dr Bige Szabolcs- : Ianulea uraság (Kir Ianulea) II.

Írta Ion Luca Caragiale
Megjelent 1907-ben *

 

Már útközben felvette egy ember formáját: se nem túl koros, se nem túl fiatal; egy ügyes, jóképű, ereje teljében levőét; és miután elgondolkodott azon, vajon hova is menjen, így szólt:

„Tudjátok mit?… Bukarestbe megyek… ismerem a várost…(hiszen többször járt már ott) szórakoztató hely. Drága ott a pénz; ha jól forgatod, szászázalékos a haszon; ha szegény vagy húzódj a gazdagok mellé, ami kicsurran az ujjaik közt, mind a tied lehet; ha meg gazdag vagy, menj szegény vidékre… minden falatnak a felét elorozhatod a szájuktól.”

Így gondolkozva, a vásár kellős közepén érkezett Bukarestbe, s ott is Manuk fogadójába. Ott megbízott egy alkuszt, szerezzen sürgősen neki néhány szép házat, sok-sok szobával a gazda, a vendégek és szolgák részére, legyen tiszta a levegője, körötte virágos kert, és kút az udvaron, pince, konyha, mosókonyha, istállók és csűrök, egyszóval minden, ami egy gazdag kerekedő méltó lakához illik. Pár nap alatt a házak minden kellékkel ellátva készen álltak a Kereskedők negyedében; szolga, szolga hátán, lovak az istállóban, és hintók a kocsiszínben…

 Jól ismerte a ház új gazdája az emberi, de főként az asszonyi természetet, amennyiben mindent tudni akarnak mindenkiről — hogy hová való, miből él, hogy került ide, meg hasonlók. Magához hívatta a házvezetőnőt — egy kikent, kifent szipirtyót, akit megtett a többi szolga fölé, legyenek nála a kulcsok, és legyen mindenre gondja. — Leültette a szőnyeges székre, maga pedig a díványon foglalt helyet, s rágyújtva csibukjára a következőket mondta.

— Nézze, drága Marghioalo asszonyság… Engem, hogy is mondjam csak, Ianulea uraságnak hívnak… A magam részéről Sfantagora vidékéről származom. Szüleim, egyszerű emberek, egy kis olajfa-ligetből tartották el magukat. Miután betöltöttem a hetedik évemet, szüleimet elfogta a zarándoklat utáni vágy, s hogy szert tettek „néhány garasra”, felkerekedtek velem együtt, és öszvérháton Szaloniki kikötőjébe mentünk. Ott egy nagy hajóra szálltunk fel, mely csak arra várt, hogy vitorlát bonthasson, s a szelek szárnyán délnek vegye az irányt Jaffa felé. Rövid idő múlva meg is jött a jó szél, dagadtak a vitorlák, indulhattunk. Három napsütötte napon, és három holdas éjjen át haladtunk minden baj nélkül, egyenesen előre. A törvények szerint csak böjtös ételeket fogyasztottunk. Úgy a harmadik nap ebédre paszulyt és retket ettünk… Érted?… Vecsernyetájban a szüleim csak fogják a hasukat és jajgatnak csudára: „meghalok” és újra: „meghalok”!… A kapitány látva kínjukat, s hogy görnyedeznek a nagy fájdalomtól, hamar hívott egy pápista szerzetest, aki velünk utazott a hajón, egy tanult embert, a betegségekhez jól értőt. Mire megérkezett, a betegek már a földön fetrengtek, és alig bírták kinyögni, hogy mit ettek: — „paszulyt és retket”. A szerzetes újra megkérdezte:

— Értem én, gyermekeim, de mondjátok meg tisztán: paszulyt és retket ettetek, vagy retket és paszulyt?

Anya válaszolt elhaló hangon:

— Retket és paszulyt…

— Akkor, baj van! — mondta a szerzetes.

És meghagyta, dörzsöljek a hasukat keményen kenderkóccal… de hiába dörzsölték, hogy a bőrt is lenyúzták, mert midőn feljött a hold előbb apa, majd rögtön utána anya is kilehelte a lelkét… Én, gyermek, mit tehettem?… Mentem sírva a kapitány meg a szerzetes után, s hallottam, mit beszéltek. Mondja a kapitány:

— Atyám, ha ez kolera az, nagy baj nekünk; negyven napig nem engednek kikötni, s az árum mind tönkre megy, én meg koldusbotra jutok!

