Pápay Aranka : Összefércelt sorsok – 22.

Harcok nélkül miért nem lehet?!

 

 

Amíg távol voltam, Icu írogatott legszorgalmasabban az intézeti történésekről, egyhetes nyaralásáról a fiatal szakoktató Katiéknál, Mária nénivel folytatott beszélgetéseiről, a Bözsék kiköltözéséről és a nagy magányosságáról.

Kicsit elszomorított vele, mert én nem hívhattam hozzánk, túl sok volt a nehézségünk otthon. 

Az intézeti szobánk új lakóiról még semmi közelebbit nem tudtam csak azt, hogy már nem a régi lesz a társaság. Két nagyon nehezen mozgó lányt tettek hozzánk, az egyik a kis szöszi Szép Paula, a másik egy Pados (Csók) Mari nevű lány.

Így ismeretlenül nem örültem, kicsit ijesztőnek tűnt a jövő, de: „várjuk ki a végét”!

Augusztus harmincadikáig kaptam engedélyt ozorai tartózkodásra. Utána az első haza írt levelem már harmincegyedikén kelt a kellemesre sikeredett mentős útról, a sok intézeti változásról és rögtön arról a rossz hírről számolt be, hogy szeptember elsejei munkakezdésemnek egyetlen, de nagyon is jelentős akadálya van: Nem kaphatok gépkocsit a tanműhelybe járáshoz! 

A Rehab. dolgozói szerint semmi szín alatt nem lehetséges — egyetlen tanuló lány számára sem — a szállítás! Hogy egyedül elindulnom gyalog és villamossal még akkor sem szabad, ha kész lettem volna azt megkísérelni (persze nem is voltam kész, görcsösen féltem), mindenki nagyon jól tudta. Mégsem tudta jól minden illetékes? Vagy legyen az az én gondom, ne hisztizzek?

A várakozás nehéz ideje következett ismét.

Elmondták, hogy Domi néni a Rehabilitációs Központban nagy vitába keveredett miattam, de Faragó Erzsike miatt is, akit a főiskolára szintén nem szállítanak. Az Eü. Minisztérium nem járul hozzá! (?) — mondván.

Először összeomoltam, aztán megráztam magam és felálltam.

Nem sokat teketóriáztam, szeptember ötödikén elküldtem egy levelet Granovnénak, a Fővárosi Óra- Ékszeripari Vállalat személyzeti osztályvezetőjének. Vele a hogylétem és a további tanulásra alkalmasságom igazolása ügyében már leveleztem. Neki őszintén mindent megírtam.

Hamar megjött a válasza. Keményen fogalmazott, adott egy címet a Főv. Tanács Ipari Oszt. oktatási csoportjához

 

”Kedves Aranka, én tanácsolnám azt, hogy írjon egy kérelmet dr. Kissné elvtársnőnek. Lépjen ő érintkezésbe az intézettel. Talán úgy előbb megkapná az igényelt kocsit.

Azzal nem szabad törődnie saját érdekében , hogy az Intézet majd restelli-e vagy sem a felületes ügyintézésüket…

Amit Kiss elvtársnőtől kapnak, azt legfeljebb nem teszik zsebre.

Kiss elvtársnő egy rendkívül lelkiismeretes — gyermekszerető, kiváló, jó pedagógus. Ismerem őt személyesen, tudom, szívügye minden olyan gyerek sorsa, mint a magáé is, Aranka…”

 

Megmutattam Mária néninek. Nagyot nézett! Nem tiltotta meg, hogy bárhová írjak, de ezen elgondolkodva ment el. 

Jött a Népszabadságtól is válasz, közölték, vizsgálatot indítanak a BKV-nál a balesetem ügyében és tényleg, hamarosan kaptam is értesítését a Fővárosi Főügyészségtől, hogy súlyos testi sértés alapos gyanúja miatt nyomozást indítottak.

~~

’66 szeptembere.

Mivel ott nem kötöttek velem szerződést, a Kisműhelybe nem kellett bejárnom, csak ha sok munka jött össze, és külön kérték. Korrepetálás lett a fő foglalkozásom. Icuval együtt négy gimnazistát és két-három ipari tanulót segítettem rendszeresen a vizsgákra felkészülni és alkalmanként bárkit, aki kérte. Tündi ritkán, de bejött, ha Gallaival nem boldogultak valami feladattal. Ők mindketten az általános gimnázium első osztályába jártak. Ezekért a segítségekért kapott zsebpénzem összege egyre emelkedett.

