1963. szeptember 2-án arra ébredtem, hogy a szemembe világít az erős neonfény és egy kellemetlen, idegen hangocska élesen, szinte visít:
— Jó reggelt lányok, ÉBREESZTŐ!
Az „e” hangnál jól megnyújtva, felívelte a dallamot, szinte azt hallottam ki belőle: — úgy kell nektek!
Képtelen voltam ezt megszokni. Merényletnek éreztem, a magánnyugalmam durva megsértésének.
˜Hanem aztán később én lettem a korábban kelő, külön ébresztőórával, ami zavarta volna a többieket, ha meg nem tanulom a kezemet az óra gombjára tenni, hogy amikor kattanva megszólalásra készült, én már nyomtam, némaságra kényszerítve. Ehhez azonban hosszú út vezetett és a szobaparancsnokság is megszűnt addigra.
Azelőtt otthon nyolcig alhattam, külön szobában és apu vagy anyu halkan, kinyitotta a spaletta egyik szárnyát, utána kiment, hogy magamtól ébredjek fel a beáramló, köszöntő fényre. Tudták, hogy későig tanultam, olvastam.
Nem állítom, hogy így kellene kényeztetni félig felnőtt embereket. Ebben főleg ott rejlett a hiba, hogy nekem is sokkal előbb ki kellett volna kerülnöm szüleim védőszárnyai alól. Fel kell nőnie mindenkinek, amikor annak eljött az ideje. Fontos időben önállósodni, méghozzá úgy, hogy azért érezd a háttérben a hozzád tartozókat, a biztonságot adó szeretetüket. Akikhez bármikor fordulhatsz, de ezzel soha nem szabad visszaélned.
Akit túl sokáig óvnak, talán sérülékenyebb és az élettől többet elváró is lesz, az biztosan azt hiheti, hogy amit kap, az jár neki! No, ez baj. De ha „csak” igényesebbé válik az új környezetben — hááát —, az biztos, hogy nem hátrány!˜
Térjünk vissza a 2-es szobába.
Álmosan az órámra lestem: hetet mutatott. És a HANG folytatta:
— Mozgás új lányok, fél nyolcra az ebédlőben kell lennünk! Teljes rendet hagyunk, ide csak délután jöhetünk vissza! Háromig tilos a hálókban tartózkodni, tessék igyekezni! Most irány a WC! A fürdő szabad!
Bántóan pattogtak a parancsszavak, mintha zománctálba dobált babszemek lettek volna.
A kelletlenül tápászkodástól a mindenütt sorbaálláson át, a rohamöltözés-ágyazásig minden elviselhetetlennek tűnt. Maga a fürdőszoba áporodott, nem a tisztaságot idéző szaga, hozzá a dermesztően hideg víz, már elvette a kedvemet.
Azt se tudtam, hová tegyem le a hálóingem, törölközőm, mindenütt pancs… de igyekeznem kellett a mögöttem sorakozókat látva. A régiek gond nélkül nevetgéltek, az újak kínlódva próbálták megoldani a szokatlant, ami épkézláb kollégistáknak se ment volna simán, így elsőre. Utána a reggelihez hívó kolomp sürgető hangja is túl hamar szólalt meg!
No, az ebédlőben végre egy öröm; egy ismerős, az ozorai Kránitz Erzsi intett, hogy melyik asztalnál van számomra hely. A vak Gyurika bácsi első pártfogoltja. Az intézet újpesti korszakában került be, tanulta a női—szabó szakmát. Gyors- és gépírás-tudással jött otthonról, ügyes is volt, Domi néni nagyon szerette a mindig vidám, szolgálatkész természetét és hívta is gyakran az irodai munkában segíteni. Ozorán nem nagyon találkoztunk, csak tudtunk egymásról, ahogyan falun senki őslakó nem igazán idegen a másik őslakónak.
Úgy tudtam, hogy az édesapja is csípőficamos — amit, úgy látszik örökölt a kislánya — és rendes, szorgalmas szabómester, körülbelül az apukám korosztályából.
