Összefércelt sorsok – 15.

Vizsgaláz és jutalmak

 

 

Az egész intézet vizsgalázban égett. Érettségizők csak ketten voltunk akkor, de szinte az összes lány járt valamilyen iskolába a szakmain kívül is. Minden szinten más-más időpontra estek a vizsgák, így a szobákban folyton készült valaki.

Budai is elkezdte a gimnázium esti tagozatát, de az első félévi dolgozat után könyörgött, hogy abbahagyhassa. Viccet csinált az egészből, ámde nem készakarva, hanem úgy sikerült, mert neki tényleg nehezen ment…

Egy röpdolgozatát Az ember tragédiájáról úgy olvasta fel a tanárnő, hogy ez egy paródia, vagy még inkább az ember komédiája. — A másik rémes dolgozata történelemből készült és ez a mondat szerepelt benne: „A világháború után két fővárosa lett Németországnak, az egyik Bonn, a másik Benn”.

A matematikáról jobb, ha említést se teszek. Szakmai szerkesztésekkel is volt némi gondja, de azzal nem egyedül neki, és végül mégis szépen megtanult varrni. Nem is akárhogyan!

Mindezzel együtt, a világ dolgairól egészséges, talpraesett véleményt formált, az életben egyedül is jól elboldogul.

— Megmondaná valaki, hogy mennyivel lenne nekem jobb, ha véres verejtékkel megszerezném azt a díszes papírt? — kérdezte mérgesen, azt kell mondanom: némi joggal.

Mégis megpróbáltuk meggyőzni, hogy jól jöhet az még. Mária néni meghallgatta a kitörő tiltakozását, aztán komoly arccal csak ennyit mondott:

— Jól van, de ne hamarkodjuk el, gondolkodj erről még, és ha biztos leszel abban, amit akarsz, majd csak akkor szóljunk Domi néninek.

Icu elcsendesedve nézett utána. Délután már éppen úgy készült iskolába, mint azelőtt.

Boldogan néztünk félre. — Ha beszélni kezdenénk róla, esetleg megmakacsolja magát! — Így szó nélkül elment a többiekkel és nem volt véres verejték, de egyetlen tantárgy kivételével bukás sem.

— Jó nekem a közepes eredmény is! — vigasztalta önmagát később aztán természetes nyugalommal tanult tovább.

Ahogy felmelegedett az idő egyre többet tartózkodtunk a kertben. Nagyon szép virágágyásokat ástak a parkban, körülcsipkézték sarkosra állított, fehérre meszelt téglákkal.

A kő virágtartókat jó virágfölddel töltötték meg, és bele piros muskátlikat ültettek, az utakat frissen szórták fel kőzúzalékkal (amin nem könnyen mentünk).

A tavaszi virágokban gyönyörködve nagyon erős honvágyam lett. Felmentem a szobánkba és csak fokozódott ez az érzés, mert ott is az otthont idéző, tiszta, tavaszi illatokat éreztem.

Takarítóbrigád mosta le az olajfalat, súrolta fel a parkettát, újra beeresztették és vikszelték, ablakokat mostak. A mi dolgunknak csupán az összes textília mosása, vasalása és bútoraink lemosása maradt. Így köszöntöttük a májust.

Felső kertünkben érett a cseresznye, megtermett a retek, sóska, hagyma. Lopkodtuk is rendesen.

A sok tanuló szanaszét szóródva tanult kertben, tanulószobában, folyosón. A háló csendjében nyugodtan tanulhattam volna egyedül. Az otthoni emlékek azonban elvitték a gondolataimat. A tárt ablakokon áramlott befelé a langyos, üde levegő, hozta a kinti világ üzenetét és bent, a friss takarítás illatával keveredett.

Az otthoni, nyíló orgonabokorsorra és a rengeteg tarka tulipánunkra gondoltam. Anyu is ilyenkor rendezi a tavaszi nagytakarításokat.

Nem tudtam a képletekre figyelni. 

Ekkor jött be Szidu, mindenféle ürüggyel.

— Van valami kajád? Meghalok éhen, de ezt a példát se értem — tette elém a tankönyvet.