A maradék időmben csipkét horgoltam. A nagy terítőmet ötszáz forintért megvette egy gondozónő, ennek híre ment, ettől kezdve sorban gyártottam a kisebb terítőcskéket, százas és nyolcvanas cérnából. Tizenöt forintot kaptam darabjáért. Sikerem titka egyszerű, hisz ezzel egyes lányoknak megoldottam karácsonyi ajándékozási gondját. 

A pénzről persze nem beszélhettünk!

Mária néni figyelmeztetett, ha nagyobb összeget takarékba tennék (no, nem fenyegetett ez a veszély, bár meg se kérdeztem, mekkora lenne az összeg határesete!), akkor havi tartásdíjra kötelezhet a Rehab., amit pedig havi négyszáz forintra is emelhetnének az új rendelet szerint.

Az apró bevételekkel nem voltam egyedül. Tündi például szemfelszedéssel keresett pár forintot. Félve vittem neki harisnyát, mert soha nem akart elfogadni tőlem pénzt. Gondolom más lányoktól se kért sokat, de a fillérek is jól jöttek nekünk egy mozira, fagyira, és Tündi cigarettázott is.

A nevelők is elláttak munkával, amit boldogan vállaltam. Az 1450 darabból álló kis könyvtárunkat kellett rendbe tenni: bélyegezni, sorszámozni, két-két kartont írni mindegyik kötetbe, aztán a katalógusba bevezetni. Örömet okozott „könyvtároskodni”! 

A következő zsebpénzosztáskor százhetven forintot kaptam, amiből terilén anyagot vásároltattam Árpival, a varrodások pedig egy csinos kiskosztümöt varrtak belőle.

Kevés reménnyel, mégis kitartóan készülhettem a bejárásra. Rengeteg időmben régi ruháimat alakítottam át, frissítettem fel.  

Kanadából visszatért Mariska nénikém. Hímzett párnámért cserébe egy habkönnyű rózsaszín reggeli köntöst küldtek, amit a lányok ámuldozva csodáltak, hisz ilyesmit Magyarországon nem lehetett látni sem. A csillaghegyi nagybátyám pedig a bécsi útjáról orkánkabátot hozott ajándékba, amit szintén nehezen lehetett beszerezni nálunk.

Meglátogatott Zsuzsa, ismét Mónikával, és közölte, hogy még valakit hozott magával, aki még nem látszik, de már VAN. Ha megszületik, szeretnék, ha én lennék a keresztanyja. Boldogan vállaltam!

No és a legjobb hír: otthon kezdett a régi kerékvágásba visszaállni az élet. Apunak jók a vizsgálati eredményei, így leutazhatott Mariska néni aranyos kis unokájával egy nyárvégi, pár hetes vendégeskedésre, hogy kanadai élményeit is meg tudja osztani.

Szüleim november hetedikére meghívták Icut is. Elkéretőzött a varrodából, és öt boldog napot tölthettünk Ozorán, Mariska nénivel és a gyönyörű kis Jutkával is találkoztunk, aki olyan szép volt, mint egy karakterbaba.

  

Anyu karján Klári kislánya

 

A jó eseményeket csak az árnyékolta be kissé, hogy apu rendszeresebb fizetése Árpi katonai behívását fogja maga után vonni előbb-utóbb, de ezen a kiruccanáson mindent felejtve tudtunk örülni. Az otthon kellemes hangulata, a szüleim hite a szerencsés folytatásban és mellé Budainak az egészséges jókedve engem újra optimistává tett.              

Mindkettőnket mentő vitt az állomásokra és várt a beérkező vonatunknál.

Amikor a Déliben Icut tették fel, kicsit meglökték, segítve a legfelső lépcsőn. Nem számított ekkora kezdősebességre úgy meglódult, hogy majdnem kirepült a szemközti ajtón. Mindenki más dühösen vagy rémülten reagált volna, de ő úgy kezdett nevetni, hogy akkor is alig bírt továbbmenni, amikor már megvetette a lábát. Sokáig volt mesélnivalója a lányoknak, ugyanilyen kacagások kíséretében. 

