Petz György : életre való (1973) – II. / 1.

Nyomtatás

II. Esküszünk, hogy – 1.

Nevetséges, de alig várjuk az esküt. Addig vállalom a reggeli tornákat, mert edz?táborként próbálom az egészet fölfogni. Ha a kiképzési tervet nézem, szigorúan a bet?höz ragaszkodva, nem ügyelve az emberi tényez?re – az is lenne. Pedig itt mást tanítanak.

Hajnali hatkor:

– Jó reggelt elvtársak, ébreszt?, föl! – üvöltik. – Reggeli tornához és küls? körlethez sorakozó!

Megadják, hogy trikó, bakancs vagy egyéb öltözékben, avagy félmeztelenül. A sunnyogók új csúcsot döntenek, elszivárognak a hátsó küls? körlet felé lapáttal, egy-egy söpr?vel, alig marad, aki mögöttem rohanjon a reggeli tornára. Egy-két kör futás az alakuló téren, aztán a zúzalék kövön gimnasztika. Szegedi barátomtól, akit elkísértem a TF-re a felvételijére, meg az edz?mt?l ellestem, hogyan építsem fel a tornát: fölülr?l lefelé, lazítás, bemelegítés, majd némi er?sítés.

A küls? körleten ez alatt filozofálás, hogy vajh a fák levelét az Úr miért is nem tartja az ágakon, gallyakon valami ragasztóanyaggal. Mily kegyetlen az ?sz.

Néhány maradványelem megadóan söpör. Megadja a módját a szenvedésnek. Odahaza senki nem fogott gally- avagy udvarsöpr?t. Esküszöm, ilyen szenved? társaságot még nem láttam, még cigiznek is, ami ilyenkor tilos, de a matekos Juhász Gyurit én is csodálom. Nagy bajusza ellenére a meztelen cigit úgy képes elszívni, hogy mire leejti, gyakorlatilag semmi sem hullik le. Mindezt annak alapján tudhatom, hogy egyszer begyulladt a lábkörmöm, a gyenguszra mégsem akartam menni, hát kipróbálhattam a reggelek ezen fajtáját.

Sok már a többiekb?l, akiket messzir?l fölismerek. Csak így ismerem ?ket, ebb?l az egy-két kevéske eltérésb?l, éppen abból, ami a civil ruhából kivetkezve oly nagy nehézséget okozott. De elég. Ki akarok szabadulni a városba. Esküdjünk végre!

Én már fölesküdtem a kisdobosra, az úttör?re, Jézus Krisztusra amúgy titkosan, a gimire, a KISZ-re, a kézicsapatra, de az egész országra még aligha. Most gyakorolunk. Fölvonulunk, mondjuk a szöveget, ha nehezen is.

Végre a nagy nap. Hozzátartozók tömege tolul be a kapuügyeletes felírja, kihez történik a jövetel, és csak j?nek a színesek és elérzékenyültek. A férfiak kitömve emlékekkel, az asszonyok talpig szipogásban. Felt?nés nélkül lessük az ismer?söket. Az iszonyú meleg, az utazás fáradtsága és az izgalmak megteszik hatásukat. Néhány civil elájul. Az alakzatban állók közül szintén elhullanak páran, még jó, hogy nincs ellenség. A szanitécek ügyesen távolítják el ?ket, a sorokat feltöltik. Gyakorlatilag észrevehetetlen a gyakorlatlan szemek számára. Engem legföljebb az allergia gyötör. Orrom csurogna, de ezt az els? sorban zsebkend?vel orvosolni problémás.

Apám nagy magyar volt, amíg élt. ?akart disszidálni ’56-ban, de anyám, az osztályidegen, a kitelepített leánya közölte a fuvart vállaló ment?höz induló apámmal:

– Karcsikám, te mehetsz, de én a gyerekkel, maradok. Maradvány vagyok.

Apám Bécsben ma is élne, azzal a kórsággal, amivel itt nem tudtak mit kezdeni, de ott már akkor gyógyították. Most nagy halott. A holtak azonnal egykorúak lesznek, szemben velünk, mert mi nem tudunk egy korúak lenni akkor se, ha egy id?ben, egy helyen vagyunk. A holtaknak nincsen nemzete, csak el?élete. Utóéletük a mi utóételünk. Némi böfögés az étkezés után. Kegyelet, amelyben sajnálgatjuk magunkat, és nagyokat mondunk. A nagy halott, akárcsak barátja, Miska bácsi, még itt is meghatódna.

– Jaj, fiatalok, soha nem tudjátok meg milyen érzés, mikor szól a Himnusz vagy a Szózat, tartod a zászlót, és szembe veled a bajuszos paraszt bácsinak potyog a könnye, és a zászlótartó is s?r?bben pislog.

Nézem a menetrend szerinti paraszt bácsit. Úgy vagyok, akár az óvodai ünnepségen a Szabados Lacival, amikor törpecsákóban végigröhögtük az egészet. Pedig az indulóra menetelés megdobja az embert, magával ragadja a díszmenet. Majd a végén.

– Elöljáró jobbról! Elöljárónak tiszteee-legj!

Az alaki szabályzatnak megfelel?en határozott mozdulattal jobbra vetettem a fejemet, megfeledkezve arról, hogy a szipogással micsoda irdatlan anyagmennyiség halmozódott fel az orromban. Pedig még a zászló be- és kivonulást is élvezni kell, talán akkor sikerül észrevétlenül ormányt lazítani. Most azonban a fizika törvényeinek engedelmeskedve a kritikus tömeg röppályára indult, és meg sem állt a fülemig – szélessávú összeköttetést teremtve a két nyílás között. Néhány lépésnyire a „dísztribünt?l” nem mertem megkockáztatni, hogy civil módra zsebkend? után kotorásszak, de még azt sem, hogy egy határozott mozdulattal ingem ujjával tüntessem el a náthát.

– Jó napot, elvtársak! – üvölti Pacskó ?rnagy a mikrofonba némi lihegéssel, miután leküzdötte a díszlépést.

– Er?t, egészséget, ?rnagy elvtárs! – harsant fel több száz aggódó részér?l a kedves jókívánság.

Ezalatt az allergia törvényei továbbra is szigorúan m?ködtek. Valósággal belülr?l vakarom az uvulámat, ami egyre jobban viszket. Orrom megindul, mint egy deszant támadás. És mire befejez?dött az üdvözlés, orrfolyásom csíkjai csiganyomokat hagynak frissen borotvált arcomon. Geröly nem bírja ki:

– Engüa pareszti d’até – közel a sors, mondta Thalész.

– Anyádat! – hörgöm.

Egy segg díszpinty el?re mondja a szöveget (ó, én próféta lelkem!):

– Én… – kezdi lakonikus rövidséggel a tömött bajszos el?felvételis.

– Én…én…én… – hallik ezer torokból, akárha a világot akarnánk elnyelni.

– Végh Béla…- j? fel a mélyb?l a hang, és szétárad az alakuló téren, betölti a kora ?szt poézissal, hittel, reménnyel, bizalommal, hogy mégse a szeretetre emlékezzem. Milyen megpróbáltatásokat jelenhet Cserépi Lászlónak, aki pedig már 18 évesen angol szinkrontolmács erre a tátáti-ra rámondania a maga titátátitátá-ját!

– Végbél a…végbél a…végbél a – zeng a világtörténelem legvégbelesebb esküszövege rendületlenül, igen nagy hittel.

