Anda – I. rész

*

1. rész

 

Már lassan hozzászokott ahhoz, hogy egyedül van, és csak saját magára számíthat. Sok idő eltelt azóta, hogy otthagyott mindent és önálló lett, de nagyon hiányzott az otthon. Otthon? Így, ennyi idő után akármilyen is volt, mégis inkább a szép emlékek jönnek elő.

 

Egy kisfaluban látta meg a napvilágot, és ő volt a „vakarék”. Nem igen akarhatták már. Hiszen ő az ötödik gyerek. Nagy szegénységben éltek, és apja inkább a kocsmákra költötte azt a keveset is, amit megkeresett, és nem a családjára. Hamar el is vitte az alkohol okozta betegség. Anyja egymaga gondoskodott az öt gyerekről, ahogy tudott. Nevelésre sok ideje nem jutott, mert szinte minden idejét a munka és a háztartás vette el. Testvérei mind jópár évvel idősebbek voltak nála, és a testvéri összetartozás és szeretet nagyon hiányzott belőlük. Hamar kialakult bennük, hogy csak a személyes érdekeiket tartsák szem előtt, és még a testvér sem számit. Anyjuk megpróbálta ugyan, hogy szépszóval megmagyarázza nekik, hogy a család az fontos dolog, és csak egymásra számíthatnak. Az élet sajnos nem erről szólt, és hamar rákényszerítette őket arra, hogy testvér ide vagy oda, ha fent akarják magukat tartani, akkor semmi osztozkodás, és meg kell küzdeni a legkisebb dologért, is legyen az bármi. A sors nem volt kegyes hozzájuk, mert anyjuk is hamar eltávozott a földi világból.

      A legidősebb testvér, mint a „vezérbika” vette át a család irányítását. Ami kevés maradt, azt magának gyűjtötte be és a többiekkel ő rendelkezett, és mindennek ára volt. Még az ételnek is. Alig volt hat éves, amikor kitalálták, hogy ne legyen semmirekellő ételpusztító, menjen ki a városba koldulni. Nap, mint nap rótta az utcákat és próbált ezt–azt összekéregetni az emberektől. Esténként aztán mindent elvettek tőle a testvérei, és csak egy pár falatot hagytak meg neki. Egy idő után rájött, hogy magának is tegyen félre, és ne adja oda az egészet, amit már összegyűjtött. Következett sajnos a retorzió is, mert egyre kevesebbet tett le esténként az asztalra, és ezért néha a verés a fenyítés sem maradt el. A városban már ismerték, és egy ideig szemet is hunytak felette. Nem tudtak róla semmit. Valaki azonban felfigyelt rá. Egy alkalommal, amikor összetalálkoztak, a későbbi jótevője beszélgetni kezdett vele.

– Hova valósi vagy, hol élsz, kik a szüleid? – zuhogott a nyakába a kérdések özöne.

Mindenre értelmes választ tudott adni.

– Vannak testvéreid? Ők mit csinálnak, miért zavarnak ki téged reggelente ide a városba, miért nem jársz iskolába?

Anda ezen kérdésekre is válaszolt és az illetőben kezdett kialakulni egy kép. Egy nap, amikor Anda állt a megszokott helyén, több ember társaságában ment oda hozzá.

– Most velünk kell jönnöd. Ne féljél, nem fog semmi bajod sem történni, jó helyre viszünk sok gyerek lesz ott, akikkel játszhatsz, és iskolába is tudsz majd járni.

Az iskola szót többé–kevésbé ismerte, habár nem volt tiszta képe arról, hogy mi is az. Játszani? Az meg micsoda? Vele soha senki nem játszott, és nem mutatták neki meg mi az, hogy játék. De nem sok ideje maradt gondolkodni, mert kézenfogták, és egy autóhoz vitték.  

      Gyermekotthonba került. Hamar megszokta az új környezetet, és nagyon hamar be is illeszkedett. A legtöbb gyerek, aki itt élt, hasonló sorsú volt, mint ő, csak annyi különbséggel, hogy a legtöbbnek azért éltek a szülei, legalábbis valamelyik, és néha–néha éreztették velük, hogy az otthonon kívül is vannak hozzátartozóik. Egyedül ő volt az, akiért senki sem aggódott, nem érdeklődött. Az elején nehézségei voltak az iskolában, de csakhamar a legjobbak közé került.