— Van, de rögtön csengetnek vacsorához, nézzük addig azt a példát. — Hálásan néztem a könyvébe, az új feladat kizökkentett a mélabúból. Mindkettőnknek a magány ellen kellett tenni valamit. 

Vacsorára halat kaptunk céklával. Aki nem szerette a halat, az Szidunak adta. A szobatársak közül — rajtam kívül — Budai és Hessz is éhesen jött ki az ebédlőből. Így azt tettük, amit kezdetben nem mertünk volna: Gondosan megterítettünk az ágyamon. Icu hozott egy kosár kenyeret, Hessz Bözse behozta a hűtőből a maradék főtt sonkáját, nekem volt házikolbászom, hazai süteményem és terítékre tettük az összegyűjtött céklát. Ételt a szobákba vinni szigorúan tilos volt, de ha tetten is értek, szemet hunytak a nevelők. Tudták, ha lazább a gyeplő, akkor vagyunk kezelhetőbbek.

Az ilyen összedobott vacsorák mindig különleges, bensőséges hangulata teremtette meg a légkört, amiben felszabadultan tudtunk beszélgetni, nevetni az addigi bajainkon, természetesen létezni az adott helyzetben.

Szidu a hallal bajlódva ült köztünk. Valaki felajánlotta a házi zsírját, de nem kértük, a’ nélkül hívtuk meg őt is „vendégnek”.

— Tedd csak el ínséges időre. Gyere, jut is, marad is. 

Úgy tűnt, rendes mederbe került az életünk, haladunk a kitűzött céljaink felé. Már műszerész-tanulónak is jelentkezhetett, aki arra alkalmasnak gondolta magát. Ezzel is bővült a szakmaválasztási lehetőségek köre. Domi néni egyre merészebb ötletekkel állt elő. Abból, ha a felét sikerül megvalósítani, az már bíztató a jövőre.

 

˜˜

Egy május-eleji nevelési órán kirándulásszervezésről számolt be Mária néni. Egerbe tervezték, autóbusszal. Nagy ovációval fogadtuk a hírt, de a megvalósításáról nem tudok sokat, mert az egyik vizsgám idejével esett egybe.

Akik közösen kirándultak határozottan közelebb kerültek egymáshoz. Később aztán Dunaújvárosba már én is velük tudtam menni. Egész úton énekeltünk, mindent megnéztünk együtt, jól éreztük magunkat, de a város lecsupaszított stílusa ellentétes érzéseket keltett bennünk, egyszerre volt újszerű és kopár. Nem voltunk elragadtatva. Ezt meg is vitattuk, meglepően eredeti kritikával.

Mária néni mindig előre készített jegyzeteket az útvonal nevezetességeiről, amit folyamatosan ismertetett aztán, amíg robogott a busz. Mindig, mindenre módszeresen készült fel. Ebben az a taktika is rejlett, hogy körültekintő rendre tanítson bennünket.

    A jó példa egyeseken fogott, mások semmibe vették, pedig csak akkor volt ez kicsit bántó, amikor túlzottan nebulókként kezelték a jórészt felnőtt korú lányokat. Hiszen kevés kivétellel, nézeteink kialakultak már.

 

˜˜

A Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem, Általános Közgazdasági és Elméleti Szakára jelentkeztünk Gabi és én, mindketten az esti tagozatra. Be kellett adnunk az önéletrajzunkat, amihez a Rehab. csatolt egy kérvényt, egy jelentkezési lapot és többféle igazolást. 

Szombati napokon a Moszkva térről — közölték —, a 63-as villamossal kell majd járnunk a Szabadság-híd pesti hídfőjéig. 

— Az utat előre tanulmányoznunk kell! — ezt viszont már Árpi szögezte le. Meg is néztük, sőt Gabit is magunkkal hívtuk az öcsém javaslatára. Az intézet engedélyével mentünk, de Árpi ragaszkodott ahhoz, hogy az ő felügyelete mellett „tanuljam meg a terepet” a Dimitrov téren. 

Gyakorlatból tudta, amit mondani szoktam: „Mindenhol van kiskapu is, amit én rendszerint meg is találok, és azon közlekedni tudok”. El kellett mennünk, megkeresni azokat a kiskapukat.