Hogy Végh Béla a Magyar Népköztársaság honvédségének kicsodája és micsodája, és mire mit esküszik, – esküszöm, máig nem tudom. Jóllehet aláíratták velünk, ott és akkor kénytelen megnézni bárki. De tele volt h?séggel, sohával, méltóval és szolgálattal. A dolgozó népet szolgálom.

Mégiscsak letev?dött a katonai eskü, és az aknavet? üteg is végrehajtotta a díszmenetet. Feszítettünk, de csodák csodája, a zenére egyszercsak együtt kezdünk lépni, nem hiába vagyunk Kodály nemzete; csapjuk lábunkat a betonhoz, csak úgy szikrázna csizmánk vasalt b?r sarka, de kiglancolt surranónk gumitalpa arra alkalmatlan. Kiképz?ink szívb?l fakadt szavai ötlöttek elménkbe: Úgy b….a oda a lábát a betonhoz katona, hogy alatta a giliszták agyrázkódást kapjanak!

Mehettünk a hozzátartozókhoz, azután kiszabadulhattunk a városba. Azt reméltem, hogy esetleg Kata is eljön, ha csak egy köszönésre is. Bár utoljára Adyt írtam neki, az önszerelem narcisztikus bizonyítékát. Mert a körüljárható, általunk teremtett lényben nem zavar az ? akarata, léte, hiszen alkotásunk, ahogy ne égj, ha nem akarom szerepel Szabó L?rincnél.:

Miért próbál kép vagy szobor

Lelkemb?l kiásni téged?

Elevenek vagy hidegek:

Ki tudja nekem adni még

A te egyetlen melegséged?

A levelei olyan szárazak, lehet, hogy az egyetemen lett valakije.

Marad a város, a kimen?. A város a katona számára egyet jelent a piálással. Ez a fegyvertelen és elöljáró nélküli szabadságot adja, ami névtelen, kortalan és szám nélküli; amit nem sorolnak be, nem leltároznak, nem látják el dögcédulával. Mert katonakönyvünkbe írva ott gépkarabélyunk, az AMD-65-ünk száma, egy másik könyvben azonosítónk, a kis fémlap, másnéven dögcédulánk üzenete. Észak fok, titok, idegenség. Fém – papíron, él? er? – fémlapon. Mi meg a kocsmában – az engedélyezett id?ben, hogy aztán honvédhez méltóan térjünk meg körletünkbe. Második zászlóalj, 82-es aknavet? üteg. Mert a szabadságnak is vannak határai.

Az alapkiképzés rendületlenül folyt. Mindenki meglelte benne a kedvencét. Talán az autózás örömeit. A jó öreg Csepelen, ahol négy sorban ülünk teljes felszerelésben. Ami engem illet: sisak, ötös tár, bár üresen a tartóban, gépkarabély hivatalos nevén a géppisztoly (AMD-65-ös), toldókar az aknavet? irányzékához, a kis lógatós dobozban maga az irányzék, oldalamon szimatszatyor. Már mindezen cuccokkal megidéztem egy karácsonyfát, de megfejelve az egészet a 20-22 kilogrammos aknavet? cs?vel – impozáns látvány lehettem. Akár egy idióta kéménysepr?, aki a kéménnyel menekül. No, ezt az egészet mozgatni kell, de nem csupán télen, amikor az ember egy valóságos teddybear, és minden kellemetlenséget fölfog a kabátja, hanem nyári szerelésben, amikor a vékonyka ing legföljebb a kék-zöld foltok palástolására szolgál.

Bezzeg az ikrek: Hartha-Varga és Bobok! A két hülye alig várja a bevetést. Ezek még a szünetben is harcászkodnak, ugratják egymást, folyvást újabb kunsztokra késztetik a másikat példájukkal. Sosem tudom, hogy komolyan csinálják-e, amit tesznek, amikor pedál-medál katonát játszanak. Ha befelé röhögnek, és csak kifelé mutatják a halál komolyságot, akkor mégsem hülyék. Akkor zsenik.

Az ikrek várják a gépjárm?r?lt, szabályzatban kinyilatkoztatott egyértelm?séget, a parancsszót, amire végre ugorhatnak, futhatnak, cipelhetnek.

– Gépjárm???/stul/nak/ba! – ordítja Zazi ebben a rendben. Ez az ? nyelvi bosszúja az unalmas gépjárm?r?l! üvöltésre.

Zsoltész azt hiszi, megzizzent a gülüszem? kolléga, eltanácsolja a talplemezt?l, az a továbbiakban Kriván Szilárdot illeti. Zazi hátrább sorolódik, a l?szeresek közé. Mi, közönséges halandók, lepattanunk a teherautóról, amit maga François Verité (Igaz) honvéd s.k. vezet, manu propia. Röptiben is vigyáznunk kell, nehogy érvényesüljenek a fizika törvényei: a sisak ne csapja le orrunk, a géppisztoly ne vágja föl állunk, mert a cs?szájfék elég éles perem?. A kétféle mozgás antagonisztikus, közben az ember valami szántásféle göröngyein a lábát is kificamíthatja. Áldott magyar Alföld! „Az út az, amin az emberek járnak” – mondá Lenin elvtárs. De itt senki, csak „mink”, ahogyan Balicza mondaná. Ráadásul ?rült igyekezetben.

Jól be kell nyújtózkodnunk, másznunk cs?ért, talplemezért, lábakért és l?szeresládákért a szállító teher platóján, amivel azután esztelen rohanásba kezdünk. El?re! Táborfalva vagy Jánosmajor irányába, mert azok a rohadék németek vagy olasz hegyivadászok idepofátlankodtak. Nem ölünk, talán csak Drugáék. Csupán leküzdjük az él? er?t. Számos alkalommal, és mindig ugyanazokat a NATO-er?ket. Macskák. Legalább hét életük van. Ezért szakszer?séghez folyamodunk.

– A talplemezt földhöz b….a, de nem ám úgy, Kriván elvtárs, hanem így! Petz honvéd, bele a csövet, Rusz elvtárs a lábakat. Most jöhet az irányzék. Megadom a kiszögelési pontot.

Valójában érthetetlen szöveg következett, amelyet épesz? közönséges ember nem érthet, pedig csak valami szögfüggvényes varázslás és számítás. Talán az ütegparancsnok ?rnagy érti, mert évekig tanulja. Talán a Zsoltész, két évig okították neki. De nem. A matekosok tíz perc után már taníthatnák is. Még a hülye Uhler öcsi is, aki fejben sakkozik, és a kiképz? pályák réme, vagy a Pádár Endre, aki pedig focista, nem csupán matekos.

– Gyerekek, ezt csak én nem értem, pedig én lennék az irányzó…- bukik ki bel?lem.

– Mit is várhat az ember egy bölcsészt?l.

Lehet, hogy itt d?lt el, nem is a Kiss-féle szemétkedésekkel, hogy inkább Pádár Endre legyen a rajpéká, ne a magasság szerint kijelölt. Attól a 3 centit?l még nem tudok jobban irányozni, de majd megtanítja. A szervezet m?ködik, a gépezet lebírhatatlan.

Zazi már vigyorogva közöttünk, némi füstölgéssel.

      – Ezek nem értékelik kell?en a nyelvi leleményt. Hát miben különbözik a hivatalos parancsszó, ha egyszer annak sincsen értelme. Ezek azt se tudják, mi az a dadaizmus, nedves elvtársak.

Pedig tudják. Két hét laktanyafogság a jutalom tiszteletlenségért. Ez máskor lehet, hogy elviselhet?, de mostanság sokszor keresik a laktanyásokat. Kerti munka, konyhai, és mind, ami az ügyeletes tiszt, az ÜTI leleménye. ?hivatalból szemét és találékony, hogy a laktanyásnak legyen mit tennie a foglalkozások után is.