Erzsi első időkben — az itt kivételesnek mondható — négyágyas szobában lakott a földszinten, ahol ezen kívül Malvinka kapott csak a varroda gyakorlati oktatójával, a Heine-Medin-es Gizikével közös kétágyas szobát, aki az intézet varrodájában szerezte meg a szakmunkás, majd az oktatói képesítést is. Járógéppel és mankóval járt, de a szobai és az utcai kocsit is segítségül vette hosszabb gyaloglás helyett.
Itt láttam először utcai — tekerős —, háromkerekű kocsit.
˜Később aztán megtudtam, hogy Malvinka is varrótanulóként maradhatott az újpesti intézet gondozottja, de soha nem varrt — (nem tudott!). Ezzel nem volt egyedül.
Első időkben mindenkit varrónőnek képeztek, ha képes volt rá, ha nem. Abban a reményben tették ezt, hogy lesz majd lehetőség a képzésfajták bővítésére, de addig se küldjék el azt, aki varrni alkalmatlannak minősült, amíg más szakmára várt. Ez is Domi néniék találékonyságának köszönhető megoldás: A rendeletek ügyes megkerülésének egyetlen módja, hogy ne kelljen a bizonytalanságba kiküldeni lehetőleg senkit, aki rászorult a menedékre.
Baj volt a rendeletekkel. A mozgássérültekről hivatalból nem gondoskodtak igazán. Minket védő törvény nem létezett. (Hatékony azóta sincsen!) Mi voltunk és vagyunk az egyik „szőnyeg alá söpört” gond. A köztudatra — nagy általánosságban — ez napjainkig hat, hiszen ez egy nagyon kényelmes álláspont az „épek társadalmában”!
Ezért jelentős, hogy jött Domokos Gézáné és csapata — ők elsőként —, elkezdték kutatni a lehetséges foglalkozási és foglalkoztatási választékot. Iskolákat, intézményeket „bombáztak”, dörömböltek kapuikon és azok egyike-másika megnyílt előttünk. Műszerész, telefonkezelő képzést harcoltak ki, nem is szólva az általános és középiskolák elvégzésének biztosításáról.
Akit pedig lehetett, azt alkalmazták ők maguk, házon belül, különös tekintettel azokra, akiknek nem voltak hozzátartozói, vagy valamilyen okból nem mehettek vissza a családjukhoz. Más lehetőség már csak az öregotthon lett volna számukra, ahol fiatalon örök tétlenségre ítéltek jó néhány társunkat.
Így lehetett a Marczibányi téren már portás (sőt főportás!) Malvinka — az erre igencsak alkalmas —, a korhatárnál idősebb lány. Gizikéből pedig elméleti oktató a varrodában, a bejáró — és véletlenül azonos keresztnevű — gyakorlatot tanító Gizi néni mellett.˜
A portásfülke és az igazgatói, gazdasági irodák mellett a két kicsi helyiség másika az emeleti helyszűke miatt egy ideig négy gondozotté lehetett. Erzsi reggeli előtt összeismertetett szobatársaival Hessz Erzsivel, Gyenes Margittal, C. Gabival és néhány másik lánnyal, akiknek a teljes nevét aztán már csak a hivatalos névsor—olvasásokon hallottam — ekkor megjegyezhetetlenül kavarogtak a fejemben.
Szinte mindenkinek adtak becenevet. Így Hessz Hesszike, vagy Bözse, aki az ozorai Erzsivel együtt lett később a két Bözse. Gyenes Margit pedig a mindenki kedvenc Gyenije, mert nála nagyobb, kedvesebb csibész aligha fordult meg azok között a falak között.
˜Jellemző, hogy mekkora kedvenc lehetett egy másik Erzsi, aki előbb Bözsi, Bözse, Böbe, aztán Baba, Babi, végül Babci lett…
Azonban az is hamarosan kiderült, hogy ha valakinek csak a hivatalos, teljes neve forgott köz-szájon, az sem volt soha véletlen. E’mögött minden esetben távolságtartás — némi ellenszenv, esetleg az ellenkezője, „respekt” — állt a háttérben. Ezt is csak később fedeztem fel, mint annyi más dolgot, tapasztalat vagy szimatolás útján. Igazgatónőnk, Domokos Gézáné erre a legjobb példa. A legtermészetesebben, engedélyével szólíthattuk „Domi néni”-nek, a kölcsönös szeretet és bizalom jeleként.˜
Egyelőre az első reggelire kellett koncentrálnom, az asztaltársaimra, akik újak voltak, mint én.
