Petz György : Az ecetfa illata – 8.

Nyomtatás

XIX. A „gondviselés” megkísértése

Valentin-day el?tt pár nappal „jelek” hagyása: Geraldy: Te meg én; Pessoa-idézet a Kétségek könyvéb?l. Ezeket dobtam be postaládájába, mert minden önmagam lebeszélése mondat utolsó két szava az volt: de mégis, de hátha. Anyjával rendszeresen beszéltem, találkoztam, hátha átszüremlik még az ? oly nagyon más sz?r?jén is A.I. illatából. A jelhagyást követ? napon anyja liheg?s, hosszú szövege, hogy A.I. milyen beteg, és hogyan könnyezte, hogy mindenki szélhámos, bezzeg a P.Gy. nem, már mint én. Mindez szarkeverés is lehet az anyja részér?l, akár mint minden irányomban történ? pozitív megnyilvánulás; a legmeglep?bb és végs? soron mégis negatív az, hogy tulajdonképpen pozitív velem, ill. értünk.

Fogtam két verset, egy szép képpel, amire titkos nyelvünkön (szeretsz-szerec-perec-sósperec) csak egy kérd? szócskát írtam: SÓS feliratokból rajzoltam egy hatalmas kérd?jelet: ? Erre a válasz annyi lenne, hogy perec, azaz szeretsz. Elég kimódolt és negédes, de amikor az ember számára a banalitások létkérdéssé válnak, van olyan jelent?s, mint a Himalája.

Nekem úgyis lányom lesz t?led… Te viszed lelkemet.

Már régóta tudom, hogy vers lesz bel?led, / emlék, mi ércnél maradóbb, barnuló lap, / megszelidíti a fájdalmat, érzékeimen mint / nyugtató borogatás – valahogy úgy, ami van. /Ahogy most leltároznék, eléd sorolnám mind / a sikert, amit átélek, mert élek – oly kevés. / Tudom már, er?s vagyok, mert vagyok nélküled, / látok egeket, talán még többet is mint veled, / csak fölnézni nem érdemes, magamba úgy / süllyedtem. Keresek utánad, ne hidd, hogy / idealizállak. Nincs testednek-lelkednek olyan / helye, mir?l ne tudnám, hogy úgy, egyben jó. / Mert jó vagy. Bújós és szertelen, ki rémülten vette / észre, hogy fájni tud s fájatni is, sírni mosollyal. / De akkor is velem vagy, ha elhagysz; épp annyi / válik le bel?led – ami fontos, s amit te is legjobban / szeretsz, s az már hozzám köt, s bennem szeretsz, / ha átéled mindazt, mit megérdemelsz. / Nekem nem a szó kell. Az írás néma hurok, / hogy idekössön, amíg te visszajössz, rendben. / Megtalálod bennünk a mélyeket, mik oly nyugodtak, / akár a tengerek, s játszanak, ha jobban figyelsz, csillogóak, színesek; mert velünk fontosak.

Nos, ezt az egészet beraktam a postaládájába, s el?tte anyja aggódó szeretetét hallgattam:

– Tisztázzátok, igenis, találkozz vele, beszéljétek meg, szó sincs itt büszkeségr?l, meg hogy eddig azt mondta, felé se nézz, ne is jelentkezz.

Ebb?l is látszik, eddig szálakat sz?ttem, azt hittem, a gondviselést irányítom, Valentin-nap találkozunk. Hát nem. Anyját ölelgettem, meggyúrtam vállát, hátát. Perverz gondolatom támadt: mi lenne, ha vele teljesíteném ki, amit a lányával nem, aztán csemetéjének azt mondanám, igazad volt, anyád valóban jobb n?, mint te, és nagyon kedves, jópofa. Csak más ember mint te.

