– Hát ez a mai helyzet meleg volt! – mondta Kovács rend?rhadnagy.
– Az! – ismerte be Botond. Egy adott pillanatban már azt hittem, nem fogom tudni lehozni onnan.
– Ha onnan leugrik az autósztrádára, valamelyik 130-al robogó autó elé, s az hirtelen befékez, a hátsó beleszalad, sorozatos ütközés lett volna bel?le.
– A múltkor Horvátországban 25 autó szaladt így össze. 10 halott, több tíz sebesült volt.
– Sok ember életét mentetted meg. Profi vagy Boti!
– Kösz az elismerést!
– Néha félek veled dolgozni, úgy belátsz az ember veséjébe. Úgy érzem magam el?tted, mintha meztelen lennék.
Botond elkomorodott. Nem válaszolt. Vette a kabátját, köszönést mormolt a fogai közt, majd elindult hazafelé. Fájdalmasan érintették az utolsó szavak. Válságban lev? házasságát juttatták eszébe. Legutóbbi veszekedésük alkalmával Zsóka pont ezt vetette szemére.
„Miért is lettem pszichológus?” – tette fel magának a kérdést. Akkor, született meg a döntése, amikor apja megkeseredve a családi vitáktól beugrott a Dunába. Akkor érezte úgy, hogy ha szülei kezelni tudták volna a konfliktusaikat, nem jutottak volna oda. S ? nem n?tt volna fel félárván. Tudta ? jól, hogy az se véletlen, hogy pszichológusi diplomával pont ezt a munkahelyet választotta. Minden esete egy-egy kísérlet, hogy apját megmentse. Mintha e sziszüphoszi vezeklés lenne az ? keresztje. De mi haszna, minden szakmai tudása mellett, házassága válságban van.
Mindaz, ami esetei során beválik, otthon mintha átok lenne. Ahányszor kiejti azt a szót, hogy „megértem”, vagy észrevesz valamit Zsóka magatartásában, Zsóka dührohamban tör ki. S akkor benne úrrá lesz újra és újra az a görcsös félelem, mint gyermekkorában szülei ádáz vitái közepette. Képtelen többé racionális maradni. S bizony akkori félelme nem is volt alaptalan. Elvesztette apját egy ilyen ádáz csata végén…
Egy ideig várt a villamosra, majd amikor a villamos megjött, nem ült fel. Elindult gyalog, leszegett fejjel a rakparton, majd keresztül a Lánchídon, mintha halogatni szeretné a hazaérés pillanatát. Nem is nézett maga elé, úgy el volt telve saját bajával. Több járókel?t is elütött, majd bocsánatot mormolt, s továbbment. Úgy a Lánchíd közepén lehetett, amikor egy érzés ösztönösen megállásra késztette. Hátrafordult és körülnézett.
A Lánchídon a szokásos forgalom, a novemberi borús id?járásban minden ólomszürkének t?nt, még az a piros autó is, amely épp elhaladt mellette. Két-három járókel? a szemközti oldalon, az ? oldalán senki. Vagy mégis. Egy tizenkét év körüli fiú könyökölt a korláton. Sehol semmi figyelemre méltó. Visszafordult, s folytatta útját, de alig tett vagy két lépést, de egy gombócot érzett a torkában. Újra megfordult, s újra körülnézett. Pillantása egy pillanatra megállt a fiún. Jól öltözött volt, bár nem volt drága holmi rajta. Sála egyik oldalon kicsúszott a kabátjából, s a jeges szél lobogtatta. A fiú nem tör?dött vele. A Dunát nézte, mozdulatlanul, merev tekintettel. Botond nézte a fiút, majd közelebb ment. Odakönyökölt mellé a korlátra, egy-két lépés távolságra. Látszólag maga elé tekintett ? is, de szeme sarkából a srácot figyelte. A fiú nem reagált. Szemmel láthatóan el volt a maga bajával foglalva. Csak nézte a Dunában az örvényeket.
– Szürke a Duna mégis szép – szólalt meg Botond a fiúra se tekintve.
A fiú nem reagált, mintha nem is hallotta volna, tekintete továbbra is az üresbe meredt.
– S kurva hideg. A jeges víz metsz? fájdalommal vág bele az ember húsába. Olyan, mintha a fogad fájna a tested minden pontján. Ã??rülten fájdalmas. Nem elég magas a Lánchíd, hogy túl légy rajta azonnal.