Később ez is többször alakult, engedély nélkül nem cserélgethettünk helyet, de lehetett kérni változtatást. A barátságokat, ellenszenveket — ebben az esetben — megértően kezelték.
Aztán, szinte pillanatoknak tűnő idő múlva valaki elkiáltotta:
— Egészségetekre! — mire rögtön mozgolódás kezdődött, mert ez az étkezés végét jelentette.
Utána egy másik hang is megszólalt:
— Az új lányok maradjanak és mindegyik műhelyből egy-egy régi lány is. — Az ajtónál megjelenő Mária néni adta így az útbaigazítást a műhelyek felé. Ha nem is rendezetten, de különváltak varrodások és „művészek”, ahogyan a műanyagjáték-készítők csoportját cikizték. A régiek olyan természetesen terelgettek bennünket megfelelő irányba, hogy észbe se kaphattunk és máris mindenki a helyén volt, minden nehézkesség ellenére. Nekem tehát a művészekkel kellett tartanom a Kisműhelynek nevezett, az elkövetkező időm egyik fő színhelyére. Bevallom, a kíváncsiság és a drukk egyformán jó, nagy volt bennem. Egy orrfacsaró illatú műhelybe kísértek, ahol egy vékony, szemüveges, negyvenes férfi és egy — kissé duci — hölgy fogadott bennünket és bemutatkozások következtek.
A Bednay házaspár ismert, sikeres iparművész volt. Ők vezették a Kisműhelyt, ami egy jelentős lépéssel toldotta meg a lehetőségeink szűk körét.
Mi hozta őket az intézetünkbe? Hogy csupán a sérült lányok között tehetséget keressenek? A segíteniakarásuk? Vagy ez is a mi Domi nénink harcainak egyik sikere a sok közül? Esetleg ez mind együtt? Sőt, az sem lehetetlen, hogy itt olcsó munkaerőre véltek rátalálni, ami aztán nagyon is jól sült el. Mind a két fél oldalán, oda-vissza hasznos ötletnek bizonyult.
Az kétségtelen, hogy nem voltunk drága munkaerő, de a termelési versenyekre, időben mérve nem tudtunk volna kiállni. Aránylag lassabban, de minőségi munkát produkáltunk. Tény, hogy ezzel az egy lehetőséggel jótékonyan bővült a máshol foglalkoztathatatlannak minősített mozgássérültek kilátása a jövőre.
Az is fontos eredmény, hogy a műhelyben az ollóval, fogóval először tehetetlen, görcsös ujjak lassan elkezdtek mozogni, majd dolgozni, finomodni, aztán kiállításra, végül forgalmazásra alkalmas figurákat készíteni.
Sokat köszönhettünk a Bednay házaspárnak. Ez a műhely fedezett fel tehetségeket és indította el közülünk a művészpályán azokat, akik e nélkül talán nem is gondoltak volna soha arra, hogy mi-mindent kihozhatnak magukból.
Bednayék különös képességgel rendelkeztek a nehézkes kezdés mögött meglátni a kreativitást is. Az első találkozáskor ez egyáltalán nem így látszott. Inkább az volt a benyomásom, hogy a hölgy lekezelő stílusban, a férje pedig zavart udvariassággal kereste a helyet, ahová leültetheti az érkező csoportot. Alkalmassági és tehetségkutató vizsga következett. Éva néni először a kezeket vette szemügyre, Dezső bácsi meg szolgálatkészen helyeselte a felesége beosztásra tett javaslatait. Ritkán tévedtek.
