Kudarcainak beismeréséhez az ember bárhol nekikezdhet. Talán éppen egy álomfilozófus, egy Pessoa kapcsán is. Lehet, hogy a beismerés gesztusával, mintegy rendszeren kívülre kerül a beismer?, eltávolítja magát önmagától, már mint m?egészre figyel megel?z? önmagára. Kezelhet?nek látja. Teremt?vé válik, mert kívül került. Jöhetnek a kívülkerülés forgácsai:
– Isten nem demokrata. Ha az lenne, a teremtés helyett népszavazást tartott volna.
– Isten számára semmiféle problémát nem jelent a Pascal által is fölvetett lehet?ség: Vagy van Isten, vagy nincs. (Számunkra viszont nem az jelent problémát, ha nincs, sokkal inkább, ha van
– Mivel mi a rendszerben vagyunk; ezért képzelünk el egy azon kívül állót.
Aki rendszert alkot, az rendszeren kívüli (talán ezért olyan misztikusan borzongtató és emberi logikán túli, amikor az Atya föláldozza Fiát. Mintha két rendszer összecsomózása lenne, ami lehetetlen: credo quia absurdum).
A teremt?, alkotó, aki úgy véli, rá nem vonatkoznak a rendszer szabályai; legalább azért nem, mert neki eredend? vagy eredeztet?, elévülhetetlen érdemei vannak.
Teremt? csak küls? lehet. Így viszont különleges elbírálást óhajt magának. Óhatatlanul bort iszik, és vizet prédikál; s?t, ha vizet iszik, az ellenszenves, mert túlkompenzál. Valami miatt direkt süllyeszti le magát, valamit el akar érni, valami miatt törleszt. Rá nem vonatkoznak a szabályok. Ezért is veszélyesek a szabályt alkotó emberek; a veszély egy részét föl is fogják, isteni hitelesítéssel igazolnák magukat. A rendszerben egy küls? rendszerb?l (akár egy trolibusz a zsinagóga mellett) próbálnak er?t, áramot nyerni.
Ha a rendszerteremt? mintegy kier?szakolja, hogy rá is vonatkozzanak a szabályok; akkor keresztre feszítik, fölakasztják, fölfalják a másodrend?ek = a teremtmények. Mintaszer?en megrendezik az inkvizíciós procedúrát, mert ha lelket adni nem is, de rendezni azt tudnak. A forradalom fölfalja teremt?it.
– A halál azért érdekli annyira az embert, mert semmi. (Cip? és sámfa együtt, mitsem tudva a lábról.)
A semmin kívül minden egyéb részleges, folyamat, viszonylagos, félkész. A semmi egész, tökéletes. De éppen itt a bökken?. Ha kiderítik, hogy a halál nem a semmi, ott is élnek, pihennek a lelkek, vagy azok, amiket úgy gon-dolunk… A halál sem tökéletes, az sem egész. Akkor viszont nincsen menekvés, a Nirvána is legfeljebb egy enyhe fikció.
– Az ember ösztönösen teremt, alkot, ha mással nem, hát betölti a teret, kitölti, megtermi az id?t. Lélegz? koordinátarendszer.
– Ha belegondolunk, az emberek mindig valamiféle adóvev? köré építkeztek. Valaha a templom vagy temet? köré, ahol a túlvilágnak adtak jeleket, s próbálták megfejteni az onnét jöv?ket; majd e profánabb korban a rádió-tévéadók köré építkezünk, ahol már a túlvilág is csak a konzumáció egyik árucikke.
– A szimbólumképz? állatról – az egyetlen lényr?l, aki meg tudja különböztetni a sós vizet a szenteltvízt?l; az emberr?l. A szimbólumok valóban sugallnak, informálnak, összegeznek. A bels? lényegre utalnak. De hogyan?
Vegyünk egy alaphelyzetet. Amikor „a” lánnyal jól megvagyok, akkor észre sem veszem, átlépem a döglött macskát, eltaposott aszfalt-madár szárnyatollát – nem érzékelem a visszahúzó képeket, jelképeket. Csupán a fölemel?t, der?set, teljessé tev?t látom meg, akár a játékos rigó kofaasszonyos megiramlásában.