      Próbálták kiszedni belőle idővel, hogy a testvérei hol vannak, mit csinálnak miért nem törődnek vele, de az általa megadott falu címe hamis volt. Még annak idején megtanították rá a testvérei, hogy soha senkinek ne mondja meg, hogy hol laknak valójában. Anda szorgalmas volt, és egyre jobban a hatalmába kerítette a tudásvágy. Mindig a jó tanulok közt volt. Mikor már 14 éves lett és elérkezett abba a korba, hogy választania kell a továbbtanulás vagy szakma közt, ugyanaz a nő kereste fel az otthonban, aki bevitte oda. Eddig soha sem kereste meg, így Andának nem volt tiszta képe kiléte felől.

– Figyelj ide Anda – kezdte. – Annó én hoztalak be téged ide. Nem akartam, hogy részese legyek az itteni életednek, de most újra a segítségemre van szükséged. Gondolom, magadban eldöntötted már, hogy tovább szeretnél tanulni, és mit. Itt az otthonban tovább nem maradhatsz. Nevelőszülőknek akarnak kiközvetíteni, így kerültem én újra a képbe. Az évek alatt próbáltam kideríteni valamit a családodról, testvéreidről. Nem nagyon érdekelte őket az eltűnésed. Egyik sem a törvényes megélhetést választotta, hanem különféle módszerekkel próbálták fenntartani a napi életüket. Lopás, betörés, prostitúció és minden más. Nem vesztettél semmit sem, hogy elszakadtál tőlük. Én egyedül vagyok, egy fiam van, aki két évvel idősebb nálad. Magamhoz veszlek, és ezután velünk lakhatsz. Persze, ha te is akarod. Nem akarlak kényszeríteni én semmire sem. Most, hogy a nyolcadik osztály befejezése előtt állsz, hétvégenként kiviszlek hozzánk, hogy megismerd az új környezetedet.

– Tessék mondani – kezdte Anda –, miért pont engem? Hiszen van itt még sok más gyerek is? Ott kint a téren, ahol először megismerkedtünk és mindég adott nekem valamit, az más volt. Ott csak én voltam egyedül. Mai napig viaskodom azzal a kérdéssel, miért így történt mindez, és hogy’ fogom majd meghálálni azoknak, akik segítettek nekem, hogy ideáig eljuthassak.

– Senkinek nem tartozol semmivel sem. Neked tartoznak, ha úgy vesszük. Most csak egyre adj nekem választ: hajlandó vagy–e elfogadni továbbra is nevelőszülőnek?

– Én mindenre hajlandó vagyok, csak majd erről meg kell kérdeznem az igazgató nénit és a nevelőket is. Ők dönthetnek csak helyettem.

– Igen, de erről már beszéltem velük és a döntés most rajtad áll.

 

Anda elkezdte a gimnáziumot. Elég jól megszokta új környezetét és új „otthonát”. Igaz az elején nem volt zökkenőmentes Magda fiával. Özvegy Sipos Róbertné volt Magda, aki befogadta magához. Tanárnő volt, sokgyerekes családból származott. Egyedül ő maradt életben a háború után. Senkije sem élte túl, és ő is valami csodával határos módon úszta meg. A férjét a főiskolán ismerte meg és hamarosan házasság lett az ismeretségből. Csak egy gyermekkel áldotta őket meg az Isten, pedig többet is szerettek volna. Gondoltak arra, hogy örökbe fogadnak, de aztán lemondtak erről. A férjét is korán vesztette el, így egyedül nevelte fiát, Gábort.

A fiú kezdeti időszakban nehezen akart megbarátkozni Andával. Egyfajta riválist látott benne, aki megpróbálja eddig elfoglalt helyéből kitúrni. Aztán persze ez elmúlt és barátság lett a dologból. Sőt Gábor kezdte a nőt is nézni már Andában, csak ezt egyelőre szégyellte közölni vele. Nem tartotta volna rendjén valónak, elvégre, ha nem is volt köztük vérszerinti kapcsolat, mégis úgy volt tekintette, mint a húgát, és Anda is úgy nézett fel rá, mint fogadott vagy kapott bátyjára.