De az a tanult ember így válaszolt:

— Ez éppúgy nem kolera, minthogy én sem vagyok apáca. Ez egy olyan betegség, mely a keleti keresztényeket sújtja a húsvéti böjt idején… Vétenek az emberek, mint ez a jóember is — előbb eszik a retket és utána a paszulyt… Látható, hogy retek felfelé hajtja az erőt, a paszuly pedig az ellenkező irányba. Egyik nyomná, a másik akadályozza; sebesen folyik a harc a belekben, görcs jön görcsre, végül bekövetkezik a bélcsavarodás, és megreped a hashártya — és a beteget elemészti a hurdukariszmósz — így nevezik a görögök ezt a betegséget.

— Nem fertőz?

— Cseppet sem; ne félj.

Szegény szüleimet belegöngyölték egy tiszta lepedőbe, a fejüknél egy-egy viaszgyertyát gyújtottak, egy másik görög szerzetesbarát elbúcsúztatta őket, és reggel, mikor a napkorong megjelent a hullámok felett — „emlékük örökké éljen” — és aztán egy, kettő, három! — elnyelte őket a tenger mélye… A kapitány pedig, látva, hogy ott sírok egyedül, megsajnált és felvett tanoncnak. Előbb szolgának, majd segítségnek, végül társnak… El nem mondhatom, drága Marghioalo asszonyság, mennyi nehézségen mentem én keresztül. Mennyi szidást és verést kaptam, hányszor nyelt el szinte az örvény, és hányszor csalatkoztam a környezetemben, az emberekben; különösen miután már egyedül birtokoltam egy hajót és saját hasznomra kezdem kereskedni, a szerencsémen kívül nem lévén se más felettesem, se más társam! Azt már el sem mondom, hogyan mentettem meg a puszta életem, mikor hét hónapos út után, Cárigrad előtt kigyulladt a kétezer font értékű ónnal és borostyánkővel megrakott hajóm, amit háromszázat érő borsért és datolyáért vettem! Arról sem beszélek, mennyit szenvedtem a távoli tengereken és földeken, a vadak között, és a még borzalmasabbak, az emberek között!… Elég, ha csak annyit mondok, rendesen takarékoskodtam, s elég jó helyzetbe kerültem… Amerre jártam, eltanultam a szép viselkedést, megtanultam több idegen nyelvet. Elmondhatom a románról is, hogy alaposan ismerem, de családilag árva vagyok és nem nagyon tanultam meg írni, de azért, hogy megmondjam az igazat, senki sem tesz túl rajtam, legyen akármilyen tanult írástudó. Tetszik nekem különösképpen ez a nyelv és az itteni nép, s így mivel meguntam a veszélyes utakat, a kereskedelemmel járó sok aggodalmat és fejfájást, idejöttem letelepedni Vláhiába, Bukarestbe, hogy örvendezhessek hosszas fáradozásaim gyümölcsének…

— Uramisten! Ianulea uraság! — szólt Marghioalo asszonyság —, mennyi mindenen is mentél keresztül!… De sohse bánd! Legalább nem volt hiába, mint mások esetében! Fiatal vagy, derék vagy, gazdag! Látom élni, azt tudsz! Váljon egészségedre!

Ianulea uraság még hozzáfűzte:

— El ne feledjem… Idefigyelj, kedves Marghioalo asszonyság: meg ne tudjam valamiképpen, hogy elkotyogtad egy szomszédnak, vagy más valakinek — legyen az akár szülő atyád is a föld fenekén —, amiket most tőlem hallottál. Mert, látod? — akármennyire is szükségem van a szolgálatodra, mint rendes, becsületes asszonyra, és legyek én magam akár milyen béketűrő és magad pedig idős, megtalállak és elagyabugyállak (!), a hátadon töröm szét ezt a csebret, és kipenderítelek a zsíros állásból… Megértetted?

— Ó, jaj nekem! — válaszolt az öregasszony —, hogy is képzeled?… Nekem nem szokásom!… Életemben nem kavartam más fazekában!… Hej, Ianulea uraság! Szolgáltam én nagybojárok házánál is… hogy miket láttam!… Most nincs időm azt mind elmondani! … de hagyjuk…

— Csak annyit mondok kegyednek… tönkreteszlek!… Befejeztem!

— Agyon is üthetsz! — szólott a házvezetőnő és elindult, felemelkedett a sámliról, vette kulcsait, és ment a dolgára.

 

 

 

Legutóbbi módosítás: 2019.07.09. @ 15:18 :: dr Bige Szabolcs-
Szerző dr Bige Szabolcs- 620 Írás
Teljes nevem Bige Szabolcs Csaba. Orvos vagyok, nyugdíjas, Marosvásárhelyen végeztem 1960-ban. Most Olaszországban élek.