Úti élményeinket is nagyon élvezte. Ozoráról Pincehely felé egy fiúcskát is felvett a mentő az orvosi rendelő előtt. Nem ismertem, de az adatfelvételt hallva rájöttem, hogy ő a keresztapám unokaöccse. Ebből következően a csinos, fiatal kísérője csak a náluk lakó albérlő lehet — gondoltam —, akivel addig csupán hallomásból ismertük egymást. (Napközis tanítónőként kezdte, később pár évig a kultúrotthont vezette, és még később keresztszüleimnek menyeként bekerült a családba.)

Megkérdeztem: 

— Ugye V. Ica vagy?

— Igen. Te pedig az Aranka? — és már volt is miről beszélnünk az állomásig.

Őket tovább vitték a kórházba, én megvettem a jegyeket és vártuk vissza a mentőket, hogy majd feltegyenek bennünket a vonatra. 

A pénztárnál egy elegáns, jól sminkelt hölgy szólított meg:

— Azt hiszem, én ismerem magát. — Kérdően néztem.

— Ozorai, nem? — folytatta kedvesen. 

— De igen… Pápay lány vagyok.

— Na, ugye mondtam? — fordult a mellette állóhoz, aztán újra hozzám.

— Én sok évig az Áruházat vezettem Ozorán, a papája üzlete mellett. Hogy van a családja? 

Icu már ekkor bámulva csóválta a fejét. 

Ahogy a vonaton elhelyezkedtünk, két hirtelenszőke lánnyal találtuk szemben magunkat. Az idősebbik kedvesen mosolygott, ő tizenhat éves körüli, a kisebb talán tíz lehetett. Egyre engem nézegettek, aztán meg is szólított a nagyobbik:

— Nem ozoraiak tetszenek lenni? — már én is csodálkozni kezdtem. 

— De igen.

— Nem tetszik rokona lenni Varga Viliéknek, Hőgyészen?

Még jobban csodálkoztam.

— Az unokahúga vagyok!

Erre a lány örömmel:

— Aranka?

— Igen.

— Én meg Kling Éva vagyok, Rozika húga, ez pedig az ő kislánya — mutatott a kicsire.

Rengeteg kérdésem lett egyszerre a rég nem látott családról. Nyaranta hosszú heteket töltöttem hőgyészi nagynénémnél és a szomszédék Rozikájával barátkoztunk, később egy ideig leveleztünk.

Icu hitetlenkedve mondta:

— Nem igaz, hogy téged mindenhol ismer valaki!

— Vagy a nagy famíliámat — tettem hozzá bizsergető, jó érzéssel. — Igazán kicsi ez az ország, egy kiterjedt családhoz képest.

A Déliben a kijáratnál ezt hallottam a hátam mögül:

— … Az egyiket ismerem, a Karcsi bácsi lánya. 

Hátranéztem. Egy számomra ismeretlen fiatalember köszönt rám. No, erre már mindkettőnkből kipukkant a nevetés.

— Csak azt ne mondd, hogy ez is a rokonod — kuncogott Icu, a mentősök csak néztek, mi lehet olyan vicces a mi helyzetünkben…

Visszaérkezésünkkor várt az üzenet, hogy egy rendőr-százados keresett telefonon. Jutka nénivel, a legújabb gondozónőnkkel beszélt.

— Nem tudom idehívni, mert hazautazott.

— Olyan jól mozog már?

Jutka néni begurult:

— Igen. Olyan jól mozog, hogy elvitték a mentők és majd vissza is hozzák.

— Be tudna jönni a rendőrségre? — kérdezte a százados.

— Igen. Mentővel — vágta ki a gondozónő, egyre dühösebben.

— Ó, akkor inkább én fogok hozzá bemenni, talán csütörtök este…

Csak péntek délben telefonált újra, hogy kettő körül jön. Mária néni a tanáriban ültetett le bennünket. Ott maradt ő is, de nem szólt közbe, csak egyszer.

A százados unottan kezdte a kihallgatást.

Kérdéseiből az derült ki, hogy a beismerésemmel szeretné szentesíteni, amit a tanúik vallottak, többek közt, hogy bedobva a botokat, a villamos mellett loholtam a kapaszkodót fogva és azt kiabáltam, hogy várjanak meg. Hisz biztosan azért nem akartam tárgyalás elé állni.