Ha Kádár hadnagy nem hívatja, Zazi végül is elvan. – B….a p…a! – mondja nagyosan, és szökell, mint egy hegyi kecske Pet?fi emlékein.

Apró figyelmességként fókáztatnak vele.

– Nosztalgiázzunk, katona, nem motorozunk, semmi felmosófa! Tudja: „A katona észrevétlenül, hogy az állat ne vegye észre: kúszva, közelíti meg a fókát. Ezután belenyomja a vízbe, jól megcsavargatja a nyakát, s egyik faltól a másikig csapkodja, amíg az állat el nem pusztul”

Zazinak besegített Sajó is.

– Hagyjál, János, p….ba! – rimánkodott Zazi, de az vele fókázott..

– Szerintem mazochista, nem is neki kellett! – szólt Druga.

Mégis, amikor Kis-Nagy honvéd jelentette a Varsói Szerz?dést meger?sít? körlettisztítást, Kiss törzs röviden elintézte:

– Megb….a a zebra a fókát, honvéd elvtárs! Tüntesse el a csíkokat!

Láttam, megint nagyon kivan szegény fiú. Gondoltam, ha kizökkentem, nekünk is egy jobb l?szeresünk vagy lószarosunk lesz. Csocsóban meg egy ellenállhatatlan csatárunk.

– Zazi, figyú! Megszereztem a Szabad ötleteket. Ha érdekel, odaadom neked, csak vigyázz vele.

– Nyugodtan rám bízhatod, ne izgulj.

– Nem is attól félek, hogy elizélnéd. Szerintem veszélyes olvasmány. Cserében kihívjuk pöcifociban a Lukicsékat, oké?

Azért az Uhler öcsit nem felejthetem ki. Kivirult a képe, amikor az ?rmester közölte:

– Végre valami testre szabott, Uhler elvtárs. Megyünk a vidámparkba.

– Ã??rmester elvtárs, kin?ttem én már abból – szerénykedett nevetgélve.

– Ugyan, ugyan. Ezt higgye el, magára tervezték.

Mindketten tévedtek, ami a vidámpark valódi tartalmát: az akadálypályát, Uhler öcsi vagy Zsoltész személyét illeti. El?bbinek bizonyára legutolsó kedvence a kiképz? pálya. Valahogyan áttornáztuk úgy szólván mindenen, pedig testes, elpuhult lénye berzenkedett valamennyit?l. Már a palánkon is túljutottunk, amikor bekövetkezett a gerenda. Nem füstölt, nem égett, nem mozgott, de ott volt, mint a Csomolungma Sir Edmund Hillarynek és Norgay sherpának Sztalin halála évében. Fel kell kapaszkodni a szintjéig, és bátran átsétálni rajta. Gyerekjáték, de mi már nem vagyunk gyerekek. Uhler öcsi különösen nem, inkább koravén, de az se lenne baj. Bottal is mehetne. De ? tériszonyos.

– Na ne mondja ezt nekem, Uhler elvtárs! – üvölti neki Zsoltész, akinek személyes sértés, hogy az ? szakaszában egy ilyen pipogya fráter legyen. – Hiszen még a Sz?r-Dala honvéd is átment, pedig az agyas vérzéssel született.

– Ã??rmester elvtárs, én nem… – szegény fiú már dadog. Aztán elhallgat, vörösödik és fehéredik, mint Lenin, leizzad, és egy tapodtat sem moccan.

– Idefigyeljen, én úgy lehozom magát onnan, hogy k….isten! – er?sködik Zsoltész.

Az ajánlat egyáltalán nem nyugtatta meg a magánkívül iszonyodó harcost. A sorozatos fenyegetések sem stimulálták a NATO f?ellenségét.

Az eredmény mindezek ellenére, másfél órán belül meglett. Uhler öcsi berondított. Meg sírógörcsöt kapott. Valahogy visszahúztuk. Büdös volt. Zsoltész ilyet még nem tapasztalt.

– Megszólal a halott anya, megütötted magad, fiam?..

– Pofa be, Zazi! – sziszegte Pádár.

– Balf… katona! – h?börgött Zsoltész, de már csöndesebben, mintha izomagya valamit megemésztene. Több dolgok vannak földön és felette is. Katonáival neki is el kell számolnia.

Itt bizony életmentésr?l lett volna szó. Talán, ha kint történik efféle, akkor egyszer?en kihívnak minket, és hirtelen megmentjük Uhler öcsit, Lenint, bárkit.

Él?kért, holtakért, örök élt?ekért egyaránt ki kell menni, ha veszélyben vannak. A katona ugyan parancsra teszi, de az életmentés ?si ösztöneinknek legalább olyan meghatározó vonása, mint az él?er? leküzdése szakkifejezésként elhíresült gyilkosságok. Ezt itt tanultuk, az el?bbit hoztuk magunkkal. Meg a Ba szás elvtársat. Ã??t az egész ügyal karolta fel, amit nevezhetnénk szerencsés esetnek. Az ügyeletes alegységet riasztották, hogy ki kell menni a vásárhelyi Tabánba valami fegyverével hadonászó tisztért. Igen, Ba szás eltársért kellett az ügyalnak kimenni, aki már eleve nem szomjasan érkezett a krimóba, ami látszott kissé sarkos viselkedésén-közlekedésén. Nagyon be volt nyomva, és vagy azért vette el? pisztolyát, mert megsértették a: – Mit akar, maga ingyenél?? – kegyetlen, szinte létét kétségbe vonó kérdéssel; vagy éppen, hogy már szolgálati fegyvere el? is volt kapva, és ezért következett a hasonképpen irritáló kérdés: – Mit hadonászik, maga ingyenél??

Mindig akadnak jobban értesültek, és a tudók között hemzsegnek a jobban tudók. Ã??k állítják, hogy addigra valami új bútort is széthasogatott az udvaron, de a saját katonáit megismerte.

De most maradjunk a szeszmentes, büszke tényeknél.

Kezdjük az el?z?ekkel, amiket Feny? pontosított a régi víztorony melletti kocsmában:

– Egyszer Ba szás elvtársat valóban be kellett hozni a kocsmából. Ismeritek, mekkora állat, mindhárman be voltunk szarva. Berbics Cucu, mint felvezet? az ?rségben, Versegi Bálint és én, mint épp a pihen?s váltásból két szolgálatos ?r. Nem volt mese, menni kellett. Molnár ales…

– Az a jóindulatú, id?sebb ales?

– Az, igen. Ütiként odarendelt aznap fél tíz körül két ?rt és a felvezet?t az ?rségb?l.

– Még jó, hogy nem mi voltunk ?rségben.

– Miután fiúknak szólított minket, rögtön tudtuk, hogy baj van. Elmondta, hogy az ügyal kocsival kimegyünk a városba, behozunk egy tisztelvtársat a kocsmából, aki részeg és akinél fegyver van.

– Más se hiányzik! Ezért e leghatározottabban felszólított minket, hogy csak és kizárólag az ? parancsának engedelmeskedjünk. Mi az üti parancsát kövessük – l?parancs (!!!) esetén is! Övé a felel?sség. Ha viszont nem engedelmeskedünk, akkor jöhet a hadbíróság. Ott az oroszlánkifutóban cs?re töltette Bálinttal a fegyvert.

– Miért nem a váposokat küldik ilyenkor?

– Jött a kocsi, s kimentünk a városba. Ma már ezen is tudunk nevetni, de akkor nem voltunk humoros kedvünkben.