Aki jobb lábával tudott anyagot mozgatni, az a belső szobában kapott helyet, ott dolgozott Éva néni. Ami elkészült a külső teremben, azt először hozzá kellett bevinni (vagy küldeni) megmutatni, ő ellenőrizte, hogy megfelelő-e a minősége, aztán — ha jónak ítélte — beszólította a férjét:
— Ugye, Dezső, ez jó lesz? — Vagy: — Kicsit még nem az igazi, én úgy látom, nézd csak meg, Dezső! — mondta, de érezhetően nem nagyon várt más véleményt!
A férj készségesen odasietett és szemügyre véve a darabot, néha kicsit hümmögött, de soha nem mondott ellent, legfeljebb óvatosan kísérelt meg egy-két megjegyzést.
Mindketten remek iparművészek voltak, de azt hamar felfedezték a lányok, ami minket sokkal jobban érdekelt, hogy a kalapot ki viseli a párosban. Kis kuncogások, összekacsintások kísérték a házaspár „egyetértését”. De így, ezzel együtt szerette meg őket az egész intézet, gondozottaktól — vezetőkig.
Az egymásba nyíló két helyiségben hosszú asztalokon drótok, műanyag bevonatú huzalok, sokféle színben és átmérőben. A fától a PVC minden változatáig, szivacsok, papírvékonyságtól a kétcenti átmérőig, műanyag csövek, táblák, tömbök, részben már feldarabolva, kisebb-nagyobb tálakban, tálcákon. A ragasztók, festékek illata terjengett és látható nyomai az asztalokon a csípő- és harapófogók közt, itt-ott néhány kalapács és befogó-készülék, ollók, egyebek közt aztán a tubusokat, ecseteket is felfedeztem.
Lányok ültek körben — első látásra tétlenkedve — a nagy rendetlenség mögött. Aztán derült csak ki, hogy még csupán várták a munkakezdés szokásos előkészítését és közben — ők is kíváncsian — az új lányok megérkezését.
Többségük nehezen mozgó, de már bevált, ügyes kezűek voltak. Aki leginkább sürgött—forgott (mint később megtudtam), Répássy Iluska, fürge lábakkal hordta ki az anyagot, Éva néni jobbkeze, ügyintézőjeként. Minden különösebb ok nélkül is mindenkire rámosolygott kedvesen, szemében mégis szomorúság cáfolta ezt a mosolyt. Rövidke felsőtestét a gerincferdülés préselte össze, a fagolyók fölé hajolt és gyönyörűen festett bábuarcokká varázsolta őket.
Miközben a házaspár felmérte, hogy ki, mire lehet képes körülbelül, és a’szerint ültette le az újakat, a különböző munkafázisokat végzők asztalához, addig a háttérben folyt a sürgés-forgás és a belső szobából egyre nagyobb halomban sokasodtak a nyersanyagok és félkész figurák, dobozokban, tálkákban.
Először oda kellett ülnöm, ahol a műanyagok darabolását végezték, mert kezemet elég erősnek ítélték a szerszámokhoz.
Az esetleges ügyesség vagy ügyetlenség menet közben majd kiderül.
Kaptam egy tekercs műanyag csövet, körülbelül öt-hat milliméter átmérőjűt, ollót, csípőfogót és mintának egy — már levágott — darabot.
— Ilyen méretűre kérem vagdosni, ebbe a dobozba — szólt Dezső bácsi nagyon udvarias, halk hangon, egy kartondobozt rakva elém.
A lányok zsongása, nevetgélése mellett, szó nélkül kezdtem aprítani a piros csövet, ügyelve a pontos méretre. Dezső bácsi — hite szerint észrevétlenül — figyelt engem is, mint mindenki mást.
Ki kellett derítenie, van—e valamicske használhatóság bennem és ezt nem vehettem zokon, eleinte mégis kínosan érintett.
Úgy járkált az asztalok között, mint az árnyék. Alig egy-két alkalommal szólalt meg, mindig találóan, de akkor is alig hallhatóan. Mintha zavarban lett volna, ha valakit ki kellett segítenie, mert rosszul sikerült az, amit rábíztak. Soha nem tegezett le, soha nem szidott meg senkit, de nyitott szemmel, füllel járt, ami akkor derült ki, ha halk közbeszólással bekapcsolódott a beszélgetésbe. Olyankor aztán rögtön zavarba is jött, azonnal lázas tevékenységbe kezdett, elfordult, vagy az asztal széléhez támaszkodva, keresztbe tett lábbal, mélyen hajolt a kezében levő munkadarabra.
