Az anyaság a legnagyobb ajándék, amit kaphatunk Istenünkt?l. Találkoztam – igaz, kicsit kés?n – egy becsületes, igaz, szeretetreméltó férfival, aki újra értelmet adott életemnek. Keresések, botlások, tévedések után végre megtaláltam páromat.
Nem mindig bennem volt a hiba, túlságosan hiszékeny, bizakodó voltam, azt hittem, ha én magamat megmutatom, a másik elfogad úgy, amilyen vagyok, nem uralkodik, nem akar birtokolni, átalakítani. Sajnos nem így történt, megpróbált korábbi társam a maga képére formálni, nem sikerült. Lázadoztam, de mindenképpen társra vágytam, ezért megalkudtam. Próbáltam megfelelni, alkalmazkodni, de nem tudtam feladni egyéniségemet. ?birtokosnak érezte magát, tulajdonának tekintett. Annyira vágytam egy szeret? társra, hogy hosszú évekig gyötr?dtem.
Ã??rl?dtem szüleim okos, bölcs tanácsai, saját egyéniségem és a megfelelni vágyás között. Nagybátyám mutatott rá arra, ami végül dönt? változást hozott. Azt kérdezte t?lem. „Tudsz vele beszélgetni? Tudsz mellette úgy élni, ahogy Te szeretnél?” Ez többet mondott, mint szüleim kissé konzervatív szemlélet? mondatai. Elgondolkodtam, és döntöttem. Nem tudok így élni tovább. Rádöbbentem, hogy egy kisstíl?, féltékeny, kisebbségi komplexusban szenved? emberhez próbáltam köt?dni, elhittem neki, hogy ? engem szeret és mellettem áll, holott csak önmagát szerette, engem csak tárgynak tekintett. Kicsinyes életfilozófiája nagybátyám kérdésére azonnal megvilágosodott el?ttem. Azt válaszoltam, hogy „Nem tudok vele beszélgetni, mert ami engem érdekel, – márpedig nagyon sok minden érdekel – az ?t hidegen hagyja, az ?t féltékennyé teszi. Ha múzeumba, színházba, moziba, tárlatra mentem, az ellene elkövetett b?n volt. Ha egy regényr?l, filmr?l meséltem, vagy egy baráti beszélgetésr?l számoltam be neki, úgy érezte, hogy ?t csaltam meg. Nem lehettem önmagam, nem mosolyoghattam rá egy barátra, mert ?t az felháborította. Nos, elhatároztam, hogy szakítok vele. Nyolc évet vett el az életemb?l, a sok év tele volt szenvedéssel, amik álmatlan éjszakákat, néha mai napig is fájdalmas álmokat okoznak. Persze ébredéskor mellettem fekszik férjem és tudom, hogy ? úgy szeret, olyan odaadással, ahogyan ritkán szeretnek.
Találkoztam egy olyan fiúval, aki els? pillanattól kezdve társam, mint akire mindig is vágytam, áhítoztam. Sokat beszélgettünk, úgy éreztük mindketten, mintha évtizedek óta ismertük volna egymást. Elmeséltük addigi életünket, azonnal egymásra találtunk. Szavak nem is kellettek, szinte anélkül is értettük, éreztük egymás gondolatait. Mintha testvérként n?ttünk volna fel, voltak közös emlékeink. Rádöbbentett arra, milyen az igazi megértés, megbecsülés, szeretet. Nem nagy szavakkal hódított meg, hanem azzal, hogy embernek tekintett, megértett, elfogadott olyannak, aki voltam, aki vagyok. Megbocsátotta tévedéseimet, mint ahogy én is elfogadtam és megértettem, amit ? átélt. Hasonló volt a múltunk, ?t sem engedték kibontakozni, ? sem lehetett önmaga, csak behódoló, megalkuvó, mint én. Neki is elege lett, ? is szakított. Egymásra találtunk, úgy éreztük, mi egymásnak teremtettünk.
Két fia volt – kisebb-nagyobb zökken?kkel – hamar beilleszkedtek családunkba, elfogadtak engem, nem tekintettek mostohának. A kisebbik sínylette meg inkább a válást, ? akkor 5 éves volt. A nagyobbik 14 évesen sok mindent tisztán látott. Hasonlít a természete a férjemére, ugyanolyan érett gondolkodású, bölcs, nyugodt, kiegyensúlyozott ember, mint ?. Fiatalon is ezt bizonyította, és azóta is mindig így viselkedik.