– Nem sok kedvünk volt géppisztollyal szarrá l?ni valakit, viszont tudtuk, hogy épp azért az ?rségb?l, s nem az ügyalból vittek bakákat a helyzethez, mert egyedül náluk van éles l?szer a szolgálat alatt

– Bálinttal ketten a platón – eléggé szarul éreztük magunkat. Épp ide jöttünk.

– Akkor azért piálsz itt. Nosztalgiázol.

– Az ales parancsára szembe álltunk az ajtóval, Bálint fegyvere lenézett a földre, nekem az üres fegyvert – csak a tár volt benne, nem volt cs?re töltve rá kellett tartanom az ajtóra.

– Nekem ilyenkor remeg a kezem. – szólt Kothencz meggy?z?en.

– Egyedül ment be a kocsmába, kisvártatva kivágódott az ajtó, s megjelent az ajtóban a csontrészeg Ba szás elvtárs – egyik kezében egy pisztoly, a másikban egy szék. Fura érzés volt, hiszen én ráfogtam géppisztolyt mellesleg a saját szakaszparancsnokomra, neki meg ott volt a pisztoly a kezében.

– Én talán még Csucsura se bírnám ráfogni.

– Ugyan, Petz honvéd! Még mellé l?ne.

– Miért, nem a kézilabdapályán van?

– Ba szás elvtárs részeg-bamba pofával méregetett minket, s a következ? értelmes mondatra ragadtatta magát: – Jé! Ezek az én katonáim! Berbics okosan meger?sítette: – Igen, mi vagyunk – az ?rségb?l. Gondolom, leesett a tantusz, még tajtrészegen is. Hagyta, hogy az ales elvegye a pisztolyát, nem balhézott. Az ales felállította a platóra Ba szás elvtárst, háttal a menetiránynak, a vezet?fülke mögé. Bálint és én a kocsi két hátsó sarkában álltunk, nem a saját jószántunkból, és rá kellett tartani a fegyvert Ba szás elvtársra. Így vonultunk vissza a laktanyába.

– És azóta? Egyáltalán, kienged?

– Te, ha hiszed, ha nem, mintha valami közös kalandunk lett volna. Mondjuk, egy n?ügy.

– Fene az ízlésedet, ha közös lenne…

– Én szégyellném magam a helyében piszkosul, de Ba szás elvtárs szinte cinkos mosollyal adja még az eltávot is. Viszont azóta rendesebben iszom. Pedig az enyém nem is volt cs?re töltve. Csak az ember végigjátssza a dolgot.

Hódmez?vásárhely Budapestt?l mintegy 200 km-re elhelyezked? megyei jogú város. Lakossága 52000 f?, területe 900 km². A város – Budapest után – Magyarország második legnagyobb terület? települése. Hódmez?vásárhely az Alföld délkeleti részén, a Békés-Csanádi hátság és a Tisza melléki szikes, agyagos rétség találkozásánál fekszik. A régészek a város határában közel hatezer éves nyomokat találtak. A tatárjárás el?tt itt már hét templomos falu létezett. A történelmi írások szerint a város területén zajlott a Hód-tavi csata 1282. augusztus 18-án, amelyben IV. (Kun) László király legy?zte az ellene fellázadt kun sereget, ezzel megszilárdította a hatalmát. Ezután újabb falvak épültek, melyek a török pusztításnak estek áldozatul. A kés?bbi várossá fejl?dés a XV. század közepére tehet?. A török ki?zésének idején, 1693-ban ismét török-tatár csapatok dúlták végig a vidéket, amelynek a város is áldozatul esett. Az elmenekült lakosság csak 1699-ben települt vissza. A 1848-49-es forradalom és szabadságharcban vásárhelyi nemzet?rök is részt vettek. Hódmez?vásárhely 1873-ban nyerte el az önálló törvényhatósági jogot. Ett?l kezdve mutatkoztak az urbanizáció els? jelei, növekedett a népesség. 1890-ben Hódmez?vásárhely az ország negyedik legnépesebb városa. A századforduló közepén alakult ki a városközpont mai képe és a város sajátos településszerkezete, nagy határra kiterjed? tanyarendszerrel. A világháború azonban megakadályozta a városfejl?dést Az elöljárók és a módosabb polgárok többsége elmenekült. Az 1960-as évek végén nagyüzemek jöttek létre.

Ez az egész itinery, vagy Baedeker-szöveg semmit nem ér, ha az ember nem tudja él?vé tenni. Például azzal az ev?-ivó intézménnyel, ahol döngölt föld a „padló”, és kilóra adják a sült keszeget a sörhöz.

Ahogy kimegyünk az ezredb?l, és eljutunk a vasútig, már megmenekültünk. Egyrészt ott a vasúti resti, ami katonának ugyan tilos, de amúgy, végszükség esetén életment? lehet. Aztán van egy kisbolt, jól jöhet az befelé jövet, ha nyitva van.

Ha nem térünk le, balra, hanem a fák szegélyezte bevezet? úton megyünk, akkor az, az Ady Endre út. Balra a Sz?ke Cukrászda katonák számára egyre szebb és egyre kívánatosabb ifiasszonyával, a jobb oldalán számos cigánymeggy fával, amiért érés idején utam jóval tovább tart. A vége felé ott a strand, ahol a katona majdnem meztelen n?ket láthat.

Ha a kilométernyi egyenes, fás Ady Endrén végigmegyünk, és felkaptatunk az emlékm? posztamensén, egy orosz katona bronz karjaiba jutnánk. Szemben áll velünk, egyik kezében zászló, a baljával utat mutat. Miért nem egy helyi lakos mutatja, merre kell mennünk? A csuda érti. A katona jobbjánál, lent, néki mer?legesen egy kucorodó, fehér k?tömeg. Vlagyimir Iljics Uljanov, vásárhelyi népnyelven a szaró Lenin. Szabó Iván szobra úgy ül, mintha nagykabátos szorulásában az adott címnek próbálna megfelelni. Pedig lehetne vörös Lenin is.

– Csele elvtárs, riadó!

Csele János, a halkszavú, amúgy joviális és kortalan leend? mester majdnem elküldte az ügyeletest, azt hitte, hülyíti.

– Ne csináld már! Eszednél vagy? Hagyj aludni!

– Most szólt a küls? jár?r jelentése alapján az ütihá. Szedje össze azonnal a szobrász el?felvételis állományt!

– Hmm… város,… szobrász? Mit vigyünk? Gázálarcot, géppisztolyt?

– Hülye! Leninr?l van szó… k?szobor… fehér… volt.

– Mindent értek, tizedes elvtárs. Sikamika. Megmossuk Lenin fejét.

– Jogos. Hajts!

Id?nként riasztottak minket, mivel a szobrász el?felvételisek is nálunk voltak. Éjszaka, az indiánokat megszégyenít? settenkedéssel, de viharos gyorsasággal, vonult ki az operatív csapat. Er?s drótkefével és mindenféle kaparóeszközzel estek Leninnek, miként nekünk bevonuláskor a k?baltás. Még szerencse, hogy a proletárvezér er?sen kopaszodott, és a k? pórusait nem cifrázták hajfürtök. A fejen elnyomott üvegnyi vörös tintát kellett láthatatlanná tenni.

Ha Lenin és a katona helyet cserélne, sokkal nehezebb lenne a vörös festék feljuttatása, nagyobb a leesés rizikója, meg egyáltalán. Nem is látnánk, mi van a fején, eltöltene bennünket a fekális perspektíva, ezt amúgy leend? történész hallgatóként mondom, és nem történelmi tapasztalatból. Azért is úgy fogom kezdeni leend? történelem óráimat, majd, valami iskolában: – Én leszarom a történelmet… és ez kölcsönös.