 (A „gondviselés” megkísértéséhez még néhány gondolat.) Le kell írni azt a hullámzást, amely a rafinált közelítés során keletkezik, mikor gondvisel?i szereppel biztosnak vélt dolgokban járok A.I. felé; ugyanakkor a közelítéssel arányos mértékben a menekülés is foglalkoztat. A halott (félholt) mesterséges lélegeztetése id? után. Megterhel? – a valódi és mesterséges eltávolodással – immár az egész kapcsolat. Fájdalom rakódott minden mozzanatra. Bebugyolált, s már „sz?zen” nem lehetünk egymással. Vége a romlatlan, eredeti állapotnak. Egy valami vihetne vissza – ha ? beteg, szüksége van rám, nem tudja, mi is történik vele, milyen kegyetlen, hiszen öntudatlanul teszi. De ezzel a betegség-kötelékkel az ember kívül kerül már a társ kategórián, nem tervezhet, építhet. Sérülésre csak véd? héjnak kell. Vasnak. A.I. valóban esszenciája mindannak, amit eddig a n?kben szerettem és utáltam. Lehet, már megint jobbnak láttam valakit, mint amilyen; annyira nem elég er?sen, hogy oda fölemeljem, viszont hogy el?bb-utóbb rosszul érezze magát azon a piedesztálon, annyira igen.

A szerelem ostromlott vár. Minden a szétszedésére esküdött össze. A sejtelmes félinformációk, a váratlan események, a nyelvnek mint rendszernek a nehézségei mind-mind. Ha nem építi folyamatosan és mindkét fél, akkor bed?l, omlik, aláázik, huzatos lesz. Ha viszont az épít?k érzelmi-értelmi biztonsága, tudatossága létezik, akkor szinte cinkosan összekacsintanak a legnagyobb nehézség esetén is. Az igazi társak kikezdhetetlenek. Épít?k és épül?k egyszerre.

Igazán nagyot csak alacsonyról eshet az ember. Ez látszatra paradoxon, de egy kis magyarázat talán érthet?vé teszi. Ha valaki túl magasra teszi a mércét, s ott lel hozzá megfelel?nek t?n?, majd rövidesen befuccsoló „ideált”, pofára esik, de nem istenigazából. Ha viszont eleve alacsonyabbra teszi a mércét; kompromisszumokkal teli „szinten” választ és mégis beleszeret, s mint masztodon lassan „indul be”, de annál nagyobb elánnal folytatja, s ekkor lesz vége hirtelen – akkor megmondom, mit érez. Amit régebbi gonosz f?nököm. Ã??t ugyanis megcsalta, elhagyta a n?je – egy nyomorék férfiért. Akkora megrökönyödést keltett benne, férfiúi önérzetében úgy megalázta, hogy szinte kiheverhetetlen sérülést okozott neki.

Nálunk a helyzet ugyanez. Azzal együtt, hogy nem volt valaki harmadik, akiért. Még csak az sincs, hogy utálhatnám, vagy a megbocsátás nagystíl? gesztusát gyakorolhatnám.

Visszamondott egy harmadosztályú valaki, akivel legalább másfél éve problémáim voltak, amelyek bizonyára fokozódtak volna. Valami irdatlan, irracionális dac és „társ-szerep-megálmodás”, „ideál-ráer?szakolás” miatt értékeltem volna úgy, hogy mégis szeretem? Tudvalev?leg a ráció nem a szerelem sajátja. Különben is, annyiféle szerelem van.

Harminchat vagyok ma; / és oly sokat tudok már, / hogy legszívesebben elfeledném. / Azt, hogy a kéz ütni is jó, / hogy az id? zárványai oldhatatlanok, / a szerelem is csak metafora, / mint bármely szó, mit öntudatlan / használunk; közelítjük, aztán / már nem is kell. Gy?röttek vagyunk. / Gyötröttek, mint kit ember, / akit szeret, gyötört meg. / Kerülgetjük az értelmünket, / mintha magunkban bármit is / megtalálnánk. // Én azt hittem, minden évvel / egy vékony leped? burkol, / egyre vastagabban véd meg – / s most tudom már azt is, / soha ilyen meztelen nem voltam. / Számat néha cinikus masnira rántom, / de az sem segít. Harminchat vagyok ma.