Hallgatva a sorban idézett tanúvallomásokat előbb csodálkoztam, aztán felháborodtam, végül ezen — amit nem először hallottam —, már csak nevettem. Aztán jól kivitatkoztam magam vele.

Unottságát lassan csodálkozásféle, majd az érdeklődés váltotta fel. Amikor azt kellett volna elmondanom, hogyan lépek lépcsőre a karommal húzva fel magam, csak akkor avatkozott be Mária néni. Néhány könyvet rakott egymásra és szemléltetve bemutatta az attrakciót.

A százados végül teljesen átváltozott. Lelkesen belemelegedett az egyetértésbe, sőt már ötletekkel, tanácsokkal állt elő. 

Beszéltem a sérült vesémről, az elvesztegetett évemről. Tiltakoztam, amikor ő a tanulói fizetésemet hozta szóba. 

— Nekem nem az eltolódó, de el nem vesző „inas fizetés” a károm, hanem az, hogy egy évvel később fogom elkezdeni a szakmám gyakorlását, ami ugye kissé többet hozna!

Ő meglepetten kapta fel, Mária néni meg mosolyogva hajtotta le a fejét, amikor rápillantottam, mert ez is szóba jött ugyan köztünk, de arra nem figyelmeztetett, hogy most el is mondjam.

— Szóval, az egyéves segédi fizetésre tart igényt? — mosolygott hamiskásan a rendőrtiszt.

— Minimum — húztam ki magam.

„Hmm. Otthon én nem leszek segéd, ott rögtön a mélyvízbe dobnak” — gondolkodtam el, siettem is mondani:

— A segéd fogalmát el is felejthetjük, mert otthon működési engedéllyel azonnal önálló leszek.

— Akkor azt javasolnám, hogy a felettes szervüktől, ami ugye az Eü. Minisztérium, kérjenek ügyvédet, mert a bíróság magát ide-oda fogja utasítgatni. Egy jó ügyvéd nem hagyja elaludni az ügyét. Még megpróbálom szembesíteni a zavarosan beszélő tanukkal, de szerintem elég egyértelmű az igaza. Fel a fejjel, kislány!

Ugyanazzal a felszabadult, csalfa érzéssel búcsúztam el tőle, mint a FVV jogi képviselőjétől a kórházban: mégpedig, hogy ez egy sima ügy, aminek majdnem a megoldásánál vagyunk. 

Ismét hatalmasat tévedtem!

Az emberfeletti szenvedésemet, a lelki traumát, a családom és az intézet kemény helytállását mellettem, senki és semmi nem kárpótolhatta. Akkor még hónapokig rostokoltam szinte reményvesztetten. Azonban nem csupán laza időhúzásról volt szó, bár az is érthetetlen lett volna. Ennél sokkal többről, az intézmény rendeltetését meghazudtoló, kegyetlen antiszociális hozzáállásról, az empátia teljes hiányáról. Megkockáztatom: cinizmusról adtak bizonyítást, ki tudja, milyen magas felettesi szintig!

Folytattuk a harcot. Kérelmet írattak velem a Rehabhoz, melyben a munkahelyre-szállításomat kérem. Ezt azonnal, simán elutasították. Domi néni válaszul — mellékelve a kérelmemet — egy rövid, kemény hangú, felszólításnak is beillő levelet küldött a feletteseinek ugyanazon a napon.

Azt nem állítom, hogy erre nem reagáltak, mert az intézet és felettes szerve közti feszültségről mi is értesültünk, de távolról sem mindenről. A rajtunk lecsapódó végeredményeket viszont a bőrünkön éreztük, amikor a nevelőknek — arcukra közömbösséget erőltetve — elénk kellett tárni a rendelkezéseket, kritika nélkül.

November huszonhatodikáig látszólag nem történt semmi. Akkor hívattak a Rehabhoz. Minden variációra felkészültem. Már nem voltam ijedt, mint amikor az egyetemre igyekeztek rábeszélni, mert most az utolsó esélyem forgott kockán. Féltem, de már felkészültem akár harcolni is. 

R. osztályvezető intett, hogy ő hívatott (nem a tanulmányi előadó, V. tanár úr!). Nem ültetett le!

— Mi van most magával, miért nem jár már dolgozni? — felhúzott szemöldökkel várta a válaszom.

— Mert nem tudok közlekedni — vágtam ki egyszerűen.