Ellenben, amikor megéreztem a teljes értékdöbbenetet, hogy egy imázsával tör?d? lény megfert?zött, s többé nem enged vissza abba az elhanyagolt küls?t mutató, de értékteli világba, amit a legbens?bbnek éreztem, s költészetnek tudtam – máris, szinte gy?jtöttem magamba azokat a látványokat, amelyek szimbólum érték?vé váltak. Egyszer?en az utcán leltem ?ket, vagy kedvesem önfeledt gesztusaiban, a legszimplább hétköznapi kapcsolatokban.
Mindebb?l úgy vélem az következik: a szimbólumokra mindig kell? tárgy- és kapcsolatarzenál akad, áll készen, amib?l meríthetünk; illetve amelyek között új típusú meglátással újfajta, addig ismeretlen rendszert fedezhetünk föl. De a tényleges szimbólummá tev? valójában belül van.
Az ember valóban – és így – szimbólumkészít? állat. Mindezt úgy is érthetem, ahogy Hermész Triszmegisztosz alapján Szepes Mária mondaná: a látható gyökerei a láthatatlanban vannak. Hát, mondjuk így. Vagy így is.
– A szimbólumok élése, megélése, felfedezése által az ember conquistát hajt végre: a bensejében és a külvilágban egyszerre, hiszen a valódinál igazabb kapcso-latokra jön rá. Mintegy feltérképezi, benépesíti, megérti a bens?t. (A gyermekek a legnagyobb, öntudatlan hódítók.)
– Az ember isteni jellegéhez. Egy hatalmas húr keletkezik Isten és Ember között, két oldalt befogva, zenére készen – s zene; amikor: Isten az örök dolgok biztosítéka a Mája-világ fölött; s az ember pedig ennek szálát képes beszorítani: az örök jelképeket meglátva nyugvópontot teremteni napi hányattatásai, folyvást változó, lényegében örök: jelképei meglátásával.
(Deus) D———————————-H (homo)
e húr pengetése lenne a világ.
Kétoldalt teremt?vel, mert teremt?t csak teremt? foghat fel. Sem kristály, sem állat – de ember, aki kristály és állat is. Az ember tehát szimbólumképz? állat, vagyis teremt? lény. Pessoa err?l, mint álomról beszél; ami igazibb valóság a küls?dlegesnél.
– A Rorschach-teszt lecsupaszítva, mintegy az el?z?ek sémáját adja: ugyanaz az objektív világ, „folt, paca” lelkiállapottól, nemt?l, kortól, tapasztalattól függ?en más és más jelképet hoz ki az emberb?l; ami olyan egyéni, hogy végül is típusokba sorolható.
– A számmisztikusok, de nem csak Püthagorasz és követ?i, de Heisenberg is a maguk Rorschach = számkombinációit óhajtották megláttatni, látni a kaotikus világban.
Mert rend van. Szimbólum van. A végest beengedik a végtelen játszóterére, ahol el?ször elbizonytalanodik, morcos lesz, otthontalan; majd rájön: a végtelen a végesb?l, végesekb?l áll. Egyetlen kristály fényözönben, s mindig más és más a fénykép amit tükröz, visszaver, sugároz.
A Fiú kapcsolja össze a végtelent a végessel; az isteni és emberi teremt? között egy másfajta – ebb?l és abból is – érthetetlen min?ség. Csakis gyermek lehet. Atyát minden – törekvés ellenére is – lehetetlen föláldozni. (Már folytatódott.)
Az Atya nem lehet áldozat. Az áldozat csak két világ határán lehet.
– A tükörhöz.
Az objektív világ kapcsolatai és dolgai bens?nk szerinti értékkel ruházódnak fel; „belénk öltözködnek” anélkül, hogy szubjektív idealisták lennénk.
Bels? kondíciónk szerint rendez?dik a külvilág (egyeseknél csak „jó vagy rossz passzban vagyok” jelleggel; másoknál szimbólum értékkel sugall a világ) sorsfeltáró beszédet intéz hozzánk.
Pedig ugyanaz a közönyös, objektív, talán fémesen csillogó felület? a világ, mint annak el?tte. De ahogy tükörbe nézünk, s bens? állapotunkat látjuk visszaver?dni – úgy a külvilág kapcsolatai, dolgai visszaadják-verik a szimbólumok nyelvén lényegünket, tulajdonképpen sorsunkat. Olyanok vagyunk, az a sorsunk.
Ahogy belétekintünk a világba, sorsunk néz vissza ránk.
Szimbólumok beszélgetnek velünk.
Legutóbbi módosítás: 2019.08.15. @ 11:23 :: Petz György