Szegény Lenin boltozatos homlokát kikezdte a piramisokat is koptató id?, meg a Cseléék. De mondhatnám úgy is, az id?nek árján Cseléket kapott.

Ett?l kezdve elég volt, ha Cselééknek csak dúdolni kezdtük a Lenin-dalt vagy Lenin-gyászindulót – ’A rablánc a lábon nehéz volt…’ – már röhögtek, ami Cselénél egy szerény mosolyt szokott jelenteni. De mosolygott vékony aranykeretes szemüvege mögött.

Ha a szobrok mögé kerülünk, ott a k?fal. A szegedi nagyárvizet követ?en 1879-ben kezdték el munkálatait. Közel húsz kilométer hosszan árvédelmi töltést építettek akkor a város északkeleti oldalán, dél fel?l pedig téglából „k?falat” emeltek 3 km hosszan.

A k?fal mögött találjuk a Hordó nev? pincehelyiséget, ahol drágán ihatunk, egy kevés dohszagot élvezve. Ha nem mennénk le lépcs?in, hanem tovább sétálnánk, a f?térre jutunk meghosszabbításában. A Kossuth tér – a város f?tere – déli oldalán magasodik az 1892-93-ban, eklektikus stílusban épült városháza. Híres dísztermében a városi tanács tartja id?szakos üléseit. A nagy, parkosított zöld placc köztéri szobraival – Korsós lány, I. világháborús emlékm?, Kossuth-szobor, városharang, Negyvennyolcas emlékm?, Szántó Kovács János emlékm? – a materializálódott emlékezet óhajt lenni. A korsós lányt talán a katonáknak szánták, emlék felidéz?nek. Mégis, milyen egy n?, amúgy domborzatilag, aki nem a Surranós Lizi, aki megmutatná bárkinek, milyen a jó testi kontaktus, és igen olcsón, akár a kerítés drótján keresztül.

A Kossuth tér baloldalán a patinás, lerobbantságában is sokat sejtet? Fekete Sas Vendégl?. Az eklektikus-neobarokk 1905-ös épület emeleti nagyterme hatalmas méreteivel, szecessziós vonalvezetés? páholysorával, rokokó díszítésével a megyében az egyik legimpozánsabb. Ennek egy része – az engem érdekl? – tejivóként és kif?zdeként m?ködik. Menedéke a megfáradt, béna hadfinak.

Rá mer?legesen a Nagytakarék sánta Hermész-szobra alatt sréhen a posta, sok R-beszélgetés epicentruma, (nehogy már én fizessek a zsoldból!); a soron tovább a Pesti Csemege. Nagy zabálások helye ez is. Edzés után, a benti vacsora el?tt liter tej, kakaó, 3,30-as kaláccsal, és bevásárlás a többieknek, akik számára a sportszázad tagjaként én leszek a szerencse gyermeke és a bevásárló boyszolgálat. Elvileg állandó kilép?vel, amit Kiss és Zsoltész folytonosan próbál zsugorítani. Kedvencük lettem az ?rségadás ügyében.

Még beugorhatnánk a Sarokházba süteményért, röviditalért, vagy a Zsoltész feleségével is beszélhetnénk, aki ott szolgál föl, az ura pedig bent szolgál. Az élet szolgálat.

Futhattunk volna egyet az Andrássy úton, hogy nekimenjünk a Sport kocsma két lépcs?s krimónak. De ezt visszaúton szoktuk, mondjuk a Korzó moziból vagy a Könyvtárból jövet. Cigit kaphat a sok rászoruló: mezítlábas Symphoniát 5-6 Ft-ért dobozát vagy az olcsóbb Munkást, de itt fél adagok ételt is rendelhetünk 5-6 Ft-ért, nagy adagot 10-12 Ft-ért. Mondjuk, nekem pl. kedvencem a kisadag bácskai rizses hús (4,50Ft), a kisadag bélszín, egy tükörtojással, sültkrumplival (6,50Ft), két korsó sör (9 Ft), 3 kenyér (0,60Ft).

Egy húszasból az ember jóllakik, ami kb. egy munkaóra bére, ha k?m?ves mellett maszekolnék. Ezért nincs ok panaszra.

Az ital is elviselhet?, amit most tanulunk meg igazán értékelni, a középiskolában csak felvágásból ittunk olykor-olykor.

A feles – attól függ?en, hogy mib?l – 3,80 – 6 Ft között van, alul a „vegyes” (rettenetes, okádékszagú), felül a cseresznye, barack. Kicsit drágább volt a rum, de legföljebb 8 Ft.

Hát, maradjunk a F?tér tájékán.

A Kossuth tér északkeleti oldalán van a református Ótemplom. 1713-ban gróf Károlyi Sándor – akit én még a felvételire árulónak tanultam, de aztán kiderült, reálpolitikusként tárgyalt gróf Pálffy János császári tábornokkal – a neki elmaradt adó egy részét a református templom tornyának építésére engedte át. 1725-ben tették a toronyba a Rákóczi-cseng?t, melyet a város földesura, gr. Károlyi Sándor adott el az egyháznak. A torony órája az els? egymutatós kovácsoltvas óra az országban. Az óra és a cseng? el?z?leg II. Rákóczi Ferenc fejedelem nagyecsedi kastélyában szolgált. Az Einstandot nem a Pásztor fiúk találták ki Molnár Ferenc Pál utcájának Múzeumkertjében.

A toronyban 1798-ban építettek ?rszobát és sétálót. 1741-42-ben égetett téglából épült a l?réses védfal, melynek északi és déli része helyén 1890-ben templombazárt alakítottak ki.

Az ótemplommal szerves kapcsolatban állt a magtár, amit 1744-ben építtetett az egyház az adó fejében begy?jtött termények és tárgyak tárolására. A barokk homlokzatú épületben ma utazási iroda m?ködik. De ez már a visszaút lenne, kihagyva a távolabbi helyeket, köztük a Csillag utcai Vasmacskát vagy a Csillag 100-as szám alatt lév? Tarjánt, de úgy emlékszem, a Jókai utcai Tiszavirág (vagy Paprika?) csárdát, amiért legalább négy kilométert gyalogol a katona. Nem baj a hosszú út, csak riadó ne jöjjön. Hogy miért kellett 1932-ben a katonai hely?rséget, a város másik szélére helyezni? Az 1951-es évben, november elsején került megalakításra Tamásiban a 62. Lövészezred, az alakulatunk jogel?dje. 1953 ?szén a katonai fels? vezetés utasítására a gyalogzászlóalj után Hódmez?vásárhely hely?rségbe került átvezénylésre a 62. Lövészezred. Az 1957-es kiképzési év beindításával a kiskunfélegyházi hadosztály és az 5. hadsereg alárendeltségébe került. 1954. október elsején hader?csökkentés vette kezdetét, amely szervezeti változást hozott az alakulat életében. Az ezredet gépjárm?vekkel szerelték fel, és az ?sz folyamán a „GÉPKOCSIZÓ LÖVÉSZEZRED” megnevezést kapta. Ebben a szervezeti felépítésben m?ködött tovább közel két évtizeden keresztül. 1972-73-ban az ezred páncélozott szállító harcjárm?veket kapott. Ezt bizony szívjuk eleget. Amikor felb?g a legalább száz darabos péeszhá tömeg, a kettes ?rhelyen megfúlok, inkább szinte vágyom a kettes ?rhely otthonos disznószagát.