— És ha kapna kocsit, akkor tudna járni? — fejemben megfordult a visszakérdezés: „Általában, vagy be a tanműhelybe?” — de csak bólintottam:

— Persze.

— Meddig kell tanulnia?

— Két évig.

— És csak a síkos időben kellene a kocsi, ugye? — nézett kutatóan.

— Dehogy! Sajnos, minden nap. 

— Arról szó sem volt! — csattant fel. — Arról volt szó, hogy csak a rossz időben! — már szinte kiáltotta.

V. tanár úr higgadtan közbeszólt:

— Arról vele kapcsolatban valóban nem volt szó, hogy csak síkosban… — nekem Gabi jutott eszembe, neki csak akkor volna rá szüksége.

R. arrafelé kapta a fejét, mintha válaszolni akarna valamit, de lenyelte. Érezhetően vibráló légkörben hagytam ott őket, amikor minden eredmény nélkül elküldtek.

Keserves, dühös sírásom csak lent, a hálóban tőrt ki. Perceken belül mellettem termett Domi néni.

— Mi történt?  

— Nem tudom! — bőgtem. — Az biztos, hogy el sem olvasták a kérésemet. Nem is értik, mi a problémám!

És dőlt belőlem a keserű panasz. Domi néni komolyan, feldúltan nézett rám. Ilyennek még nem láttam. 

— Engem semmibe vesznek! — sziszegte, a keze ökölbe szorult. —  De te menj fel Koppándy főorvos úrhoz. Mondd el, hogy már nem vagy gyerek. Ideje megoldanod az életed. Mondd el, hogy ide érettségivel jöttél, és csak egy kis emberi segítséget kérsz most, közvetlenül a célod előtt… hiszen a Rehab erre hivatott… — hirtelen elnémult, aztán csendesen tette hozzá:

— Sajnos remény nem sok van. — Kezemre tette a kezét, kicsit megszorította. — Várj… — tette hozzá, a levegőben hagyva a gondolatot, hagyott magamra.

Pár óra telt el. Letörten magyaráztam a figyelő lányoknak, mi zajlott fenn, amikor kint egy férfihang a nevemet mondta. Az ajtóban Pali bácsi — az egyik intézeti sofőr — állt. Engem keresett, csak beszólt, hogy huszonnyolcadikán, hétfőn reggel hétkor legyek a portán. 

Csak néztem, azt hittem, úgy is éreztem, hogy hirtelen lázálom tört rám. A lányok visítva csapkodtak. 

— Mi van, nem is örülsz?! — Palcsi, az új szobatárs szólt rájuk csendesen:

— Hagyjátok most békén!

Csak elkezdtek folyni a könnyeim. Mint amikor pusztító szélvihar után csendes, jótékony eső mossa le a port… Mázsás fáradtság tört rám, kábultan leborultam az ágyamra. Arra riadtam, hogy Domi néni fogja meg a vállam:

— Minden rendben. El van intézve. Heti négy alkalommal visznek dolgozni. — Hangja legalább olyan fáradtságról árulkodott, mint amit én éreztem, és mielőtt bármit kinyögtem, vagy kérdezhettem volna, csendesen kiment. 

Soha nem tudtam meg, közben mi történt. Váczyné, Rózsika néni titokzatos félszavai sejtették; megint volt ám nem kis összecsapás, amiről nem beszélhetett senki. Fő, hogy a kitartó ostrom eredményeként, Domi néninek mégiscsak sikerült jobb belátásra bírnia a felsőbb vezetést. Sejtem, az Eü. Minisztériummal is lehetett némi telefonbeszélgetés…

Tanulmányaimat így is késve, november végén kezdhettem újra. Ettől fogva Faragó Erzsikét is vitte a kocsi a főiskolára és engem is a tanműhelybe. 

~~

Beszélgetéseink során szóba hoztam Mária néninek Kőműves Pannit, az ORFI-ból ismert lányt. Gondoltam, nem ártok vele. Nem sejtettem, hogy rögtön utána is néz a beutalásra várók listájának. Kőművesnek olyan rossz otthon a körülményei szerepeltek a kérelmén, hogy nem kellett sok indoklást keresni az elhelyezése meggyorsításához. Szülei idős és súlyos beteg emberek voltak, cukorbajos anyukájának már a lábát is levágták…

Így aztán a mi Pannink nemsokára a Marcira került. Ahányszor észrevett, a falhoz kellett lapulnom, hogy fel ne döntsön örömében, mert ha meglódult nem tudott fékezni, hiába szeretett volna.