Felmértük a járdaszigeteket, fel- és lelépőket. A 63-as villamos látszott ideálisnak nekünk az alacsony lépcsőivel.

Az öcsém segítségének örültek az intézetben, mert ezt legfeljebb egy gondozónővel oldhatták volna meg, ha egyáltalán eszébe jut valakinek, hogy minden azon múlik, megtanuljuk-e az útvonalat biztonsággal bejárni. Ezek megint olyan új helyzetek, amire nem készültek fel. 

Ha valaki nem örült, az Gabi. Egy szóra eljött velünk, de úgy viselkedett, mintha ezt ráerőszakoltuk volna. Pedig Árpi nem tolakodott, csak figyelt, és ha valahol segítség nélkül nem boldogultunk, akkor ott volt.

Azt is nekünk kellett megterveznünk, hogy az idegen segítőket — ha lesznek — hogyan irányítsuk majd.

Mindezt jól tudta Gabi is, mégis tiltakozott a büszkesége, egész úton fanyalgott.

— Felesleges ehhez az öcséd asszisztálása! — biggyesztette a száját, míg a villamos vitt bennünket.

Hagyni kellett volna őt?

˜˜

Június harmadikára és negyedikére az írásbeliket, huszonkilencedikére a szóbeli érettségimet tűzték ki.

A többiek egy-két napi eltolódással értek, különböző iskolákban.

Aprólékosan, minden tételen átrágtam magam. Közben a zsebpénzemből vettem fehér blúznak való puplin anyagot. Janny Juli varrta meg — madeira-csipkés zsabóval — a nagy napra. A lányok ki is mosták-vasalták, úgy kaptam meg, vállfán.

Mária néni kért a gimnázium igazgatójától időpontot a szóbelimhez, Domi néni pedig személyesen kért — volna — a Rehabtól személykocsit. Nem tudtak adni.

Így aztán szólt, hogy hívjak taxit és kérjek majd számlát. 

Az utolsó percben a gondnok Rózsa néni felszaladt a hírrel, hogy az egyik sofőr mégis elvisz a saját kocsiján.

Amíg készültem, betegre izgultam magam. Fizikai rosszullétek jöttek rám. Gyomorszorító fájdalmak. Hiába kaptam az utolsó két hétre szabadságot a műhelyből, hiába intették csendre egymást a szobatársak. Ahol ennyi ember él összezárva, nincs abszolút nyugalomra mód. Tettek-vettek, nyüzsögtek, szólt a rádió, be-bejött valaki, a kötött napirendet is be kellett tartani. Ha lábujjhegyen jártak, a nagy figyelmesség is nyomasztott, de vigasztalódtam, hogy ez nem kivételezés, a többi — feladatát komolyan vevő — lánnyal hasonlóan törődtek. Felkészültem, mégsem éreztem megnyugtatóan rendezettnek a fejembe zsúfoltakat.

Ismerhettem volna magam, hogy ez az izgalmam legkésőbb abban a pillanatban megszűnik, ahogy kihúzom a tételt, jobbik esetben pedig már az utolsó tétel átismételése után. Fontos, hogy mindet át tudjam venni. Időnkint úgy láttam, sikerülnie kell. Mégis, egy-egy vizsgát megelőző héten se enni, se aludni nem voltam képes rendesen.

Aztán az írásbelik sikere megnyugtatott kissé.  

Négy tárgyból kellett érettségizni, három kötelező mellé (magyar, történelem, matematika) a kémiát választottam, mert Gönczi Ferivel keményen át kellett rágnunk magunkat az egész négy éves anyagon. Gondoltam ennyi időt megspórolok. Az adott percekben mégis abban hibáztam. Így egy négyest meg is örökítettem a bizonyítványomban. Míg élek dühösen nézek arra a csúf jegyre. Annál szebb a többi.  

A matematika tétel húzásakor a vizsgabizottság egy nőtagja megszólított.

— Úgy hallom, a közgáz-ra jelentkezett. — Némán ránéztem. — Ugye tisztában van azzal, hogy ott fő tárgy a matematika? — folytatta élesen.