– Esküszöm, úgy leiszom magam, hogy berúgok, mint a peng?s malac!

Ha Balicza önként megígér valamit, az teljesíti is. Hogy milyen lehetett a peng?s malac, azt nem tudom, de én rúgtam be. Legalábbis Balkó azt állítja, hogy egész éjjel, az ágyán a huszonnégy liter tejet adó tehénr?l beszéltem neki érthetetlenül.

Igaza van, bár én azt fejtegettem hosszasan, mennyivel könnyebb az ? agráros lelkének, mennyivel egyszer?bb dolga lesz a világban, mint nekem, vagy egyáltalán a bölcsészeknek, akiknek a lelkünk a nyersanyagunk, és a neurózisunkat kell locsolgatnunk, mert az a munkatárgyunk és egyben eszközünk.

– Figyelj már, Balkó! Vidd föl a 120-ashoz az unokatesómnak ezt a sütit, a Tarján Sanyinak, mert én rosszul vagyok…

– Jól van, kispofám, menj ki hányni, aztán nyugodjál meg. Te se tudod, mit beszélsz – paskolta meg képemet, amit senki mástól el nem t?rnék, csak ett?l a kockafej?, nagyorrú, fura pofától, akiben olyan mosolygó bizonyosság honolt, amivel levett a lábamról.

Másnap jól megverem. Illetve, dehogy. Irtózatosat birkózunk, szétdúljuk az emeletes ágyakat. Próbálom leszorítani, átölelve rábírni, hogy hagyja abba. Még hergel is, mi lesz, mi lesz? Hatalmas er? van benne, és mintha még mindig lenne valami tartalék, amit nem ad ki. Most a kövön rugdossuk ki az ágylábakat helyükb?l, d?lnek a stokik. Balkó nevet azon, hogy egy kézilabdás bölcsész, aki kilóra meglenne és nagy lóbaszó, a lelke mélyén ilyen nyámnyila legyen. Úgy érzem magam, mint egy kölyökkutya falka, tele életer?vel, akinek jólesik, hogy döntetlen. Ekkor toppan be hozzánk Zsoltész:

– A k….istenit, mi folyik itt? Balicza honvéd, azonnal rendet csinálnak és takarítanak. Jogos? Hajts!

– Értettem, ?rmester elvtárs! Csupán egy kis reggeli torna kiegészítés történt.

– Pofa be, lelépni! – és elhagyta a hálókörletet.

Zsoltésznak talán még tetszett is, ahogy a bagolyfej?, kipirult Balkó indokolta a felfordulást. Kés nem volt, pia sem, Bibliát nem talált, akkor nagy baj nem lehet.

– Ki volt az a baromállat, aki nem jelezte, hogy elöljáró jön? Azt kéne megmogyorózni.

– Jó-jó, akkor gyerünk! Hozom a söpr?t meg a rongyot, vödröt – szorgoskodom.

– Egy frászt! Fogom a kulcsot, és bezárom a körletet – int le Balkó.

– Persze. Rendet csinálunk és takarítunk. Villámgyorsan.

– Ne legyél csíra! Most szépen bezárkózunk és alszunk egyet.

– Ã??rült! Én nekiállok.

– Figyelj már, pupák! Ha most belekezdünk, húsz perc alatt végzünk, és jelentjük.

– Persze, hiszen kész leszünk.

– És akkor jön a Zsoltész, lehet, a Kisst hozza magával, az meg végignyálazza a körletet, és úgyis talál valami szarságot, amiért büntethet.

– Akkor jobban csináljuk.

– Persze. Most nem fog zavarni egy jó ideig. Alszunk egy sz?k órát, összedobjuk a körletet, akkor jelentheted. A kutya sem fogja ellen?rizni, hiszen másfél óra már rendes id? egy ekkora dzsuvához.

– Balkó, te vagy az én igazi kiképzésem. A többi csak sunnyogni tanít.

– Kikés

– Legszívesebben agráros lennék. Se múlt, se jöv?, ami lebénítja. Csak a jelenben él.

– B….tt nagy lelked van, lefáraszt! Hagyd a lila dumát, gyerünk aludni!

Pedig Balicza nagyon tud hallgatni is. Amikor a kiképzések elméleti számításai, vagy a poltájok aktuálpolitikai dumái mennek, jobbára csöndben van. Amikor az ezred politikai tisztje tartott el?adást, bizonyára nagy igazságokról, mert alezredes, az egyik országos versenyt nyert történészfilozófusunk fölemelte kezét.

– Mondja, honvéd elvtárs! – így a poltiszt.

– Amit az alezredes elvtárs mondott – megbélyegz?leg a sztálinista kommunizmusról, annak kritikai túlhajtásaként bizonyos nyugat-európai pártokban megjelen? eurokommunizmusról a szocializmus jöv?képébe illesztve -, azokkal a problémákkal már Marx elvtárs, Schopenhauer elvtárs és Nietzsche elvtárs is foglalkoztak.

– Köszönöm, katona. Oszolj!

Elvtársi légkörben oszlunk szét, mint egy jöv?kép-buborék. Az alest álomba ringatta Marx elvtárs. A Schopenhauer szóra ugyan megemelte fejét, mint alvó óriás, de az elvtárs szó lenyugtatta. A Nietzsche szóra akár egy versenyló kapta föl érzékeny orrlukait, de az elvtárs szó gyógyírként hatott. Újra maga elé meredt, mintha papírjait rendezné a legmegfelel?bb válaszhoz – és oszlatott.

– Te, ki a franc az a két alak, akit mondtál – kérdezi Balicza Sályi honvédot, miközben Geröly röhög a maga erkölcstelen módján, és már magyarázna valami Die Welt als Wille und Vorstellung-ról, meg Nietzsche francúz kórjáról, de Sályi másként profanizál.

– Két agráros fütyi a kommunisták szemétdombján. Az egyik az India téesz agronómusa, a másik a Gott-ist-tod mintagazdaság f?könyvel?je. Nagyon megszopta az ales.

Rusz Jen? ugyancsak hallotta az egész jelenetet. ?is t?zbe menne Gyuriczáért, ahogy ? mondja, akár meghalna érte. Pedig nem is a barátja úgy, mint én. De most hallgat. Mindenek felett tiszteli Baliczát. Végképp érzem, hogy kell mondjak valamit, amikor Balkó hozzám fordul, és zavart mosollyal megjegyzi, vagy kérdezi:

– Miért ilyen gecik ezek velem?

– Ezek most szellemesek voltak, rá se ránts. Ezek már otthon is a Grundrissét olvasták.

– Te is kezded?

– Az valami marxi alapvetés. Abból építik, de lehet, hogy kritizálják is ezt az egészet. Balkó, te engem kinevettél a 24 liter tejet adó tehénért, pedig én komolyan b?gtem.

– Föl ne kapd már a vizet, majd egyszer elviszlek tehenet fejni.

– Most jól megvernélek.

– Én meg téged.

Ebben maradtunk, meg összehoztunk egy hétvégi kimaradást. Elvittük az egyik agyasbubut is, de bepiálva csak hülyébb lett. Hallgatott. Nekünk kellett hazavezetni. Még jó, hogy a csep?rágó Korcsmáros ökörködött, kifigurázott néhány f?nököt. Amikor elcsöndesedtünk volna, idézett a Rejt?kb?l.

Kis-Nagy Zazit az ügyeletes ismét hivatja. Összerezzen. Talán ritkábban, de egy-két hetente azért mindig kitalál valamit az elhárító, minket meg majd eszik a fene, mit dumálhatnak. Zazi egy szót se szól róla, de a feszültség n?. Fontos ember lehet.