— Pápay, fedezékbe! — figyelmeztettek később a lányok, ha őt látták közeledni. Panni pedig vagy úgy csapódott be mellettem, mint egy rakéta, vagy így kiáltott:

— Bevettem a Midetont, nincs vész! — (ez egy izomlazító gyógyszer neve, ami némileg oldotta.)

Október elején egy rendezvényünkre bejött a két Bözse is, akik nem együtt laktak, hanem külön albérletekben. Mindketten folytatták tovább a technikumot. Kísérőjük Ernő volt. 

Vidámságuk ellenére Kránitz betegnek látszott. Kiderült, gyomorfekélye van, ami be is vérezhet. Nemsokára jött is a hír, hogy kórházba kellett vinni, a babszemnyi fekély kétforintos nagyságúra nőtt. Az Intézetből bementek hozzá néhányan, nagyon magányosnak érezte magát a kórházban, a lányokon kívül senki más nem látogatta, csak Ernő, méghozzá kitartó hűséggel, figyelve arra, hogy mire van szüksége. Ahogy később — még annyi év után is meghatottan — emlékezett, akkor a kórházban jött rá, hogy csak ez az ember lehet a társa. 

Aztán ő is Ozorán, a szüleinél lábadozott.

Amikor a két Bözse elment a szobánkból és az intézetből, a velük rövid ideig élvezett családias étkezéseknek és beszélgetéseknek a hangulatát elveszettnek hittük és nagyon sajnáltuk. Márpedig a hajdani — ágyra terített papíron tálalt, finom hazaival dúsított — intézeti vacsorák színvonalát még csak fokozta a kicsi szobánkban kényelmesebb és otthonosabb terített asztal köré ülni! 

Féltünk, nélkülük többé ez sem lehet ugyanaz.

Aztán beköltözött Paula, vele egy teljesen más — mégis a szó legnemesebb értelmében vett — hangulat. 

Nagyon hamar szinte a gyerekünknek fogadtunk. Volt kit gyámolítani, tányérján összevágni a húst, szólni a gondozónőnek, ha helyet akart változtatni. Épp olyan hamar meg is fordult, legalábbis kétoldalúvá vált ez a helyzet. Kezdtünk odafigyelni rá és meg is hallgatni az okos okfejtéseit.

Nem akadt olyan téma, amihez ne értett volna. Sohasem ült tétlenül, olvasott, hímezett vagy szellemes, sziporkázó leveleket „vésett” papírra. Hosszú órákig írt és még az is külön művészetnek számított, ahogy a tollat meg tudta fogni.  

A kultúra bármilyen ágának gyakorlása igencsak ráfért a ház lakóira.

Nevelő Kati szorgalmasan tanította az énekkart és komolyzenei ismereteket „hintett el”, szinte észrevétlenül. Egyszer — tanulásból feleszmélve — távolról, ott eddig szokatlan hangok ütötték meg a fülemet. Vivaldi „Négy évszak”-ának a zenéjét véltem hallani.  

Elindultam a zenei hangok irányába, azok a tanulószobához vezettek. Benyitottam. Néhány lány ült bent Katival és a lemezjátszón forgott a korong.

— Tudtam, hogy idecsallak a muzsikával! Gyere, ülj közénk — invitált kedvesen, aztán a jótékony dallamok egy rövid estére nyugalmat varázsoltak körénk.

Még azokat is elandalították, akik csak illendőségből maradtak ott. Kati ügyesen „indított”, mert Vivaldi után Beethoven „V. szimfóniáját” forgatta le.

Ki ne hallgatta volna szívesen a felfedezett muzsikát!? 

Később a Zeneművészeti Főiskoláról hívott hallgatót, egy kedves fiatal lányt, aki egy tervezett, hangszereket bemutató sorozat első előadása keretében a fagottról beszélt nekünk. Nagy szeretettel mutatta be széphangú, érdekes hangszerét. 

Ez adta az ötletet, hogy bevezették az egy-két havonta tartott TIT előadásokat, amire többnyire vonakodva ültünk ki az ebédlőbe. Unott arcok néztek szembe a különböző előadókkal. Történelmi, politikai témák után aztán egy egészségi kérdésekkel foglalkozó előadás az unalmas állóvizet alaposan felkavarta. Amikor kérdéseket lehetett feltenni, valaki igencsak ostobácskán vetette fel intim problémáját. 