– Próbálta? – kérdezte a fiú fakó hangon, fel se emelve fejét.
– Segítettem édesapám tetemét kiszedni a Dunából télvíz idején. Amikor kiszedtük, az arca torz volt a szenvedést?l. Távolról láttam, amikor leugrott. Megpróbált kiúszni, de nem tudott. Pedig kit?n? úszó volt. Kétszer is ugrott ruhástól a Dunába, hogy fuldoklót mentsen ki. De akkor nyár volt. Ilyen hidegben a görcs és a fájdalom megakadályoz, hogy úszni tudj. Csak szeretnél kimenekülni, mert ahogy vizet érsz, arra késztet, hogy meggondold magad. Elkeseredett és fájdalmas haláltusát vívsz majd a jeges vízzel.
– Honnan tudja, hogy én…
– Láttam apám arcát, miel?tt elment otthonról. Pizsamában voltam, felöltöztem, s utána futottam. De elkéstem… S végignéztem haláltusáját.
– Az enyémet senki se fogja.
Botond levette a kabátját, s a korlátra tette.
– Meg fog fázni. Jeges a szél.
– Télikabátban nem tudnék úszni.
– Minek akar úszni? Az el?bb mondta milyen rettenetes.
– Ha beugrasz, kénytelen leszek utánad ugrani. Nem lesz más választásom.
A fiú ránézett Botondra, hogy ellen?rizze, hogy komolyan beszél-e. Egy ideig figyelte a Botond arcát, majd megint maga elé nézett. Hallgattak egy ideig.
– S mit érne vele? Megtenném újra kés?bb.
– Apámat nem tudtam megmenteni. Elkéstem. Majd egy kis szünet után hozzátette: látom nagyon eltökélt vagy.
– Az.
Botond e fagyos szó után jobbnak látta elhallgatni. Újabb hallgatás következett. Végül mégis Botond törte meg a csendet.
– Hogy hívnak?
– Zsoli.
– Zsolti? – kérdezett vissza Botond.
– Mondhatja úgy is. De a Zsolit jobban szeretem. Édesapám szólított úgy.
– Elhagyott…
– Szüleim elváltak, még amikor pici voltam. Egy ideig látogatott. Anyámmal minden alkalommal csúnyán összevesztek. Aztán egy id? óta nem jött többet. Évek óta nem hallottam róla.
– S édesanyád pedig újra férjhez ment… Van féltestvéred is?
– Egy öcsém – válaszolt Zsoli olyan fagyosan, hogy Botond megértette, a jobb, ha a rend?ri kihallgatást abbahagyja. Megint hallgattak egy ideig.
– Meg fog fázni. Vegye fel a kabátját.
Botond ránézett. Lassan kezdett öltözni.
– Fázol te is? Gyere sétáljunk inkább. A rakparton kevésbé fúj a szél. De ha gondolod, beülhetünk egy teára is. Az átmelegít. Én legalább nagyon igénylem.
Zsoli láthatóan habozott.
– Nem kötelessége itt fagyoskodni velem – válaszolta végül, és nem mozdult. Botond ránézett.
– Nincs hova hazamenj…
– Oda NEM megyek vissza többet! – mondta Zsoli megnyomva a nemet. A kezét kezdte dörzsölgetni, láthatóan meg volt gémberedve. Botond átnyújtotta a keszty?jét.
– Nem gondolod meg azt a teát?
– Nincs pénzem. – Dugta Zsolt a kezét a zsebébe.
Botond ráharapott a nyelvére. Szinte felajánlotta neki, hogy ? fizeti, hisz ? hívta meg. Ám a fiú hangja értésére adta, hogy nem hajlandó alamizsnát elfogadni. Azzal elronthatna mindent. Még nincs vége. Még fordulhat a kocka.
– Megvertek?
– Soha nem ütöttek hozzám.
– De mindenért te voltál a házban a b?nbak. Féltestvéred volt a kedves, bármi történt, te voltál a hibás. Ha összeverekedtél vele, a pártját fogták. Csak téged vettek el?. Mert te voltál a nagyobb, neked legyen több eszed.. Ha nem volt meg a leckéje, te voltál a hibás. Ha eltört valamit, téged vettek el?. Provokált, te kaptál ki. Szüleid idegesek voltak, rajtad csattant, villámhárítónak használtak. Sohase voltak elégedettek azzal, amit csináltál, „semmit se csinálsz meg rendesen…” Folytassam?