Tisztelem a férjem fiait, hogy a megpróbáltatások, amiket átéltek, bölcsebbé, okosabbá tették ?ket, a nehézségek nyomai ugyan érezhet?ek, de nyugodt, boldog életet élnek. Sajnos sok elkallódott fiatalt ismerek, akiket tönkretettek a nehézségek, szenvedések. Ã??k, úgy látszik, felül tudtak emelkedni ezeken és szeretik, tisztelik az embert, úgy is élnek. Miel?tt gyermekem született volna, már gyakorló anyuka voltam, igaz, inkább távolról. Pár év múlva viszont, amikor 13 éves lett a kisebbik, magunkhoz fogadtuk, mi neveltük. A fiúk megtiszteltek azzal, hogy elfogadtak. Szüleikként mutatnak be bennünket. Ez a szó melegíti szívemet, hiszen nekem ?k lettek a gyermekeim, a feleségeik a menyeim. Gábor kislányai maminak szólítanak, ez is jólesik.
Az anyaságról szerettem volna írni, de az el?zmények nélkül err?l nem tudtam volna bármit is elmondani hitelesen. Amikor áldott állapotba kerültem, nagy boldogság volt, vártam már nagyon ezt az érzést. Az anyaság csodálatos élmény. Semmivel nem ér fel. Várni egy csodát, egy emberkét, aki a tiéd és a párodé, aki örökli tulajdonságaidat, testi-szellemi adottságaidat, aki a másod, aki a párod mása, aki bel?led és párod által fogan és születik meg. Örökli el?deid jó- és rossz tulajdonságait – reméljük, csak a jókat –, ?seid gondolkodásmódját, történelmi-kulturális értékeit, hagyományait. Ükanyád, ükapád, összes felmen?id génjét; testén, fizikai megjelenésén, reprodukálódik az ?sök összes tulajdonsága, akarata, élménye, emléke. Tovább viszi azt az ?smagot, amit Te örököltél, tovább viszi génjeiben a biológiai ?ssejtet -, magyarul Téged és ?seidet képviseli. Azt az ?studást, amit ?seid tudtak, éreztek, átörökítik, Te is gazdagabb lettél általuk, Te átadhatod gyermekeidnek, unokáidnak, amit Te tudsz, Te érzel. Ha fogékonyak erre, örülhetsz. Valami – reméljük – megmarad, átörökíthet?.
Az az élmény semmihez sem hasonlítható, amikor egy lény benned megfogan. Amikor egy vagy vele, amikor létezel, ? is veled együtt létezik. Amikor lélegzel, ? is veled lélegzik. Amikor gyarapodsz, ? is gyarapszik. Amikor szomorú vagy, ? is az, amikor boldog vagy, ? is azt érzi. Már magzat korban eld?lnek az élet dolgai. Ha a gyermekedet örömmel várod, benne megtaláltad a legf?bb boldogságot, ? is ezt érzi, ? is boldog. Ha beszélsz hozzá, ? felel a maga módján. Érzi, amikor szorongsz, érzi, amikor nyugodt, boldog, kiegyensúlyozott vagy, akkor ? is az. Ha zenét hallgatsz, vagy énekelsz neki, ? is szeretni fogja a zenét. Ha verseket, meséket mondasz, ? is szeretni fogja a verseket, meséket. Ha boldog vagy, ? is az. Ha szomorú vagy, azt is érzi. Ezért hát légy inkább boldog, vidám kismama, mert akkor lesz boldog, kiegyensúlyozott a gyermeked is.
Én nagyon boldog kismama voltam, igaz, hosszú évek óta vágytam erre, de végre elkövetkezett a pillanat, amikor gyermekem születését vártam. Egészen más ember vált bel?lem, látszott mozdulataimon, küls?mön is a boldogság. Mint ahogy minden kismama megszépül, azt mondták, én is megszépültem. Ezt a páromnak köszönhetem, aki boldog anyukává tett.
Amikor még nem tudtuk, milyen nem? lesz gyermekünk, két nevet választottunk, az ismeretségi évforduló körüli nevek közül: Zsófiát és Simont. Magamban én Zsósinak szólítottam a bennem növekv? emberkét. A Simon azt jelenti: „meghallgattatott”, jelent, ezt jelnek tekintettük. Úgy látszik, ? már magzat korában üzent nekünk. Amikor fiú lett, örültem, mert a férjem két fia jobban örült öccsüknek, mintha húguk született volna. Azóta is nagyon szeretik egymást.