— Tessék mondani, abból nem lehet baj, ha azt soha…

A teremben döbbent csend lett. Az előadó először Mária nénire nézett. Mi is, aztán egymásra, ki-ki kuncogva, döbbenten vagy mérgesen, de végül kíváncsian is a doktornőre, hogy — „na, most mi lesz?”.

Valóban nehéz helyzetbe került, hiszen a kérdező nyilván alapfokú oktatásra szorult, és ez nem az ő feladata lett volna, de láthatóan megsajnálta a lányt. Kedvesen nézett körül.

— Ha ez másokat is érdekel, beszélgethetünk róla.

Ismét Mária nénire néztem. Azt hittem, valami átlátszó ürüggyel leállítja a vitát. De nem. Megkérdezte, akar-e valaki kérdezni. 

A társaság hallgatott. 

Nyilvánvalónak látszott, hogy egyesek szerint hozzánk nem illőnek, tabunak ítéltetett a kényes téma, akadtak, akiknek erről volt önálló véleményük — mások egyszerűen nem mertek nyíltan szólni.

A legtöbben tudtuk, erről egyszer tényleg kellene beszélgetni, de felesleges orvost kérdezni. Ez nem igazán egészségügyi kérdés.

 Ám, a doktornő készült.

— Maguk még olyan fiatalok, azt hogy soha, soha ne mondják ki. Higgyék el, hogy az élet tartogat meglepetéseket akkor is, ha maguknak nehezebb, mint az épeknek, de maguk csak sérültek, nem betegek. Ami szép lehet az életben, az eljön, ki kell várni türelemmel. 

Az előadás végén, a lányok sokféleségére jellemzően hangzottak el megjegyzések. Leginkább az, hogy: — Na, már megint az a „szőke herceg” duma! 

Bizony akadt, akire ráfért volna néhány a felkínált elbeszélgetésből, amiben a két véglet közti józanságról esik szó. Tudtuk, az a felszólaló — és jó néhány hallgatag — nem ilyen választ várt. Talán ha előbb felszínre kerülnek a gondok, akkor nem kellett volna pár hónap múlva azért eltávolítani két lányt az intézetből, mert kiderült róluk, egy rosszhírű mulatóba jártak, kerestek maguknak alkalmi partnert, és kaptak fertőzést, sorozatos botrányt okozva.

Az 5-ösben a „póttagokkal” tovább beszélgettünk.

Jellemzően nem a „mi nem egészséges?” — vonalon folytattuk, hanem a határtalanul korlátolt társaink kitárgyalásával. Azt szögeztük le, hogy nagy nevelésbeli hiányosságokat az intézet úgysem tud pótolni, és igazából többről van itt szó, mint a meggyőzésről. Hogy a magunkkal hozott természetünk nagyon különböző (értelmi szint, vérmérséklet, intelligencia, de még az életkor is). 

Felületesen három csoportra oszthattuk a sorstársainkat. 

Egyik az apáca életet élő és bele is törődő, feltehetően így is maradó, a másik a kétségbeesetten, bármi áron partnert vadászó, sokszor pórul járó. A többi pedig természetes nyugalommal normális kapcsolatra váró, törekvő, és azt vagy meg is találó, vagy soha meg nem találó lány. Az utóbbiba aztán beletörődik, vagy bedilizik.

— Ehhez viszont nem kell feltétlenül mozgássérültnek lenni. Épek is maradnak hoppon. Nekünk csak az alkalmunk, az esélyünk kevesebb — bölcselkedett Palcsi, az ifjú okoskánk, nem túl meggyőzően. 

Gallai fanyar humorral köszönt el:

— Na, ma se váltottuk meg a világot. Menjünk aludni és álmodjunk a nagy Ő-ről. Ha pedig mégsem jön, azt is ki fogjuk bírni. 

— No, Bogárkám, neked mi a véleményed? — fordult felém Palcsi.

— Van, de szokásomhoz híven magamban egész messzire kalandoztam eme témában.

— Elmondod?