Különös, zárkózott, de a végtelenségig becsületes melegszívű embert ismerhettünk meg benne. Gonoszul megjegyzem: tipikus papucsférj volt, de ezt nem a mi dolgunk lett volna bizony, kiértékelni, mégis megtettük.
A műhelyben, vitrinekben sorakoztak a roppant kecses, színes kis figurák, amiket nagy érdeklődéssel tanulmányoztam.
A Bednay házaspárról újságcikk és a mi munkáinkról készült fotók jelentek meg, az akkor divatos Képes Újságban.
Az első óra végére az ollótól vízhólyag nőtt a hüvelyk- és gyűrűsujjamon. Kevés selejtet csináltam, azt is csak, amikor már fájt a sebes kezem, így a vágás ferdére sikerült. Ezzel le is bukva kaptam helyette valami alumíniumdrót hajtogatás-feladatot. Ez kicsit bonyolultabb művelet volt, tehát bíztatóan alakult a helyzetem.
Figuráink a Bednay házaspárról készült cikk illusztrációjaként
A mögöttem levő asztalnál az összeállításokat, formázást csinálták, a következőnél a fejek és egyebek festését végezték. Ott már — megfelelő rangsorban — némi művészi tehetség kellett. Iluska és a többiek közül kiemelkedően figyelemre méltó Szidu Szika mellett, a négyvégtagos (kezei és lábai is Heine-Medin-es), szelíd Kovács Éva és Nagy Mari, az ecsetet szintén ügyesen forgató lányok.
Az előttük tornyosuló fagolyók az ő kezük alatt váltak fényesre lakkozott, arcokkal rendelkező fejecskékké.
Először a furcsa akcentusával tűnt fel egy hang a hátam mögött, ahol még három hosszú asztal állt, párhuzamosan.
Ebből a leghátsónál, a festékes, ragasztósnál dogozott Szidu.
Elragadó stílusban beszélt, adott elő mindent, a legnagyobb, nyílt őszinteséggel. Az „r”-eket nyomatékosan ropogtatta, a szavakat pedig úgy rakta egymás mellé, hogy akkor is mulatságosra sikeredett, ha komolyan panaszkodni akart.
Valami apró, ártatlan szerelmi kalandjáról faggatták, és ő zavartan, de belement a beszélgetésbe. Néha szégyenlősen, nevetgélve próbálta elhárítani a kérdést, aztán mégis válaszolt, naiv-huncut közlékenységgel.
Érezhetően égett a vágytól, hogy elmondhassa.
No, ez nagyon tetszett nekem is, az meg különösen, hogy a kedves ugratásban mindenki részt vett, beleértve Dezső bácsit is. Mintha a levegőt a vegyszerillat mellett a szeretet is áthatotta volna. Ez a közvetlen, oldott hangulat már az első napon rokonszenvessé tette számomra a Kisműhelyt. Beilleszkedésemet ez is meggyorsította, hisz itt aztán volt mindenféle testi hibával élő lány — testközelben. Itt dolgozott Tündi is, aki az első megdöbbenést okozta nekem — érkezésemkor — a külsejével. Ő olyan volt Szidu mellett, mint egy kis apród. Kiderült róla, csendes, szorgalmas és remek humorú lány, ahogy a legtöbb, első pillantásra riasztó, sőt nemritkán taszító kinézésű társam is.
Amikor ebédelni hívott a kolomp, már nem a saját szorongásommal voltam elfoglalva, hanem a változatos, nagyon különböző és — szerintem — vagy siralmasan, vagy enyhén torzult alakokra figyeltem; a zsongó ebédlőt benépesítő lányokra, de amolyan idegenkedő, külső szemlélőként.