A gimnázium sem jelentett nehézséget Andának. Főleg a nyelvekre fektetett nagy hangsúlyt. Ha nehézségei támadtak Magda vagy Gábor segítettek neki. Telt–múlt az idő. Gábor leérettségizett és egyetemre járt. Anda már a harmadik gimnáziumot kezdte el, amikor kitört a forradalom. Sok változás történt mindenütt. Őket és mindennapi életüket nem befolyásolták szorosan az események. Mindössze annyiban, hogy Gábornak lehetősége nyílt külföldre kerülnie. Sokáig foglalkoztatta, hogyan hagyja ott a családot, ha elutazik a tengeren túlra. De Magda biztosította arról, hogy ő nagyon jól meglesz Andával. Lassan úgyis nyugdíjba megy, és akkor lehetősége nyílik majd neki is kimenni látogatóba. Ennek ellenére Gábor nagyon nem akart elmenni, aztán végül mégis rászánta magát.

Pont akkor tette le a maszter fokozatot, amikor Anda érettségivel volt elfoglalva és készült felvételizni is az egyetemre, nyelvi szakra. Magda nem akart utazni a fia ünnepségeire. Nem szívesen hagyta magára Andát addig, amíg nem jut túl ő is a vizsgáin.

– Magda – kezdte egy nap a beszélgetést Anda. – Tudom, hogy izgulsz miattam, és úgyis kezeltél mindig, mintha a lányod lennék, de mégsem maradhatsz ki a fiad sikereiből. Utazz el egészen nyugodtan, most Gábor mellett a helyed. Megérdemled, hogy élvezd egy kicsit a sikereit te is, hiszen te segítetted hozzá ehhez, és természetes dolog, hogy veled akar ünnepelni. Miattam ne aggódj. Túl leszek rajta, hiszen én is bizonyítani szeretnék neked is Gábornak is, és nem utolsó sorban saját magamnak is. A lakást meg ne féltsd. Minden ugyanúgy lesz, mintha itt lennél.

– Köszönöm neked Anda. Igazad van, valóban, most ott a helyem. Te pedig tudom, hogy sikerrel fogod venni a következő akadályokat. Két hét az egész, amíg távol leszek, és két hét hamar eltelik. Pénzt hagyok neked itt a számlákra. Ha bármi gond lenne, akkor hívjál telefonon. Itt van Gábor száma, bármikor elérhetsz rajta.

– Nem lesz semmi probléma, ismersz már jó ideje Magda.

Felgyorsultak az események. Elérkezett az indulás napja. Anda kikísérte Magdát a repülőtérre.

– Magda, ad át üdvözletemet Gábornak és további sikereket kívánok neki.

– Köszönöm a nevében. Te pedig ne izgulj. Az írásbeliken már túl vagy, nincsen veszteni valód a szóbeliken, és a felvételi is menni fog. Vigyázz magadra nagyon, és két hét múlva ugyanitt találkozunk.

Anda sokáig integetett még Magdának, míg el nem nyelte a tranzit ajtaja mögötti tér.

 

Gyorsan peregtek a napok. Anda túl volt már a nehezén. Két szóbelin kitűnően megfelelt. Hátra volt még ugyan három tárgy, a két idegen nyelv és a matematika, de nem idegeskedett. Elhatározta, hogy ha túl lesz az összes vizsgán és a felvételin, felhívja Magdát és Gábort. Nem nagyon járt társaságba, de most valahogy ez is egyre jobban kezdte érdekelni, és azt is betervezte, hogy ha minden sikerül, akkor elmegy az egyik klubba is megünnepelni, hogy leérettségizett. Az osztály nagy bulit tervezett, persze, ha befejezték a vizsgákat, de ő külön is meg akarta ünnepelni. Szeretett volna megismerkedni már valakivel, aki kicsivel idősebb nála, egy társat akart, akivel megoszthatta volna örömét és buját–baját. Az iskolában ilyent nem látott. Próbálkoztak vele a fiuk, de mindegyiket elutasította. Nem talált köztük egyet sem, aki megfelelt volna az ideálképének.

