„…és bizony semmi sem gátolja, hogy véghez ne vigyenek mindent, a mit elgondolnak magukban.” 1 Móz 11, 6
a Nap: t?z
a Homok: láng
a K? álmodik csupán
hordtuk a köveket éveken át
a mint kiáltotta pusztába szó
a m?helyekb?l hordtuk
– id?tlen id?
a hegyb?l szivárvány alól
ahol izzadt sok k?faragó
fiatal testünk gyönyör?
sebeib?l épült a torony
éreztük éltük szerettük
hit nyoszolyánk
takarónk fohász
sebben vágyban vérben kínban
született hieroglif álom:
csodálatosan szép volt
csodálatosan tervszer?.
büszkén hordtuk a köveket éveken át
vályogházaink szívében
égett a t?z
gyermekeink születtek
tudtuk, bel?lük k?hordó lesz
boldogon hordják majd
a köveket
a csodálatos, gyönyör?
torony lassú növekedéséhez
élt a torony.
izzadt testünk forró
kövei éltették égett szemünkben
szervetlen szerelem
sebeink fájtak sebeink gyógyultak
és egyre n?tt-n?tt a torony.
az alsóbb emeleteken a k?faragók
– papok parancsai szerint
kis kalapácsaikkal parány vés?ikkel
apró gyöngyökkel homlokukon
– szívükben múlt jelen jöv?
már képeket véstek
a fal díszitésére:
csodás jeleneteket
énekelt a k?
életre kelt a k?
és mi
fáradhatatlanul hordtuk a köveket
nap napra hét hétre
hó hóra év évre
az esti imák egyre közelebb értek az éghez
a forró fohászok egyre magasabbra szálltak
a közös himnuszok egyre hangosabban szóltak
és az isten az isten
egyre inkább a toronyba költözött.
fiaink közben férfivá értek
gyönyör? széles vállaikon hordták a köveket
az apák gyönyörködtek és megköszönték
az úrnak az ? ajándékát
leányaink közben asszonnyá értek
fényes húsukból boldogon sarjadt a holnap
az anyák gyönyörködtek és megkövették
az urat az ? b?neikért
k? k?re fal falra
emelet emeletre
egyre magasabbra
a gyönyör? torony n?tt és egyre n?tt
köveink szépségesen kapaszkodtak
– mint magányos testünk reménytelen –
egymásba
a lépcs?k súlyosan lépdeltek
– mint napunk éjünk esélytelen –
egymásra
a halálba
beszéltek a falak magoson zúgott a szél
hegyeink fogytán fogytak
a gyönyör? torony
zabálta a követ
folyamaink egyre sekélyebbek lettek
erdeinket kivágtuk
temettünk temettünk
házaink szíve kih?lt
magányos lihegésünk forró párája
semmivé vált az égben
nem imádkoztunk: lélegeztünk
ki be ki be ki be…
vetésre és aratásra már senki sem gondolt
nem álmodtunk nem ébredtünk
szavak üszkösödtek
lelkek gennyesedtek
hálni járt a lélek
és a gyönyör? torony
n?tt egyre n?tt
oldalát beborították végre
az isten dicséretére
már
szépséges k?folyondárok kígyók és oroszlánok
és tündökl? egek és földek és tornyok és égre
emelt kezek
képek képek képek: az úr
csodáinak jelenetei
és én
fáradhatatlanul hordtam a köveket
az ég egyre közelebb ég –
csak a csend követ engem –
lassan nem imádkozom már –
fájdalom társam csupán –
imám lelketlen mámor –
fohászaim ajkamra száradt nyál –
himnuszom szavai k?vé válnak –
éltetik a tornyot
betemetnek
egyedül vagyok
szemem ég
puszta akarás testem
és hordom a követ
üres ég
a torony él
csupasz kardként az égbe döf
pengeként hasít belém
megsebez
ez az
utolsó ima
k? k? k?
magasán
a torony áll
gyönyör? torony
de ki akarta
ezt az átkozott
tornyot
ki alkotta az eget
ezt az
eget
k? k? k? k? k? k? k?
hiszen itt semmi senki
a nap t?z a homok láng a k? álmodik csupán
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 10:00 :: Juhász M. Lajos