Valahogy úgy, mint régen a kisöcsém, amikor el akart bújni, beállt egy zugba és a két tenyerét a szemére szorította. Láthatatlanná akart válni: — „Én itt sem vagyok!”
Halványan azért felderengett bennem, hogy hiszen én is ilyen lehetek — a mások szemében!
Sajnos attól még jó távol álltam, hogy el is fogadjam ezt. Igyekeztem hárítani a gondolatot, de nem hagyott nyugodni. Hiszen amiről — eddig otthon — soha nem voltam hajlandó gondolkodni, azzal itt szembesültem. A tiltakozás azonban mélyen élt a lelkemben, így azok társaságát szerettem volna keresni, akik ápoltak, viszonylag jól néznek ki, kevésbé torzította őket a sérültségük. Csak másodsorban figyeltem az értelmi szintekre, belső értéket nem kerestem. (Mint egy felületes, abszolút kívülálló.)
No, ennek kellett kioldódnia belőlem, azért is, hogy ne váljak elszigetelt különccé. Sőt, az önmagam elfogadása — olyannak, amilyen igazából vagyok — itt, ezzel kezdődött.
Nem ment könnyen!
Meglepően gyorsan kialakultak az összetartó csoportocskák, én meg lassan, fokozatosan kezdtem csak arra is felfigyelni, mi minden lakik a sokféle külső mögött. És amíg így nézelődtem, gőgösen tanulmányozgattam, közben majdnem magányos farkas lett belőlem.
A hálóban a beiskolázásról volt szó, mindenki a megnyitókra készülődött.
Nini — gondoltam — már a félben lévő, vagy hiányzó iskolák folytatását is beiktathatták a választékba?
Hisz az előrelépésnek tanulás az egyik, de egyben a legfontosabb feltétele.
Bár én is folytathattam — a felvételem bonyolítása során kiküldött értesítésben leírtak ellenére — a megkezdett tanulmányaimat, ebből a sorból mégis kilógtam egy kissé.
Mária néni bejött a hálóba és közölte velem, hogy nincs rajtam kívül másik levelező tanuló, a többiek mind esti tagozatosok lesznek az általános és a gimnáziumi osztályokban. Ezeket a közeli iskolák be is fogadják, a Keleti Károly utcai gimiben azonban nincs levelező tagozat. Így engem a kissé távolabbi, de nagyon jó hírű Jurányi úti gimnáziumba sikerült beíratni. Nem kell a megnyitóra elmennem, a beszámolókat pedig ő megbeszéli az iskolával, aztán időben szól majd nekem. Tanuljak, ahogy otthon szoktam, ha segítség kell, bátran jelezzem, ő segít. A tankönyveket meghozatja innét a Jurányiból, néhány tanszert pedig be kell szereznünk. Csak a bizonyítványomat kérjem el Tamásiból.
Fokozatosan és aprólékosan tért ki mindenre.
Megköszöntem és elmondtam, mi hiányzik. Figyelmesen hallgatott, nézett rám a szemüvege mögül, aztán megnyugtatóan rátette kezét az enyémre.
— Minden rendben lesz. Ha Domi néni megjön, a tartásdíjadra is rátérünk. Beszéltünk már rólad, amiről levélben is váltottál szót vele. Legyél nyugodt.
Közvetlen, természetes hangjától is oldódott bennem a görcsösség. Először tapasztaltam ott jobb, megkönnyebbüléshez hasonlítható érzést, ami valószínűleg látszott is rajtam, mert helyeslést tükrözött tekintete a szemüvege mögül.
— No, most pihenjetek — szólt a többi lányhoz is és magunkra hagyott bennünket, hadd ismerkedjünk.
Kevesen maradtunk csak otthon, mert többen az évnyitóikra mentek. Páran az ágyon ülve próbálták hasznosan tölteni az időt, varrtak, olvastak, írtak, néhányan kóboroltak erre-arra a házban, vagy levegőztek az udvaron.
Teljes létszámban csak a vacsoraidő hozta össze a társaságot. Vacsora után pedig a szobák rendszerint megteltek, így a 2-es is.
