… Így azután a dúsgazdag Horogszegi Szilágyi lány feleségül ment egy ütött-kopott váracskát birtokló, de talpig becsületes, bátor férfihez. Az ?si, mandulaalakú várhoz szerény jövedelm? birtok tartozott. Ezeket adományozta Zsigmond király Szerb fia Vajknak az úr ezernégyszázkilencedik esztendejében. Nem volt igazán fény?z? adomány, mégis, így lett k?váras urasággá a szerény kisnemes. Sok víz lefolyt az óta a Duna két mocsaras partja között. A hátrahagyott hosszú évek folyamán, ahogy n?tt a vár urának hatalma, úgy n?tt, alakult, szépült a vár maga is. A szerényméret?, egyszer? szerkezet? er?db?l lassan modern, hatalmas, fény?z? palota lett. A vár átépítését nagy tudású, magyar szakemberek végezték. Lassan az épülettömbökb?l karcsú tornyok törtek az ég felé. Megépült az északi sarok nyúlánk tornya is, a nevezetes hímes torony, amelyet igazi ügyes kez? piktorok festettek, mintáztak különlegessé. A vár védelmér?l igyekeztek gondoskodni az épít?k, ezért készült el a Nye bojsza névre hallgató zömök déli torony is. Már nevében is „Ne félj” jelezte az itt él?nek, hogy ide csak be kell tennie a lábát, és semmilyen rútság nem bánthatja. Az egyik libeg? folyosója igencsak ritka szokásként illemhelyül szolgált.
Ebben a várban lett örömteli asszony, büszke édesanya Erzsébet. Ezekben a lakószobákban nevelték a Hunyadi gyermekeket. Most nagy volt a sürgés-forgás a falak között, a nagyasszonyt, és a második ifjúurat várták haza.
– Hé, lányok, gyorsan azzal a ciroksepr?vel! – kiabált nagyhangon a n?i szolgák vezet?je, Nagyhasú Katalin. Hogy a nevét honnét kapta, nem tudni, mert nagyon gebe volt a lelkem. A lányok pedig izegtek-mozogtak, szalmacsomóval seperték tisztára a lakószobák padlóját. Ronggyal törölték a vastagon megült port a ládákról, a nagyszekrényr?l, többi dúsan faragott bútorzatról. A t?z?rz? is ott tüsténkedett, hisz csecsem?t hoznak, meleg szoba kell. A kis László csendben figyelte az eseményeket. Nagyon várta már anyját, és a kis öccsét.
– Jól van, jól van! – igyekszünk, feleseltek a lányok. Igencsak nagy volt a hangjuk addig, amíg az úrn? nincs, ha hazaér, majd akkor lecsendesednek. Fel volt kötve derékig a rokolyájuk, úgy csúsztak-másztak a földön, László és t?zcsiholó örömére.
– Jól nézünk ki, ekkora hanggal hogyan lehet tisztességes munkát végezni? Akinek a hangja jár, annak lassul a keze! – nevetett az öreg tüzes. Volt már vagy negyven éves, és húsz éve rakta a tüzet ebben a várban. Igazi fontos ember, száraz, szikár alkattal, ?sz szakállal és hajjal. De még férfi volt javából. Gyakran panaszkodott hájas asszonya, a Strézsi, hogy esténként szívesen matat a lába között, pedig hiányzik már az öreg Istennek, de nem neki. Most is a lányok hátsó felét koslatta, így azután nehezen alakult a t?z, annál nagyobb volt a füst.
– Na csak foglalkozz te a magad dolgával, mert mindjárt felfordulunk ett?l a nagyfüstt?l – kiabáltak vissza vidáman a fehérszemélyek.
– Szeretném én azt látni, de csak úgy, ha a lábatok is szétnyílik! – szaporította a szót az öreg. De ezt már megelégelte Nagyhasú Katalin, úgy hogy gyorsan rendet vágott.
– Elég legyen, mert mindjárt haza küldelek benneteket! A kezetek járjon, a szátokat pedig fogjátok be! – Erre azután csend lett, mert a fenyegetés hatott. Egyt?l-egyig várkörnyéki jobbágylányok voltak, akik földbevájt kunyhóban fagyoskodták át a telet és nyáron, a szikkasztó napon aszalódtak kemény munka közben a szántóföldeken. Ez a hely, itt az ezertornyú várban, nagy szerencse volt számukra. Áldották is az Istent eleget, egy kis kiabálással akkor nem lehet ezt az adományt eljátszani.
S?r?, sötét estére járt már az id?, amikor az úrn?, és a csecsszopó megérkezett. Fogadásukra az egész háza népe felsorakozott. A kapusok lassan engedték le a várba vezet? híd fapallóját, az pedig nagy csendben, hangos nyekergéssel csapódott a helyére.
– Éljen, éljen a nagyasszony!
– Éljen az új gyermek, Mátyás! – ilyenfajta örömteli kiabálások hangzottak a fáklyák fényében. A csillagok vidáman ragyogtak az égen, és a Hold is tele szájjal bámulta a menetet. László ott állt el?l, cobolyprémes, vörös bársony, dúsan hímzett kabátjában, tollas fövegét kezében tartva tisztelgett anyja örömére. Mindenki megcsodálta a csecsem?t, milyen szép nagy, er?s, bármely király megirigyelhetné.
– Ha ezt a sok fiatlan királyasszony látná!
– Neki kéne ilyet a világra ereszteni! – ilyesfajta suttogások törték meg a csendet. A menet bevonult a várba, a szolgák a szállásukra, az asszony a bels? cselédeivel a meleg lakószobába. Kölkedi uram els? útja a konyhába vezetett, hogy vacsoráról gondoskodjon a szoptató anyának és a nagyobbik kis úrnak, Lászlónak. Hatalmas tálat rakatott meg hideg sülttel, sajttal, gyümölccsel, és kupákat jófajta szerémi borral, majd az étekhordó gondjaira bízta.
– Egyik lábad itt, a másik pedig ott! Kiéhezett mindenki a fárasztó nagy úttól! Igyekezz! – már érzékelhet?en nyugalmasabb volt, mint a kolozsvári ferdefalú, fehér házban. Itt ? az úr, mindenki ugrik a konyha körül a parancsára.
László pedig boldogan figyelte öccsét – aki éppen parányi öklét gyömöszölte a szájába -, és jóles?en bújt oda anyjához. Jóllehet egy tízéves kis vitéznek már nem volt ill? az ilyesmi, de Erzsébet meleg anyai szeretettel nevelte fiait. Átölelte a legényke vállát, és beszélgetni kezdett vele.
– Mesélj László! Haladtál a tanulásban?
Hát igen, a tanulás a nap legfontosabb része volt a Hunyadi családban. Így azután anya-fia belekezdett egy vörösl? hajnalig tartó meghitt beszélgetésbe. Jól is esett a melegít? kandalló árnyékában halk hangon duruzsolni.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:00 :: P. Szabó Mária