– Kádár hadnagy hívat! – üvölti az ügyeletes.

Zazi elsápad, étkészletét földhöz vágja, és elkezd rajta ugrálni, mint egy idióta. Nagyon kilehet. Megigazítja szerelvényét, üvölt egyet, elsiet.

– Kérek engedélyt belépni!

– Ne vicceljen, Zoltán! Maga bármikor bejöhet.

– Régen beszéltünk, volt valami különös esemény a szakasznál?

– Semmi lényeges. Dóc, Mao, homok, Chile, éleslövészet, Watergate, bivalytej, Yom Kippur és nejlonkávé…

– Csak ne mossuk össze a dolgokat! Emlékszik még Szalayra?

– Több Szalayt ismerek, az egyik az utca.

– Olvassa ezt:

„Gyopár” szigorúan titkos jelentése:

„Feladatom volt Szalay Miklós és társai b?ncselekményeinek megtudása. Egyetemi hallgató, reakciós családból származik, már volt összeütközése a rend?rséggel a március 15-ei felvonulás szervezése és véghezvitele miatt. A nyugati szabad életforma híve… Elmondta, hogy március 15-e el?tt két héttel megindult a szervezés a felvonulásra. Megfelel? számú röpiratokat, gúnyverseket gyártottak, amit a helyszínen igyekeztek szétszórni… fölmászott a szoborra és elkezdett szónokolni. Beszélt a szabadságról, a szovjet csapatok kivonásáról, a többpártrendszerr?l, csatlakozás a Nyugathoz stb-r?l, de nem tudta befejezni, mert egy rend?r lerángatta ?t. Elmondása szerint 17 órakor találka volt megbeszélve a belváros egyik kertjében. Onnan indultak volna ki egy kis „rendcsinálásra”, autóbuszok, villamosok felfordítása, ablakok beverése, barikád volt a céljuk.”

– Ezt a Szalayt nem ismerem.

– Pedig ez volt magánál látogatáson.

– Ez? Ja, az a Nyikolaj. Én csak úgy ismerem. A bátyámmal járt orosz szakra.

– Van hozzátenni valója?

– Meg vagyok lepve, hadnagy elvtárs. Már féltem a bátyámat is.

– Na látja! A bátyját tiltott határátlépési kísérlet miatt letartóztatták.

*

Egy órát lehetett ott, gondoltuk, kivisszük a városba.

– Ba’ meg, tatám, nem mehetek. Laktanyás vagyok megint.

– Anyás vagy te, izéld meg! De semmi baj, dobbantunk.

– Nem tehetem, engem kinyírnak. Bevágnak a futira. Vagy elvisznek Kalocsára a Forradalmi Ezredhez. Abba én belehalok.

– B’odalássan, nem ilyeneknek találták ki a futkosót! Még kigyúrnád magad és hülyére vernéd ?ket. – Balicza állítása olyan abszurdnak látszott, hogy még Zazinak is tetszett.

– Komolyan gondolod? – és elkezdte feszíteni azt, amit mások muszklinak neveznek, és meg is találnak.

– Jó-jó, ne er?sködj, mert még le találsz verni! Akkor mit kérsz, Zazi?

– Jól beb’nék valamit.

– Behozzuk, ne félj! Csak nehogy belehugyálj a konnektorba!

– Ha hoztok, elnapolom. Feliszom magam a sárga földr?l.

– Ez a beszéd!

Ahogy már mentem volna a raktár felé, rám emelte karikás szemeit. Titkosan félrehívott a mosdóba, hogy valami nagyon fontosat bízzon rám.

– Te Petz, ez a József Attila kib’tt kurva nagy lélek.

– Nyugi, Zazi, te sem vagy egy csicska.

– Te, figyelj, lehet, hogy meg?rültem?

– Nem te vagy ?rült. A hely abnormális. Figyeld meg, akit ?rültnek tartanak, mind védekezik. A Cserépi angolul írja az el?adásokat, japánt tanul és pipázik. A Lukics zongorázik és zenét szerez, a Korcsmárosék színházaznak, a képz?sök elt?nnek és festékesbungiznak. Én Ady nárcizmusát és mazochizmusát nézegetem a verseiben, de f?ként kimegyek a városba, ha tehetem. Nézzük a lányok seggét.

– Lehet, hogy n?hiányom van. Vagy verset kéne írnom? De mi lesz, ha meglátják?

– Semmi. Írjad titkosan. Cirill bet?kkel – magyarul, vagy valami hasonló. A Szabad ötleteket add vissza a Iszlainak, mert már elígérte másnak. A bátyja jöv? héten visszaviszi.

Zazi visszavonult és belemélyedt a Szabad-ötletek jegyzékébe

… a kulturában minden n? kurva, mennél öntudatosabb, annál inkább

(…)

milyen szép erekcióm volt akkor, mikor a fiuknak mutattam

milyen nagy, milyen kemény, milyen er?s

mikor elsült a konyhában, megvizsgáltam az ondót: ugy véltem, fölfedeztem benne a gyereket, az „embriót”

briós

Briand

a vicc szerint a francia n?k köpködnek, ugy vetélnek el

mért nem költött föl a mama – siránkoztam

bizony mért nem keltett föl a homoszexualitásból

amilyenb?l „lett a gyerek” olyan került az anyámba is, olyanból lettem

nem szarból

de én ezzel is úgy bántam mint a szarral – nem tudtam visszatartani magam az onániától

borzasztó idegen, kenetteljes hangon irom mindezt nagyon hazug ember vagyok

talán még jobban gyülölöm mint amennyire szeretem magamat

a n?k szépek meztelenül – ezzel azt akarta mondani a Jolán, hogy viszont a férfiak nem szépek

a Jolán nemi beteg lett a férjétöl – Elemér bácsi – ezt eltitkolták el?ttem

az Eszti nemi beteg lett – bár inkább gyereke lett volna mondták el?ttem – nem nekem – a konyhában

fölcsinálni

lecsinálni

becsinálni

Becsuána

néger

a néger n?k lueszesek

(…)

mért féltékeny az ember?

azért mert ugy érzi, a n? bármikor kaphat férfit, de a férfi nem kaphat bármikor n?t

a férfinak n? kell, teljes egészében, a n?nek pedig csak fasz kell

meg pénz és geci

az utóbbi nem illik ide

a koitusz homoszexuális aktus is

–     ha a n?t az ember fizikai er?vel nem kényszeritheti megadásra, akkor – kiterjesztve ezt az egész n?i nemre – megadásra kényszerítheti azzal, hogy szarik rá, azaz homoszexuálizmussal

hiszen ha mindezt odaadnám egy hozzám hasonló koru fiatalembernek, nemhogy barátra tennék szert, hanem inkább abban lelné az az örömét, hogy köznevetség tárgyává tenne

meg kell tanulni (tagadni: akartam írni) hazudni és titkolódzni, amikor alulkerülök és ?szintének lenni, amikor én vagyok felül

fel-ül

fel-áll

fel-ál

felsál

fals, ál

fasz áll

fasz-ál

faszol

kifaszol

kifaszolsz

kifaszoltok

pina, picsa, fasz, segg, baszni, gecizni, kiverni – mindezt – nyalni – a lehet? legtermészetesebb képpel el lehet mondani olyanok társaságában, akik nem tehetnek ellene semmit