Zsolinak eleredt a könnye, mintegy beismerésül. Botond kigombolta a télikabátját, mellé lépett, s betakarta vele. A fiú már nem ellenkezett. De megfogta er?sen a korlátot, s belekapaszkodott, mint egy utolsó szalmaszálba. Az átölelésre megrándult, mint egy idegen érzésre. Ám jól esett neki a meleg kabát. Látszólag megadta magát, de közben kétségbeesetten kapaszkodott a híd korlátjába. Botond érezte ezt, s nem sürgette, pedig nagyon fázott. Jeges volt a novemberi szél.
„Soha nem ütötTEK hozzám” villant át Botond agyán, felfigyelve a többes számra. Édesanyja és mostohaapja egy kategória, nincs különbség. Nem vádolja se el?jogokkal rendelkez? testvérét, bár szemmel láthatóan gy?löli, mert neki kijár az, amit ? nem kaphatott meg, s amire kétségbeesetten vágyott: a szül?i szeretetet. Botondnak eddigi minden intuíciója telibe talált, egyet kivéve, amelyet Zsoli azonnal kijavított: „SOHA nem ütöttek hozzám.” Van elég szülei rovásán, nem kell olyasmivel vádolni ?ket, amit nem követtek el. „Oda NEM megyek vissza többet!” – villant fel Botond agyában a mondat. A fiú hangjában nyoma se volt a félelemnek, csak a határtalan gy?löletnek. Nem valószín?, hogy valamiért fél hazamenni. Iskolatáska nincs nála, otthonról jöhetett el, nem egy rossz jegy lehetett az utolsó csepp a pohárban.
– Be se mutatkoztam. Botond vagyok. Ha akarod, tegezhetsz. Fázol még?
– A kezem és a lábam. A hátam nem fázik többé – felelte a fiú.
Egyik kezével elengedte a korlátot, s szembe fordult Botondddal, s a szemébe nézett. Ám a másik kezével még kapaszkodott a korlátba. Egy ideig farkasszemet néztek…
– Ön pszichológus? – érzett rá a fiú.
„A francba!” – káromkodta el magát Botond gondolatban. ” Ez a kérdés nem hiányzott!”
– Igen. A rend?rségen dolgozom. – döntött Botond pillanatnyi habozás után az ?szinteség melett.
Sejtelme beigazolódott, mert a fiú azonnal keresztbe fonta a karját, s hátralépett.
– S akkor ez most amolyan szakmai gyakorlat? – kérdezte ellenségesen.
– Nem. Szolgálaton kívül vagyok. És épp bezárt minden üzlet, s elkéstem virágot venni Erzsébet napra a feleségemnek.
A fiú mélyen a Botond szemébe nézett, nem tudta higgyen-e neki. Feszült csend állt be.
– S akkor ez miattam volt… – kérdezte a fiú bizonytalanul, de ugyanakkor gyanakodva.
– Nem. Érted – nézett a szemébe Botond. – Vagy édesapámért? Nem tudom. Senki sem érdemli meg azt a sorsot, f?leg ebben a korban.
– Sajnálom, hogy kellemetlenséged lesz…
Botond azonnal felfigyelt, hogy Zsoli áttért a tegezésre. Valamiért ez ösztönös félelemmel töltötte el. Elszorült a torka.
– Nem megyek haza – jelentette ki Zsoli.
– Nem akarsz édesanyáddal találkozni többé…
– Nem, nem akarok többé találkozni vele. Anyám állandóan szememre hányja, hogy édesapámra emlékeztetem – válaszolta Zsoli eltökélt hangon. S az iskolába se teszem többé be a lábam, mert mindketten ott tanítanak.