Lassan, de megeredt a nyelvünk. Előbb-utóbb mindenki elmondta, honnét jött, miért kényszerült az intézetbe felvételt kérni.
Ketten a Mexikói útról (ami még mindig a „nyomorék” jelzőt viselte a hivatalos nevében) kerültek ide, egyikük ráadásul állami gondozásból. Családja nincs. Illetve nem ismeri őket, sőt nem is kíváncsi rájuk — jelentette ki.
Tökéletes felsőtestéhez képest alacsony termetét az arányosnál rövidebb lábai okozták. Egy mankóval, ügyesen, gyorsan mozgott, egyik lábán körsínes járógéppel.
Ő volt Budai Ilona.
— Kit érdekel, honnét jöttem! Én jól megvagyok mindenhol.
Vidáman nevetgélve közölte ezt, de amikor érdeklődéssel fordult felé a társaság, ő azonnal bezárkózott és majdnem durva élccel hárította el a bővebb magyarázatot, hát erre mindenki visszavonult. Később is kénytelen-kelletlen beláttuk, hogy békén hagyni szerencsésebb, mert a vállát megrántva, foghegyről vetette oda a kérdezőnek:
— Engemet kidobott az anyám, amikor meglátta, hogy nyomoréknak születtem. — És a kedves, kislányos arcán kemény, elutasító vonások jelentek meg. Ezzel be is zárta a hozzá vezető kaput. Néhányan azonban felkaptuk a fejünket.
Csak annyit sikerült megtudnunk, hogy dongalábbal született (talp nélkül, befelé forduló lábfejjel), az intézetben, csecsemő korában megoperálták, hogy majd járóképes legyen, mire elindulna.
˜Egyébként a Mexikói úti intézmény még sokáig hármas funkciót töltött be — nem csak, mint gyógyító, de otthont adó és oktatási feladatot is ellátó kórház — a fogyatékosoknak. Legalábbis a nyolc általánosig.
Akkor minket természetesen túlságosan lefoglalt a személyes, kicsi — de nekünk létfontosságú — gondjainkkal való bíbelődés. Annyira, hogy eszembe nem jutott gondolkodni nekem sem azon, hogy az intézmények hogyan működnek, az sem, hogy intézetünk létrehozása és működtetése esetleg nem is olyan egyszerűen, magától értetődően teremtődött meg.
Hogy mi minden állt ott lenn, a dolgok mélyén, az Intézet életének hátterében, hogy az nem az „állambácsi” kezdeményezésére jött létre, hogy milyen gazdasági, sőt — sok mindent befolyásoló — politikai korlátok közt kellett lavírozniuk, arról halvány fogalmunk sem volt. Hidegen is hagyott akkor bennünket. Pedig de sokszor mentek el az intézmény vezetői a végső határig, vagy azon is túl — kockáztatva a számonkérést (esetenként többet is) —, ha ésszerűnek látták a célt.
Fokozatosan és sokkal később derengett bennem a rendszer, az adott keretek, és beléjük szorítva Domi néniék szerepe. Akkoriban azonban a kezdeti ijedtségünk után, akarva, nem akarva estünk bele a szűk, de alakuló meder sodrásába. Később is elsősorban magunknak szerettünk volna mindent elérni, amit csak lehet —, kihasználni a lehetőségeinket. Mi csak vitettük magunkat az ár felszínén.
Élményekben is volt részünk bőven, okoztunk meglepetéseket is, amivel jól megbolygattuk az eredeti forgatókönyv szerinti életmenetet, amikre nem készült fel senki, bármilyen készen álltak is váratlan események megoldására.
Hiába, túl sokfélék voltunk, korra, állapotra, iskolai végzettségre és nem csak jellemre, családi kiindulásra nézve is. Egyáltalán nem hasonlítottunk a hagyományos kollégiumok összetételéhez. Az ideillő hagyományok alapjait menet közben kellett megteremteni a mi időnkben.
Háború folyt értünk, de részben a részvételünkkel. Már, ha akadt, aki beállt a sorba, küzdeni önmagáért.˜
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:01 :: Adminguru