— Igen. Egyik kedvencem. 

— Igazán? És mi a másik? — kérdezte lesújtóan.

— Első helyen a magyar, csak utána a matematika.

— Nem szokatlan párosítás ez? — A hangja hitetlenkedő, mellé a pillantása pedig mintha sajnálkozó lett volna.

Addigra megnéztem már a tételemet, ezért magabiztosan vágtam ki:

— Lehetséges, de nekem így természetes.

A feleleteim végén aztán odaszólt hozzám:

— Már látom, hogy természetes. Sok sikert kívánok az egyetemen!

„De mi lesz az irodalommal?” — gondoltam én.

Úgy volt, hogy két hetem lesz a felvételi vizsgákig, ám kaptam egy pótbehívót, miszerint július negyedikére és hatodikára hozták előre, azaz három nap állt csak a rendelkezésemre. Kapkodva tanulni — még ha ismétlésről van is szó —, az nem az én stílusom. 

Ráadásul hatodikán reggel nyolcra kellett mennem. A kis érettségi blúzomban ültem ott, és félholtnak éreztem magam, mire fél tizenkettőkor rám került a sor. Szerencsére tényleg a belépés pillanatáig tartott az izgalmam, mint rendesen.

Maximum pontszámot kaptam.

A felvételi értesítés csak a nyári szünet után várt rám.                

Gabi eredményeire nem emlékszem, csak azt tudom, neki is gratuláltunk, őt is felvették.

Az idegi fáradtság kijött rajtam ugyan, de szintén úgy, mint máskor: — utólag.

A taxiból kiszállva lányok rohantak elém, kísértek fel egyenesen az ebédlőbe. Mária néni ott várt. Körbeültek, mindent el kellett mesélnem nekik.

Aztán sokáig csorgattam magamra a jótékony vizet, lemosdottam magamról a fárasztó izgalmakat és bebújtam a takaró alá. Kirázott a hideg, mielőtt a megváltó álom jött. 

Alkonyodott, amikor felébredtem, mondták, hogy az öcsém telefonon keresett. A komoly Telekdi Joli ment le elmondani, hogy minden sikerült, a kiérdemelt pihenőmet töltöm, és nem engednek még felébreszteni.

Árpi üzente, hogy örömmel jön majd másnap.

Némileg kipihenten vártam. Hozott egy édes kis porcelán nippet, csokit, kóstolót az anyu küldte sütiből, és jegyet a Vörösmarty moziba, a Korzikai testvérek-re. Mint egy csokor az érettségi ajándékokból. 

Két nap múlva Vili unokabátyám is meglátogatott, két szál rózsával gratulált és egy becsomagolt piroshasú százas bankóval, útiköltségre.

Az intézet is megajándékozta a -ra, jeles-re és kitűnő-re végzett lányokat. Esztergomba vittek bennünket, egy csodálatos hajókirándulásra.

A szünidő közeledett és Szidu minden nap másképp gondolta. Domi néni tanácsa: nem kell hallgatni rá, hanem helyette is intézkedni, mert titokban vágyik Ozorára, de vágyakozásánál a félelme nagyobb az ismeretlentől.

— Engem az Árpi nem tud feltenni a vonatra — volt egyik, újabb kifogása.

— Különben jönnél?

— Nagyon szeretnék — nézett rám hamiskásan, úgy alulról felfelé.

Ezt is megtárgyaltuk és kitaláltuk, hogy mentőszállítást kérünk.

— Te, Aranka, beszéltünk erről Domival. Szerinte a Rehabtól kell segítséget kérni. Talán hatásosabb is lenne, ha ők rendelik meg, és aztán precedenst teremthetnének ebből, hogy más lányoknak is rendelhessünk majd mentőszállítást az utazásokhoz. Felmenjek én, vagy vállalod? Valójában azt szeretném, ha te mennél — adta a feladatot Mária néni.

Persze, hogy vállaltam. K. főorvos úr fogadott és tetszett neki mindegyik ötlet, Szidu nyaraltatásától a mentők igénybevételéig. Rögtön megígérte, hogy kapcsolatot teremt a szolgálattal.