érdekes, én a cselekvésbeli motorikus levezetést tudtam belé e szavakba s azért nem használtam ?ket, mert szavakkal nem elégülhet ki az ember s azért nem elégitettek ki a cselekvések, mert szavak nélkül sem elégülhet ki az ember

ennek csak az lehet az eredete, hogy e szavak miatt megvertek – ez tehát a ver? számára motorikus kielégülés volt

valaki egyszer csupa ilyen szavakat irt össze egy papirra és azt nagyon megverték

nem a Gyömr?inek gyógyulok meg, hanem magamnak

egyszer én magam is ráfirkáltam egy hirdet? oszlopra, hogy pina fasz, együtt basz

akkor nagyon féltem, a klozetokban dühös voltam, hogy ilyesmit firkálnak oda feln?ttek is

most majd kipótolom a gyerekkort s igy elmondhatom: én ezt és ezt csináltam, senki sem kérdezheti, hogy mikor

én hülye állat, hogy akartam segiteni a Gyömr?inek meg a mamának

a mama a gyermek számára nem anya, hanem maga a n?

seggbe fogom baszni a Juditot itt fekszik az ágyon, a háta meztelen

(…)

a kulturában minden n? kurva, mennél öntudatosabb, annál inkább

*

A raktárból kikértük a kimen?ruhát, suvickoltuk a cip?t, ellen?riztük a p’sz?rt képünkön, nehogy visszaküldjön az ügyeletes tiszt, ma állítólag a Vidács. Mile honvéd atyáskodó szeretettel adta a cuccot, egy félmondattal kért némi bejöv? finomságot.

– Vigyázzatok, csimotáim, nemsokára rovancs lesz! A városban a lányokkal is óvatosak legyetek, mert aki veletek hajlandó, az olyan is.

– Akkor most n?t hozzunk neked, vagy sütit?

– A Sz?ke Cukrászda n?jével minden igényemet kielégítenétek.

– Azt legföljebb a Kothencznak vagy a Zazinak hoznánk. Te egy Rákóczi-túróst kapsz.

– Csak a sorrendre vigyázzatok! Nehogy egy túróst kapjak Rákóczit!

Kapkodtuk az elején a fejünket, mert szó, ami szó, mindenki összekeveredett. Némi civil ellenállás megbújt bennünk, de az igazi h?sök nem az alkalmazkodókból, hanem a változni képtelenekb?l lettek. A Gerölyök, a Kothencz Walter Henrikek, az Uhlerek helyb?l voltak olyan balfékek, mint más nekifutásból. Talán nem is h?siesség, mint inkább merevség, megcsontosodás. A hašeki der?t nélkülözve, de azért nekünk is megvoltak a magunk švejkjei.

Geröly pedig, bármi meglep?nek is t?nt, kijelentette:

– Tudjátok, bizonyos szempontból, nem is rossz ez a katonaság.

– Gerg?, te most ?rültél meg!

– Ne mondjad, mert volt egy nagyapám, remek ember…

– Nálatok, leszámítva a reszlit, mindenki az.

– Szóval, apám életéb?l elvettek három évet, világháborúból kifolyólag. De nagyapám, aki 1890-ben született, 6 évig volt katona 1908 és 14 között. Éppen leszerelt volna, amikor jött a „nagy” háború, és még ráhúzott 4 évet. És milyen remek emberek voltak ezek a harcedzett öregek. Figyeltétek? Tíz év, három, egy évnyi sem, csak tizenegy hónap – logikus, hogy a gyerekeink már nem is lesznek katonák, legfeljebb három hónapig úttör?k.

– Akkor majd lesz más ürügy az ivásra és az emlékezésre.

– Hülyék vagytok. Akkor az ivás az ivásért lesz, az emberek magukban, mint az állat.

– Mert most talán nem?

– Másként iszunk. Kint voltam Balkóékkal, és jót beszélgettünk. Élveztem.

– Csak el?bb megmosdattunk, és föl kellett öltöztetni, hogy az üti kiengedjen.

– Akkor is kijutottunk. Én el?ször.

– Balkó, te is élvezted?

– Hát, jót beszéltél Gerg?, …amíg tudtál. Aztán behoztunk.

– Nem értitek? Én itt váltam közösségi lénnyé. Ez a korszellem diadala, nem? És az akceleráció! Nagyapámnak tíz év kellett, apámnak három, nekem hónapok.

– Nyald ki a Csucsu seggét! Anyád helyett apád.

A szárnyaló szavak ellenére, Geröly rejtélyesen gömbölyöd?, úgy szólván várandós hátizsákjába továbbra sem mert senki belenézni. Egyrészt rossz légköre volt, másrészt attól tartottunk, hogy Gerg? eszmefuttatásba kezd valami közérdek? témáról, mint pl. az angol királyi és az orosz cári család genealógiája és a vérzékenység els? világháborút kiváltó okai. Esetleg fokozza, és Arany Shakespeare-fordításának tévedéseir?l értekezik, a hendiádisz retorikai trópusának („ponderous and marble jaws”: „súlyos és márvány állkapcsok”) mibenlétér?l, és mosdatlan fogaival még csattog is hozzá. Mindezt olyan közelségb?l teszi, hogy esélyt sem ad a finom orrú menekülésre, mert nem érzékeli, milyen mértékben sérti meg, adott esetben az én szuverenitásomat. Akár a hadsereg, aminek ellenáll, vagy sajátos humorán átsz?rve érzékel.

Osgyán Vincze, alias bácsi, valójában ?rnagy, egyik szobaszemléjén, nyilvánvaló hetedik érzékével kibökte Geröly várandós zsákját.

– Katona, pakolja ki!

Geröly rendkívül idegesen látott neki a m?veletnek. Bagós ujjai remegtek. El?ször a zsák túlságosra húzott zsinórjával volt elfoglalva, megküzdött a csomóval, mint Laokoón a kígyókkal, bár itt a kígyók haltak bele.

– Ne szarozzon, vágja szét! – hangzott az ítélet.

– Értettem, ?rnagy elvtárs! – motyogta hirtelen sz?kszavúan.

Bár ebb?l mindenki csak a tetem szót tudta kivenni. A megnyílt zsákban a kincskeres?k örömével kezdett matatni, de az ?rnagy jelére Kiss kiszórta az egészet. Zokni zokni hátán, hasán, oldalán és egyáltalán. Valóságos orgia. Akadtak, amelyek különös, intim együttlétet sejtettek, rácsomózódva, ráfonódva egyik a másikra. Valami különös szekta f?papja leplez?dött le a f?tiszti beavatkozás tisztítótüzében.

Gerölynek ugyanis talán vallása tiltott két dolgot: a zoknik tisztítását, vagy az azoktól történ? megszabadulást. Mi viszont magyarázatot kaptunk bizonyos szaghatásokra, amelyek fel?le jöhettek, noha fizikai valójában sem igen kultiválta a tisztálkodást. Én sejtettem, hogy itt több párzok-ni! van, de ezt nem fedhettem föl senki el?tt, mert még hülyének néznének.

– Geröly, jelentse ki, hogy magának egy kerékkel kevesebbje van! – hangzott az események végs? összegzéseként, by Osgyán Vince.

– Ã??rnagy elvtárs… jelentem… nekem egy kerékkel kevesebb van…

A maga szempontjából, végül is mindkét félnek igaza volt, de nekünk is, akik a mocskos civilség utolsó bástyáját láttuk led?lni. Legokosabb emberünket veszítettük, aki a megaláztatástól tikkes lett, bár lehet, korábban is volt neki, csak akkor mi nem vettük észre, mert múltja részeként fogadtuk.

Egyre inkább csak jelenünk van.