Kovács Ilon : Nagymező utcában

*

Erre az estére nagyon készültem. Színházi programunk volt a Nagymező utcában.

Februárban öt óra után már sötétedik, és az esti fények kezdik elhalványítani a világosságban látszó falsebeket.

Ha előbb érkezünk mindig megállok megnézni Kálmán Imre szobrát a színház előtt. Kényelmes testtartásban ül, kezében cigaretta, vagy szivar, és derűs arccal néz a bejárat felé, valami olyan tekintettel, hogy.

— Csak, tessék-tessék, odabent mindenkit csoda vár!

Korábban nem tűnt fel, most láttam, hogy mellette a sziklatömbön egy bronzból készült nyitott laptop van, villogó monitorral. Hiába, halad a világ.

Lassan eleredt az eső, nem olyan nagyon, csak annyira, hogy az embernek ne legyen kedve sétálni, és a gondosan elkészített frizura rövid időn belül semmivé váljon. Mindezt megelőzve bementünk a színházzal szemben lévő Kávézóba. A falakat hatalmas tükrökkel fedték, mélybordó kárpittal bevont pad fut végig a falak mellett, apró asztalok és székek. Az oszlopok oldalát régi, és mai színészek képei teszik elevenné. A levegőben finom kávé és süteményillat, nem is tudtunk a csábításnak ellenállni.

Még messze voltunk a színházi elődadás kezdési idejétől, így bőven volt hely. Közvetlenül az ajtó mellé ültünk, a nagy üvegportál elé. Így nem volt nehéz meglátni a belépő színészt, aki az esti darabban Kőnig tanár úr szerepét fogja játszani, de mások is jöttek, majd rövid idő után távoztak, ahogy Kőnig tanár úr is. Tekintetünk követte, és láttuk, ahogy eltűnik a művészbejáró irányában.

Közben megtelt a kávézó, színház előtt még néhányan itt adnak találkát egymásnak.

Beszélgetünk, kezdünk ráhangolódni az előadásra. Az üvegportálon keresztül látszik, hogy a színház bejáratánál már áll a tömeg, és lassan befelé indul. A pincér észreveszi jelzésünket, és diszkréten az asztalra teszi a számlát egy tálcán a csukott mappába — rendezzük.

Az előcsarnokban még megnézzük a mai szereposztást.

Lassan megszűnik a külvilág, és a nézőteret a várakozás csendje hatja át. Bevallom ritkán, adatik meg, hogy az első sorban ülhetek, ma este igen.

Ahogy felmegy a vasfüggöny, és szétnyílik a bársonyfüggöny — mint mindig —, számomra megkezdődik a csoda. Most Szabó Magda Abigél-jét nézzük meg.

A regény és a televíziós feldolgozás, úgy hozzám nőtt, hogy amikor hallottam, zenés darab lesz belőle megdöbbentem. Túlságosan is magaménak éreztem ahhoz, hogy bárki változtathasson rajta, pedig nem egy darab igazolta már zenés sikerét.

Az első tíz perc után minden fenntartásom megszűnt, elvarázsolt a játék és a zene. Izgultam, Gináért, Kőnig tanár úrért, Zsuzsanna testvérért, Horn Miciért, jókért a rosszakkal szemben, mintha most ismerném meg a történetet. Ezért szeretem a színházat.

Jó volt tapssal megköszönni az előadást.

A kifele jövet, ismét Kálmán Imre szobra előtt haladtunk el. Arcán a bronzba zárt halvány mosoly, most mintha megelevenedett volna, és üzent:

— Mindenkit visszavárok!

Az utca lassan kezdett kiüresedni.

 

Ahogy visszanéztem, a Moulin Rouge ajtaján már szállingóztak befelé a vendégek, indult az éjszakai élet.

 

 

Legutóbb szerkesztette - Kovács Ilon
Szerző Kovács Ilon 71 Írás
Dunaparti városban élek. Érdekel a világ, és ami benne történik. Szeretek itt olvasgatni, és ha kedvem van írogatok is.