(Ő volt az, aki szigorúan tartotta a fizikai távolságot tőlünk.

Egyszer azon csíptük, hogy a köpenye sarkával fogja meg az ebédlőajtó kilincsét. Addig közömbös volt nekünk, ezzel aztán a legkevésbé sem lopta be magát a szívünkbe. Pedig egy kis jóindulattal találhattunk volna mentséget az óvatosságára. Például azt, hogy nem foghatta meg utánunk a piszkos kilincset, mert mielőtt ebédelni jött kezet szokott mosni — igaz, ahogy mi is…)

Vizsgák, hajókirándulás, útszervezés, csomagolás, utazás.

Úgy pezsgett az intézet, mint egy hangyaboly. Az olyan csodálatos írónők, mint Kaffka Margit vagy Szabó Magda is megírhatott volna minket! No, de ki írná meg azt, hogyan élnek a szegény kis csodabogarak? Ugyan, ki ismeri a mi életünket? Legfeljebb egy amatőr, aki maga is csodabogár, aki legfeljebb, ha leveleket tud írni. (Nem Abigélnek!)

A mentők megrendelésével eldőlt — nem maradt egérút sem —, Szidu nyaralni fog.

Ettől ő még ugyanúgy bejött, minden nap többször, új és újabb gondjával: Nincs bőröndje, falusi utakon hogyan lehet járni, hogy fog nálunk fürödni, idegenek előtt hogyan mer majd enni, beszélni? Satöbbi… satöbbi.

Végül mindenre kapott kielégítő választ, kénytelen- látszólag kelletlen megadta magát.

Tizenhetedikén Árpival és Hesszel, aki Bodajkra haza, én először Olgiékhoz, Székesfehérvárra készültem.

— Mi lesz, ha nem érsz oda tőlük, mire hozzátok megérkezem? — rémüldözött a huszadikára tervezett útjával Szidu.

— Biztos lehetsz, hogy otthon leszek már tizenkilencedikén. Hisz alig várom! — nyugtatgattam, miközben Árpi nagy bőröndjébe csomagoltuk kettőnk holmiját, amit a mentők cipelnek majd előbb a Délibe, aztán Pincehelyről Ozorára. Titokban azért féltem kicsit — gyakorlat híján —, hogyan sül el a pontos időre szállítás és érkezés.

Indulás előtti este ismeretlen rosszullét kapott el. Szidu aggódott legjobban (biztos inkább az út miatt). De útra keltünk. Hessz Bözse tovább utazott, mi megvártuk, amíg elindult vele a vonat, utána aztán megkerestük Tibit, aki az oldalkocsis motorjával várt és vitt bennünket hozzájuk. 

Kellemes hétvégét töltöttünk náluk. Egyetlen zavaró körülmény jött közbe: újra elkapott a rosszullét, de már az előzőnél jóval erősebben jelentkezett.

— Te, ez epe — szögezte le a barátnőm.

Aztán irány Ozora. Olgi kislánya, Erika is jött velünk a nagymamájához nyaralni. Vasárnap délután érkeztünk meg.

Boldog találkozások következtek.

Úgy tűnt, apu a legjobb úton van, szépen rendbe fog jönni, alkalmazta a Tanács, anyagilag is elfogadhatóan rendeződtek, miattam sem kellett aggódniuk. A belépés pillanatában elöntött a jó érzés, hogy mindenütt jó, de legjobb otthon. A szép kert, a lakás otthonossága, anyu ügyes beosztása feledtette a szerény lehetőségeinket.

Szidut hétfőn délelőtt minden baj nélkül szállították házhoz. Hihetetlenül jól sikerült az időzítés! (A mostani, szállítási nehézségekhez képest óramű pontossággal oldották meg.) Meglepően zökkenőmentesre sikerült a beilleszkedése is. Rácsodálkozott mindenre, összebarátkozott a környezettel, egy perc alatt megszerettette magát a szüleimtől kezdve mindenkivel. Kicsit megriadt Tapsi örömétől, de a kutya hozzám szokva, őt sem lökte fel. Régi ismerősként „szolgált” neki, ami egy nagy barátság kezdetét jelentette.