Elérkezett aztán a nagy nap, mikor is az utolsó tárgyból kellett vizsgát tennie, és ez az angol nyelv volt. Most kezdett úrrá lenni rajta a páni félelem.

– Ugyan már, mi történhetne? – tette fel saját magának a kérdést. – Eddig minden sikerült, miért ne sikerülne az utolsó? Utána már csak a felvételi van hátra. Mint egy szép álom.

Ha belégondolt, hogy az élete eddigi menete hogy’ alakult, hogy hol kezdte és hova jutott el, akkor kellemes büszkeség töltötte el. Szerencsésnek gondolta magát, és félig–meddig az is volt, dacára annak, hogy honnét jött. Sikerült az angol érettségi vizsgája is. Majdnem színjelesre sikerült az érettségije. Rohant is haza, hogy azonnal közölje a jó hírt Magdával és Gáborral. A telefon hosszan, egyenletesen csengett ki.

– Miért nem veszik már fel? – tanakodott magában. – Mennyi is lehet most ott az idő? Itt van délután három. Akkor az annyi, mint reggel kilenc. – Hirtelen valaki felvette a telefont a vonal másik végén. Először angolul szóltak bele, de megismerte Gábor hangját és magyarul mondta:

– Gábor sikerült, majdnem tiszta kitűnő vagyok!

– Gratulálok Anda, és büszke vagyok rád!

– Köszönöm. És én is gratulálok neked, de add gyorsan Magdát is, hagy én közöljem vele a jó hírt. Ja, és te mikor jössz haza már végre?

– Nem tudom. Most van még egy évem, ha akarom, elvégzem, ha akarom nem, mert ez már csak a doktori fokozat. De ha már eddig bírtam, akkor megcsinálom ezt is. Közben talán lesz módom egy kicsit otthon is lenni. Na várj, adom anyát is. Éppen indultunk volna a városba kicsit vásárolni, mert két nap múlva indul vissza. Sok mindenre nem fog telni, mert az ösztöndíjat nem ezresekben mérik, de küldök neked is valamit persze.

– Jaj ne bolondozz, ne vegyél nekem semmit, tedd félre, és majd ha személyesen jössz akkor hozzál valamit.

– Nem, nem – erősködött. – Na itt van anya, adom neked.

– Anda, gratulálok. Biztos voltam benne, hogy sikerülni fog. Most már csak a felvételid van hátra, de ezek után azt már kirázod, gondolom. Különbben is pontszámban a félig jeles eredményed elég sokat számit. Holnapután indulok. Várj majd a repülőtéren.

– Persze, hogy várlak. Megkérdeztem, mikor érkezel körülbelül. Ha mégis valami változás lenne, akkor küldj a telefonomra egy üzenetet. Na de most leteszem, mert sok lesz a telefonszámla.

Teljesen fel volt dobva. Már csak két nap és Magdi újra itt lesz vele! Már tele is vásárolta a frizsidert mindenféle jóval, hogy készíthessen belőle ünnepi menüt.

De ma este még együtt lesz az osztály, és jót fognak bulizni.

 

 

/folyt. köv./

Szerző Avi Ben Giora. 453 írás
A nevem nem pusztán művész név. Még csak nem is nick név vagy ragadvány. Ezt a nevet viselem immár több mint negyven éve, miután kivándoroltam. Azóta sok víz lefolyt itt a Dunán és Jordánon. Jó pár éve csatlakoztam a Hét Torony csapatához és azóta is itt tanyázok, rendszeresen.

17 Komment

  1. A folytatások felkerülése nem csak raktam mulik ugye mert sterncsére létezik egyí szerkesztő bizotság, aki veszik a fáradságot és javítanak minket hogy a “förmedvény” ne maradjon hibáktól elütésktől hemzsegő iromány. Ezért köszönet nekik százszorosan is.
    Kösz hogy olvassátok. Erikám! Ha nincs most időd eltudod olvasni bármikor ha ráklikklesz a nevemre és utánaz irásai nevű fajlra

Hagyj üzenetet