A kórházban éppen látogatási tilalom volt influenzajárvány miatt, de azért ? gyakran beszökött. Én büszkén, boldogan futottam le a lépcs?n, hogy találkozzunk, megköszöntem neki fiunkat. T?le kaptam és a Jóistent?l a legnagyobb ajándékot, a fiamat, akihez sokszor imádkoztam ezért. Megköszöntem, hogy a legboldogabb anyává tett. Koraszülöttként egy kis sárgaságot kapott, az els? héten az anyák szállásán kellett laknom. Az els? alkalommal, amikor kihozták kisfiamat, nem tudott szopni. Ett?l megijedtem, de nem adtam fel. Lefejtem azt a pici tejet, ami eml?imb?l fakadt, de reméltem, kés?bb több lesz. Egy hét után annyit szopott kisfiam, hogy nem hitték el a n?vérkék, csodálkoztak. Hamar meger?södött, hazamehettünk. Az els? fürdetést közösen végeztük párommal, akinek már volt gyakorlata. Utána egyedül fürdettem, tornáztattam, dédelgettem. Hála Istennek, rendesen fejl?dött, két hónapos korára megkétszerezte súlyát. A kórházban hagyták, hogy összemelegedjünk, nem korlátozták a szoptatási id?t, a becézgetésre volt módunk. Ez kés?bb, otthon is így folytatódott, bármilyen sokat szopott, elég is volt a tejcsi, már régen jóllakott, ajka még mindig a bimbóhoz tapadt, akkor is, ha már nem jött bel?le semmi. Ragaszkodott a meleg, szeretetteljes öleléshez, szíve a szívem fölött dobogott, együtt éltünk továbbra is úgy, mintha még az anyaölben lett volna.
Nagyon élveztem a vele együtt töltött id?t. Nem tudom, milyen körülmények között vannak azok a kismamák, akik unatkoznak, nem tudnak „kiteljesedni” a három év alatt, amit gyermekükkel tölthetnek. Nekem ünnep volt minden nap, mindig valami újat fedeztem fel a fiam tulajdonságaiból, képességeib?l. Egy-egy mozdulata, mosolya, kés?bb els? lépései, szavai olyan boldogsággal töltöttek el, hogy a világ nem is érdekelt szinte, annyira elfoglalt a gyermekem világa. Kés?bb együtt fedeztük fel azt a küls? világot, amit fokozatosan tágítottunk. Persze bens?séges világunk megmaradt, csak ablakot nyitottunk kifelé is. Amikor járni tanult, a bútorokba kapaszkodott, a fal mellett oldalazva ment, sokat nevettünk. Mindenben nagyon óvatos volt, amikor azonban biztos volt önmagában, akkor túlságosan is vakmer? lett. Ez végigkísérte eddigi életét is. Megfontolt, minden körülményt megvizsgál, és csak akkor dönt, amikor már ismeri a részleteket. Spórolni, tervezni pici korától tud, keresetét ügyesen osztja be, nem pazarol. Vigyáz az egészségére, megválogatja, mit eszik. Gondosan megtervezi életét, bölcs döntéseket hoz.
Emlékszem, amikor pici volt, akkor is átlátta, hogy mi az anya és mi az apa feladata. Egyik mondása ezt fejezi ki: „Aja, kérek szépen szörpöt! Erre én: Apuci is tud adni neked. Aja, Te gyere, Te vagy a n?, ? a fiú.” A nemekkel kapcsolatos volt a másik eset is: „Aja, én miért nem lánynak készültem? Kérdeztem, hogy: „Szeretnél lány lenni? Igen. Azért, mert Aja is lány? Igen és sok a lány az udvaron. Elgondolkodott, aztán így folytatta: Valakinek… valakinek fiúnak is kell lennie?”
Sokat voltunk kettesben, Anti egész nap távol volt, dolgozott, csak esténként és hétvégén voltunk együtt. Hozzám nagyon köt?dött, de édesapját is nagyon szerette, sokat bolondoztak, játszottak. Gyakran kirándultunk, a hegyek között sokszor nyaraltunk. Amikor el?ször volt távol t?lünk 2 napig, a búcsúzás simán zajlott, csak este ny?gösködött, hiányolt bennünket. Mondta is, hogy „ha Aja itt lenne, megvigasztalna”. Barátságos gyerek volt, a rossz külsej? embereknek is el?re köszönt, beszélgetett velük. Hamar beilleszkedett a közösségbe, hiszen szinte egész nap gyerekek vették körül otthon is, a játszótéren. Sokat meséltem neki, a legtöbbször azt kérte, hogy én találjak ki meséket. Könyveket is lapozgatott, de nem szerette a kötött szövegeket, mindig újakra volt kíváncsi. Órákig elfoglalta magát, rajzolt, épített egyedül is. ?is kitalált történeteket és eljátszotta a macijának, komolykodó arccal vizsgálgatta „orvosi m?szereivel”, mondogatta, hogy „sóhajts!….. ha megszúrlak, nem fog fájni!”