A nyaralásunk három hete alatt Szidu teljesen asszimilálódott. A szüleim remekül ráéreztek, hogyan tegyék emlékezetessé neki ezt a nyarat. Apu azzal lopta be magát a szívébe, hogy első nap felderítő útra invitálta a falu főterére. Anyu pedig a terített asztalra kedvenc ételeiből a borsólevest és palacsintát rakta, amire hazaértek.

— Életemben nem láttam még ennyi túrót egy palacsintában! Honnét tetszik tudni, hogy ezek a kedvenc ételeim? — kérdezte, és egyáltalán nem kérette magát. 

Minden nap még egy nappal megtoldotta az önmagának engedélyezett jóllakást, mert — szerinte — egyre finomabb nálunk minden. Nem okozott gondot kedvére főzni, az egyszerű ételeket szerette.

Aludni is imádott a besötétített kis szobámban, de a délelőtti csavargások kedvéért azért szívesen kelt fel. Felfedezte a Siót, megmászta a Tükörcsös hegyet, ami csak egy domb, de elég meredeken kúsznak fel rá a kis utcák. Ezek egyikében állt Viliék háza, ahová kétszer is felmentünk. A vendégeskedés annyira megtetszett Szidunak, hogy a jó lábbal is félórányira lakó nagypapámhoz is el akart jönni velünk. Ott aztán a fülembe súgta, hogy ő olyan fáradt, nem is tudja, hogyan induljon haza. Az lett a vége, ami az unokaöcsém fejében született meg. 

— Ha felajánlhatom a motoromat, én szívesen hazaviszem Sziduka — udvariaskodott Zoli, a megszólított pedig lesütötte a szemét, és valami olyasmit lehelt, hogy:

— Jézusom-Máriám!

Otthon aztán, amikor a spárgát bontotta le anyu a pedálhoz kötözött lábáról, ezt rebegte:

— Aranyka néni, ha ezt a Máriám nénikém látta volna, az biztos, hogy el-á-jult volna! 

Ahogy én hazaérve beestem a fotelba a botozástól sajgó tenyereimet fújogatva, rámszólt, hogy igazán kipróbálhatnám én is inkább a motort.

— Mit gondolsz, miért merészelt vállalkozni Zoli a te fuvarozásodra? Engem már vitt, éppen így rögzítve a lábamat — közöltem.

~Ezt a drága unokaöcsémet egy év múlva halálos áramütés érte a munkahelyén! Mindössze huszonhárom évet élt.~

Megrontotta a nyugalmunkat az egyre sűrűbben rámtörő rosszullét. Szidut tizenhét éves korában műtötték epekővel. Azt mondta, ugyanilyen görcsös rohamai voltak. A jelek azt látszottak igazolni, hogy ez tényleg epegörcs lehet. Elvittek orvoshoz, ő is epehólyag gyulladást állapított meg, görcsoldót írt fel.

Szidu a második héten már a munkát hiányolta. Akkor unatkozott, amikor én takarítottam. Azt mondta ez egy mánia, minek ma is port törölni, amikor tegnap is letöröltem. Azalatt ő mit csináljon, ha csak a műanyag  figurákhoz ért?         

 

Szidu, én, Anyu, Apu, Tapsi – Pápay Aranka

          

Erre apu elővarázsolt neki ecsetet, festéket, műanyag huzalokat, a hajcsavarós dobozból fagolyókat. Ezekből, megtáltosodva kezdte gyártani az ajándék babákat mindenkinek, akit megszeretett: Erikának, Viliéknek.

Ez a kreativitása rohamosan fejlődött később az évek során!

Közben Tapsival úgy beszélgetett, mint értelmes lényhez. Elmagyarázta neki szépen azt is, hogy nem kellett volna összepiszkítani a fekete nadrágját, de soha el nem küldte, ha Tapsi azzal viszonozta ezt a nagy megtiszteltetést, hogy az ő térdére tette újra a pracliját és a pofácskáját is, nem apuéra vagy az enyémre, ha szeretetre vágyott. Neki ült le szolgálni, ha egy falatot kért, és adta a pacsit. Ugyanúgy érintette meg az egyik mellső mancsával — mintha szólna, hogy figyeljen rá, milyen szépen ül a hátsó lábain —, mint azelőtt a mi térdünket. A kis hűtlen!