„Anyám és édesapám…. hmmm. S egy szó se a mostohaapjáról.” Hát igen, sok esetben könnyebb elfogadni, hogy bántalmaznak, hogy igazságtalanok veled, mint ha valaki, akit?l ezt elvárnád, nem nyújt neked védelmet. Feltehet?en az anyja nem tudta túltenni magát a csalódáson, a válóper és második házassága után se tudta „elengedni” a fiú apját. S a fiú állandóan ?rá emlékeztette, s csalódásának a fiú lett az áldozata. Azt is könnyebb megbocsátani, ha téged bántanak, mint ha egy általad istenített személyt. S a távollev? apa emléke a szelektív emlékezett?l megszépült, f?leg, mert állandóan támadták e képet. Gyermeki ésszel úgy gondolta, hogy apja megadta volna neki azt a szeretete, amire vágyott. Apja idealizált képét szerette. Mi lesz veled Zsoli?
Botond ekkor döbbent rá, hogy mekkora csapdában van. Ma délel?tt „hivatalos szervként” közeledett az autópályára leugorni készül? öngyilkosjelölthöz. Miután lehozta onnan, átadta a másik hivatalos szervnek, amelyik beutalta a pszichiátriára. E gyermekhez magánszemélyként közeledett. („Érted” „Tegezhetsz”) A fiú szemmel láthatóan kezd megbízni benne. El?bb-utóbb elindulnak a hídról, ebben már biztos volt. De utána?
Faképnél nem hagyhatja. Ha ebben a hangulatban azt ajánlja neki, hogy hazaviszi, a fiú képes elszaladni, s egy autó elé vetni magát. Elvesztené azt a bizalmat, amit nagy nehezen kiépített. Gyermekvédelmi hatóság? Ha kiszállnak ankétot végezni és érdekl?dnek a szomszédoknál szembesülnek egy köztiszteletben él? tanárházaspárral, rendezett családi viszonyokkal, a gyermeknek anyagi vonatkozásban mindene megvan, soha nem verték a gyermeket, visszaadják a szül?knek, s a dossziéra ráírják „megoldva.” El se hiszik neki, hogy bántalmazták. Ám az ankétnak híre megy, s mivel tanárok, ez az eset a komoly kellemetlenséget okoz majd a pályájukon. Botond próbálta elképzelni, amint olyan szül?k, akiknek addig semmi panaszuk nem volt rájuk, ki akarják majd venni gyermekeiket az osztályukból, nehogy „véresre verjék, mint a saját gyermekeiket.” Ember legyen a talpán, aki megállja, hogy mindez ne csattanjon a gyermek fején, hisz ? volt mindennek az okozója… Pszichiátria? Hát kezelésre szüksége van, ez egyértelm?. Az utcagyermekekkel, akiket a rend?rség szed össze, azokkal másképp tud beszélni. Ott ? a „jó fiú” a rend?ri er?szak után. S nagy részük újra és újra kiszökik a gyermekek házából, pedig ott ruhát és ételt kapnak… Nincs az a gyógyszeres kezelés, ami a szeretetet helyettesíthetné. A kényszeres pszichiátriai kezelés nem hatásos. Egy szeret? személy ráveheti a kezelésre, de el?bb e szeretetet kell megkapnia. Édesanyja, ha melegen fogadná, miután szembesült a valósággal rávehetné, de csak kés?bb. Ahhoz el?bb a fiúnak is el kell fogadnia, hogy szóba álljon vele. S addig? MA este mi legyen? Vigye haza az otthoni válóperes hangulatba névnapi ajándékként virág helyett? E fiúnak épp csak az a hangulat nem hiányzik. S elég egyetlen hiba most, s újra megpróbálhatja.
Botond visszaemlékezett arra, hogy mennyire meglep?dött az egyetemen, amikor egyik tanára arról beszélt, hogy egy gyermek számára a legnagyobb kegyetlenség nem a fizikai bántalmazás, hanem az elutasítás. Rendszerint a fizikai bántalmazásban sem a fájdalmat lehet a legnehezebben elviselni, hanem a vele járó lelki terrort. Akkor el se hitte. Azóta látott egyet s mást. De soha ilyen egyértelm? bizonyítékot nem élt át. A környezet rendszerint még azoknak a n?knek sem hisz, akik családi er?szak áldozataivá válnak. Ki fog hinni e fiúnak köztiszteletben álló szüleivel szemben?
Nézte a fiút. A fiú ráérzett a benne dúló érzésekre.
– Nincs hova mennem. Haza pedig nem megyek. Inkább megölöm magam…
Botond mély lélegzetet vett, miel?tt válaszolt…
Legutóbbi módosítás: 2008.11.18. @ 16:53 :: Vandra Attila