Három évesen tudott olvasni, írni. Egy bet?játékkal tanult meg olvasni, a kockákból rakosgatta ki a szavakat. Nem er?ltettük, ? kérdezett, mi pedig feleltünk, és lassan már mondatokat is olvasott. Írni is úgy tanult meg, hogy kérdezte, melyik bet?t hogyan kell leírni, mi pedig megmutattuk. A mesékb?l sok mindent megértett, de sajátos gondolatvilága volt. Egyik alkalommal azt mondta: „Aja, ugye aranyos volt a boszorkány, hogy megmutatta, hogyan kell bebújni a kemencébe?” Máskor gyurmából családot készített. Én voltam a legnagyobb, az egyik lábam háromszor akkora lett, mint a másik. Kérdeztem, miért. Azt mondta: „Kibicsaklott a bokád, és megdagadt”. Az óvodában ügyes, kreatív volt, az óvón?k szerint értelmi, logikai képessége magasan a többi felett állt. Az iskolában nagyon jó pedagógushoz került, aki külön feladatokat adott neki, így nem unatkozott az órákon. Kés?bb, gimnazistaként két kisregényt írt, amikb?l a kiadó lektora szerint filmforgatókönyvet is érdemes lenne írni, annyira plasztikus, cselekményes írások. Aki olvasta és nem tudta, hány éves Simi, azt hitte, hogy harminc körüli, annyira éretten gondolkodik. Ma is sokoldalú és nyitott emberke, szeretetre méltó, szerény, remélem, ilyen is marad. A játékos gyermeki lelkét – remélem – sohasem veszíti el, mert akkor lesz vidám, boldog élete, ha ezt meg?rzi.
Már 24 éves, de ha átöleljük egymást, ugyanúgy érzem azt a bens?séges ölelést, amit akkor éreztem, amikor karjaimban tartottam, és pici szája keblemre tapadt, pici ujjai szorongatták kezemet, pici szíve együtt dobogott szívemmel. Álmaimban gyakran el?jönnek azok a gyönyör?séges órák, napok, amiket akkor éltem át, amikor naponta figyelhettem fejl?dését, fizikai és szellemi gyarapodását, mosolyát, mozdulatait, gügyögését, majd szavait. Úgy feküdt karjaimban, mint aki sosem akar elszakadni t?lem, mint akit sosem tudok elszakítani magamtól. Olyan odaadással simult hozzám, mintha ez lenne a legf?bb jó, amit ebb?l a világból tapasztalt, én pedig úgy adtam az éltet? ned?t, mintha semmi mást nem tudnék neki adni, ami ennél jobb lehetne, minden szeretetemet a tejbe próbálnám áttenni, pici ajka úgy szorította a bimbót, úgy préselte ki bel?le a tejet, mintha mindazt, amit én adok neki, felérne a világ legnagyobb kincsével, megpróbálta magába szívni a világot.
Kés?bb is leste szavunkat, nyitott volt a világra. Hála Istennek kedves, szerény, szeret? gyermek, akiben magunkra ismertünk. Csodálatos az anyaság, megdöbbent?, hogy bölcsességben, emberségben túlmutat rajtunk gyermekünk. Sokszor ? ad tanácsokat nekünk, ? világít rá olyan dolgokra, amiket ? ismer jobban, mi tanulunk t?le. Azóta már nagymamaként – a nagyobbik fiúnak kislányai – újra átélhetem a pici babák megnyilvánulásait, apró mozdulatait, tetteit, els? szavait, lépéseit. Figyelhettük naponta, új dolgokat láthattunk, egy-egy szavuk olyan boldog pillanatokkal ajándékozott meg bennünket, amit korábban el sem tudtunk képzelni. Amíg ezt nem tapasztaltam, fogalmam sem volt arról, mit jelent szül?nek lenni. Ezt szavakkal ki sem lehet fejezni, aki ezt nem tapasztalta, nem ismerheti ezt az érzést. Ezt a boldogságot átélni, ezt a csodát megélni nagy ajándék Istent?l. Utódainkban gyönyörködve lehetünk a leggazdagabbak a Földön.
Legutóbbi módosítás: 2008.10.25. @ 15:52 :: Kühne Katalin