A falusi élményekkel Szidu nem tudott betelni. Időnkint kicsit ki szokták engedni szüleim a hízót, míg az ólat takarították. Én csak csodálkoztam, hogy (ahogy ő nevezte) az udvar „gazdasági felére” is kimerészkedett, ha észrevette anyut az „etető ruhájában” mert a műveleteket látni akarta, azonnal kész volt indulni „disznónézőbe”, mert ilyesmit Pesten nem láthatott. Olyankor nyugtatgatta Tapsit, hogy ne legyen féltékeny, most kis ideig nem rá figyel.

Jókat nevettünk, amikor sopánkodott, ezt majd el se hiszi neki senki az intézetben, hogy ő nem félt a kutyától, de még a disznótól sem!

Visszafelé ugyanúgy megrendeltük a mentőt, de csak tőlünk Pincehelyre és én is azzal mentem az állomásra. A Déliben Árpi szedett le bennünket a vonatról, a jól bevált „botkitartós” módszerrel találva ránk. Amelyik ajtónál megjelent a feltartott botom, oda sietett. Taxiba ültünk, érkeztünk otthonról — haza.

Először nehezen találtuk a helyünket. Sziduval egymást vigasztaltuk. Ráadásul megérkezett a sok új lány, azok helyére, akiknek a képzése befejeződött, vagy képezhetetlennek bizonyultak. (?!) Átköltözések, engedélyezett ágycserék és új ismerkedések kezdődtek.

A régi környezetben vettem csak észre, milyen kerek, kisimult lett Szika arca. A műhelyben megostromolták és megállás nélkül mesélt az ő ennivaló, eredeti stílusában. Nagyon jót tett neki ez a nyár. Valahogy nyitottabbá vált. Másnap áthozott egy levelet, hogy küldjem el — az enyémmel egy borítékban — a szüleimnek:

”Kedves Karcsi bácsi és Aranka néni!

Szeretettel tudatom, hogy szerencsésen vissza érkeztünk.

Nagyon jól éreztem magam, amit soha nem fogom elfelejteni azt a három hetet amit ott töltöttem.

Talán soha olyan jó dolgom nem volt, mint ott voltam, nem arra gondolók, hogy semmi dolgom nem volt, hanem arra, hogy a maguk szeretete amit felém nyújtottak, úgy érzem, amíg szüleim közelibe nem leszek én a maguk szeretetéből fogok táplálkozni, de még akkor is szeretettel fogok magukra gondolni.

  Most az intézet nagyon furcsa, a munka jó esik, mert a semmittevésből nem lehet megélni. A lányok azzal fogadtak, hogy jaj, de meghíztál! Meg, de kövér vagy Szidu.

  Volt mit hallgatni. Az a jó, hogy jól nézek ki. Ari kicsit szomorú, de igyekszem felvidítani, hogy ne gondolkozzon.

  Sokat meséltem a lányoknak úgy kértek arra. Most hirtelen eszembe jutott a drága Tapsikám. Nem keresett minket?

  Úgy ott hagytam, még el sem búcsúztam tőle. Legalább magammal hoztam volna egy foltot a nadrágomon.

  Még mindig előttem van a ház, a lugas, a kis szoba, minden…

  Viliéket üdvözlöm, Erikát és Erzsikét puszilom. Ezzel zárom soraimat, nagyon sokat gondolok, és kéz csókjaimat küldöm.

  A kis Tapsikának azt üzenem, hogy szolgáljon a Karcsi bácsinak, mint ha én lennék.

                                                                                                                               Szidu”

Nem csak neki, nekem is megelőlegezett jutalomnak számított a nyár otthon. Mert ami ezután következett, arra egészen más jelző illene.

Keménynek kellett lennem, hogy állni bírjam a sarat.

