hogy hozzáférjünk, le kell bontani tudatunkról az önzés, rosszindulat, a rossz látásmód és a g?g burkait: akkor eljutunk – ha nem is Szófia ölébe, de – az ?sképhez, mely bennünk lakozik.

Én húsz éves korom körül kezdtem a lebontást, kezdtem keresni a Bölcsességet, ám hamar rájöttem: szellemi vezet? nélkül semmire sem jutok.

Negyven lettem, mire megtaláltam azt a vezet?t, azt a risit, bölcset, bölcsesség kedvel?jét egy erd? mélyén, kristálypatak cserreg? partján.

T?le tudtam meg, hogy – habár maga a bölcsesség soha el nem érhet?, meg nem szerezhet? -, de köve, a bölcsek köve enyém lehet, ha kitartással, önfeladással és odaadással keresem.

 

Az agg kivezetett a nagy Kék partjára, oda, ahol a sárga fövenyt két-három kilométer hosszan, és kétszáz méter szélesen kavicspart váltotta föl.

Milljom és milljom kavics borította arrafelé a homokot, és a homokba fúródva, rejt?zve is kavicsok hevertek szerteszéjjel, mindenütt.

„Ha kitartóan válogatod át ezt a kavicsrengeteget, lelsz majd féldrágaköveket, drágaköveket; de te ne tör?dj vélük, te egyet se szedj föl, csak a Bölcsek Kövét keressed!” – és evvel az agg bölcs elballagott.

Nem kérdeztem, mir?l ismerem föl, hogy azt leltem meg: tudtam, éreztem, hogy föl fogom ismerni a filozófusok lápiszát, ha megtalálom.

Így fogtam munkába: szitát kerítettem, nekivágtam a föveny elejének, és négyzetcentiméterr?l négyzetcentiméterre átszitáltam a homokot. Ami kavics fönnmaradt, azt a nagy Kékbe hajítottam, mind, mind egészen, akár fél-, akár egészen drágakavics volt is.

Bármily szép, csillogó lehetett egy k?, én csak hajítottam a tengerbe, az óceánba, többé fél- és egészen drága kövekkel, tengerparti kavicsokkal nem volt dolgom, én az igazit kerestem.

És évek jöttek, évek mentek: meggörnyedtem, meg?szültem, fogaim kihulltak, testem csúz és egyéb nyavalyák gyötörték meg, de én csak szitáltam, válogattam, hajítottam rendíthetetlen.
Az évek, a hosszú évek során tevékenységem egészen gépiessé vált.

Hetven vagy tán nyolcvan százalékát is átszitáltam már a tengerparti fövenynek; lemondtam mindenr?l, nem érdekelt semmi sem, csak kerestem, kerestem a Követ. AZT.

Egy naplementés alkonyatban történt: a fövenyen túl, az erdei madárkák már lassan megtértek utolsó dallal fészkük melegébe, a lenyugvó Nap elért a nagy Kék peremére a látóhatár vonalánál.

Gépiesen, fáradtan dolgoztam: szitálás, kövek megtekintése, kövek tengerbe hajítása: megfogtam egy ragyogó, nagy, kékell?-zöldell? követ, és gépiesen hajítottam a vízbe.

Még be sem fejeztem hajító mozdulatom, mikor rámvillant a felismerés, és letaglózott, mintha párducmacska mancsa lett volna: ez volt a Bölcsek Köve.

Csakhogy akkor már csobbant a tenger, gy?r?zött néhányat, és elnyelte életem reménységét.

 

 

 

Legutóbb szerkesztette - Kavyamitra Maróti György
Szerző Kavyamitra Maróti György 400 Írás
1951-ben Boldog Sarlósasszony napján születtem. A keresztségben kapott nevemen kívül még az ÃÂrja Majtreja Mandala buddhista rendben kapott nevemet használom előtagként, melynek jelentése: a Költészet Barátja. Voltam segédmunkás, szerszámkészítő szakmunkás, tanár. Jelenleg semmi vagyok: sok-sok érműtétem után leszázalékoltak, igazi semmit-tevő lettem. Ezért írok. Hej,ha csak még egyszer tanterembe léphetnék... Dehogy írnék én ilyen-olyan írásokat: elmondanám a teremben, és az jó lenne. Lettem hát (a drága Arannyal ellentétben) énektanárból éneklő. Elvált vagyok, két nagy gyermek apja, és nagyapja egy gyönyörűségnek, Kamillának, Millának.