— Persze. Rengeteg férfi ismerősöm van. Ha néhányszor elbeszélgetünk, egyik sem mulasztja el áradozva nyilatkozni rólam, a hátam mögött is, de ide, bele a szemembe is, egészen a hódolatig. Azután feleségül egy másik nőt vesznek, lehetőleg „tűsarkút”, még ha butuska is. Még szerencse, hogy közülük egyik sem talált szíven. Én is inkább máshoz mennék feleségül.

— Megmondanád, hogy kihez? 

— Egyelőre senkihez. Továbbá az úgyis titok! 

No, ez a válasz jó ok volt a mindent oldó nevetésre.

Hanem a következő hónapban irodalmi TIT előadásra invitáltak bennünket. Méla unalom ígérkezett, hisz kötelező olvasmány íze volt az egésznek. Aztán az ajtón belépett egy mosolygó, kun arcú, magas férfi. A teremben zavartalan zsongás, nevetgélés folyt, rá se hederített senki, amíg meg nem szólalt a vendég rendkívüli kiejtésű hangja:

— Jó napot lányok! Czine Mihálynak hívnak és az a megtiszteltetés ért, hogy Székelyföld nagy szülöttjéről, Tamási Áronról beszélhetek ilyen szép, fiatal lányoknak.

Ami ezután következett, arról csak felsőfokban tudnék beszélni. 180°-os volt a fordulat. Az első mondatok után varázslat történt.

Hogy a páratlan, ízes beszéd vagy a lenyűgöző életrajz és a gyönyörű nyelvezetű illusztráló részletek hatottak-e jobban ránk, esetleg ezek ilyetén szerencsés találkozása, az mindegy.  

Czine tanár úr szuggesztív megjelenítő ereje nemcsak székhez szögezett bennünket, de a lélegzet is megállt a teremben. A Havasok fenyőinek hűs fuvallatát véltük érezni, hallottuk csobogni a hegyi patakokat. Láttuk székelyföldet, az ott élő, a bajokat egészséges furfanggal átvészelő emberek természetesnek felfogott, egyszerű életét. Elvarázsolt bennünket a zamatos, népies stílusa. A tanár úr rajongó szeretete átragadt miránk is.

Ábel ott járkált köztünk… 

Nem akartunk felállni, amikor befejezte. Meg kellett ígérnie, hogy jön máskor is hozzánk. Mária néni elolvadt a büszkeségtől, a találkozás sikerétől. Mi pedig gazdagabbak lettünk két csodálatos ember ismeretével: Nemcsak a nagyszerű író, Tamási Áron és az ő mesés világa jött hozzánk közelebb, hanem a szeretni valóan utánozhatatlan, feledhetetlen Czine Mihály is. 

A következő hónapban József Attila élete és munkássága volt a téma, a tanár úr lebilincselő előadásában. Szeretetteli részvéttel tárta elénk az eddig közutálatnak örvendő, kötelező „anyagot”. Mozgalmi költő, kommunista ellenálló (ahogy tanultuk) helyett az esendő embert, a nagy költőt mutatta meg. Gyerekkorától a tragédiáig követtük, és végre érthetővé vált számunkra, mi is fájhatott neki olyan nagyon!

Ha nem is lett belőlünk irodalmár, még rajongó se sokunkból, de elkísértük újra Ábelt a kalandjaira és soha többé nem fintorogva vettük kézbe a József Attila kötetet, átértékeltük, kicsit érteni kezdtük a verseit.

A TIT előadások rendszeressé váltak, jól összeválogatott témákkal, két előadó járt ki, mintha haza mennének. Szívesen tették, mert szíves fogadtatással és lelkes hallgatósággal találkoztak az intézetben. Diavetítésekkel színezett irodalomtörténeti és földrajzi előadásokat tartottak.

Czine Mihály varázsa azonban soha nem halványult. Bárcsak többször jöhetett volna hozzánk ez a jóízűen mesélő, nagyszerű tanár! A később megtartott szavalóversenyek zsűrijének a lehetséges tagjaként felmerült az ő neve is, bár kevesen hitték, hogy tud majd erre időt szakítani.

Néha mégis tudott!

 

 

Legutóbb szerkesztette - Adminguru
Szerző Pápay Aranka 237 Írás
"Fának születtem. Állva élek. Nem voltam szeszélye a szélnek. Levél vagy? Azt kell megtanulni. Nem szabad, csak fölfelé hullni." /Szabó Éva/