Az egyre gyakoribb görcsös rohamaimat szinte idézni halottam Kovács Margit, azaz Csöpi szájából. Ő egy apró, finom kis teremtés volt. Pici kéz, olyan csöpp láb, hogy egy cipővásárlásnál sehogy sem találtak megfelelő méretű topánkát neki. Aki a vásárlásban segítségére sietett, leszögezte, hogy ilyen méret nem is létezik, mert erre a lábra nem is cipő kell, csak – ci . Alakja arányos és rendkívül formás, minden, ami hozzá tartozott, vagy amit viselt választékos, egyszerűségében is tökéletes, remek ízlésről tanúskodott. Littlés volt, szintén apró, finom izomrándulásokkal. A légynek sem ártott, de érzékeny természete miatt sokszor sértődött meg, és határozott, egyéni, csípős véleményét soha nem titkolta.

 

Csöpi – Pápay Aranka

Olyannak szerettük, amilyen volt.

Ahogy egy-két napi késéssel visszaérkezett otthonról, megállapítottuk, hogy az amúgy is filigrán kis alakja még apróbbra ment össze a nyáron. Arca sápadt, szemei karikásak lettek, összegörnyedve kuporgott az ágyán.

— No, mesélj, mi a baj! — tettem le a könyvemet, hogy meghallgassam.

— Kivizsgálásra kellett járnom és epekövet, gyulladást állapítottak meg. — Nagyot nyeltem, gondoltam, én most nem fogok ugyanilyen tünetekre panaszkodni, ki hinne nekem!

A leletei alapján és sűrűsödő rohamai miatt gyorsított eljárással utalta be a doktor bácsi a Szécher úti kórházba. Hamarosan meg is operálták.

A szobatársak szorgalmasan jártak látogatni, hozták a helyzetjelentéseket róla. Nem kellett tovább szenvednie és gyorsan gyógyult a műtét után. Jó példa lehetett volna nekem az övé: Ha epeköve van az embernek, azt ne sokáig őrizgesse!

Csöpiről két történet kívánkozik lapjaimra. Az első a felgyógyulása után hamarosan történt. A nagyon helyes, jóképű öccse néhányszor felutazott a fővárosba, hogy nővérét meglátogassa. Mivel távol laktak ez nem fordulhatott elő gyakran, ráadásul közben behívták katonának. Féltette őt a család, mert a csendes, jólnevelt fiúkat nem minden bajtárs szokta szeretni, inkább cikizni. Vele is ez történt.

Egyszer katonaruhában is bejött az intézetbe. Kicsit erőltetett jókedvvel mesélt a katonaéletről, amit látszólag megnyugodva hallgatott, mégis elnyomhatatlan aggodalommal adott tovább nekünk a nővére.

Aztán egy nap fekete ruhában jelent meg Kovács anyuka és Csöpi ájultan csuklott össze az első, szörnyű mondat után, amit az anyja ki tudott mondani:

— Lacikát őrségben lelőtték… Lacika meghalt! 

Hosszabb eltávozás után jött csak vissza Kovács Margit.

Összetört, rettenetesen nézett ki és sokáig hangját is alig hallottuk. A hadsereg ezt a halált is a számtalan, véletlennek mondott baleset közé sorolta és éppúgy örök titok maradt — mint a többinél —, hogy mi is történhetett.

Csöpibe csak lassan tért vissza az élet, nehezen talált vissza a rendes kerékvágásba, a könyveihez, a kisműhelyi munkájához.         

Később ő is az intézetben érettségizett le.

~Sok évig semmit sem hallottam róla. A véletlen hozta aztán a kevéske hírt, hogy egy nála sokkal fiatalabb férfinak a felesége, aki festőművész és vele jól, szépen élnek, valahol Pesten.~

 

Ha egy József Attila mű 6 pont, akkor mennyi ez?

Kattints 1-5-ig az értékeléshez!

Ha jónak találtad ezt az írást...

Oszd meg ezt közösségi oldalakon is!

Sajnáljuk, hogy az írás nem tetszett!

A következő talán jobb lesz!

About Pápay Aranka 237 Articles
"Fának születtem. Állva élek. Nem voltam szeszélye a szélnek. Levél vagy? Azt kell megtanulni. Nem szabad, csak fölfelé hullni." /Szabó Éva/