Meg kell tanulnom beszélni. Elölr?l, újra a szavakat, / mik többek mint a gondolat, s néha ki sem mondatnak. / Az izgalom, hogy elveszítelek – eltávolít t?led, / miközben mindig rád gondolok – nem vagy velem. / Le kéne mondanom rólad, – hogy megkapjalak; / legyek így a lélegzéssel, – akár egy könnyed semmiséggel, / de gy?lölöm a paradoxonokat. // Ha lemondok rólad – megkaplak, / mint bármi mást, amihez nincs közöm. / Hogyan feledjelek?

03.09. Amikor velem voltál, tulajdonképpen tökéletes voltam. Olyannyira, hogy az zavart téged. Elvárásnak vetted, követelménynek, amelynek – talán – egyel?re még nem tudsz eleget tenni, amihez még id? kell neked. Állandóan id?t kértél t?lem. Állítólag szellemileg, vagy hogy’ rádtelepedtem, elnyomtalak. Egy csudát! Veled voltam tökéletes! Ez zavart téged, mert csak a teljeset láttad, azt hitted, te abból kimaradsz. Lehetnék kevésbé „jó”. Ezért elhagytál. Azóta rossz vagyok. Valószín?leg csak annyira, hogy neked jó legyek. Világi és anyagi szempontjaim vannak. Mellettem most te tökéletes lehetnél. No, de én azt szerettem volna, ha egyszerre, együtt vagyunk alkotó tökéletesít?i annak, ami nem te avagy én, hanem mi vagyunk.

Hártya az ember: a semmi és a minden határán. Id?r?l-id?re átengedi magán a két formát, s ez teszi emberré. Folyamatos lélegzéséhez e kett? oda-vissza mozgása adja a dinamizmust. Néha tettben a nyugalmat, nyugalomban a tettet.

Nem hagyhatom itt a világot / ennyire félig készen, / nem engedhetem rá sivatagom szelét / a rettent? homokvihart, / amely szerelem helyett tölt ki kristályaival.

Iszom egy korty Martinit. Anyám születésnapjáról maradt. Még sötét van, hajnal el?tti sötétség. Nem akarok fogat mosni, az édes italtól ne bomoljon fogam, hát mélyre nyelem. Pazarlás. Nem is éreztem az ízét. Különös! A bélcsatornának csupán a legküls? része, a száj, illetve annak egy része érez. Hogy lejjebb mi kerül, az már lényegtelen, mert érzéketlen területre tévedt. Pedig, ha igazán belegondolunk, a hosszabb útnak kellene érzékel?nek lennie. Ne csak a kapu (?re) ellen?re érzékeljen. Nem így van ez a nagy érzelmi kapcsolatokkal is? Csupán a bejáratnál, a kezdetnél van igazi érzékelés, a hétköznapok emészt?csatornáiban már a természetes útveszt?k lökik a kapcsolatot. Ezért a szerelmi történetek is az intenzív kezdeti s végjátékra, a köt? és oldó pillanatra ügyelnek. A min?ségi átcsapásra, a még vagy már érzékelésre. Ami közte van, az automatizmus, mint az élet legnagyobb része, ami kell a fennmaradáshoz, de inkább az animális szint ösztönös sajátja. Az ember a száj produkcióját, a „szublimálást”szereti; így viseli el a természetes folyamatokat ill. állapotot, hogy jelképekkel terheli.

Id?r?l-id?re, mintegy visszacsatolásként, ellen?rizni akarja: mer? automatizmus, tehát halál-e a része, vagy él. Ehhez megtisztítja a csatornáit, érzékel? szféráját újra érzékennyé teszi, intenzív átéléssel, extázissal akarja bizonyossá tenni, hogy él. Ezek az extatikus pillanatok, a katarzis-igény kielégülésének percei. Éltet?bb, mint az élet, mert érzék és tudat ekkor sodró er?vel egyszerre üvölti: az élet valóság, intenzív csoda.

Mi az, ami tudat alatt m?ködik, és dugni akar? – Az a lélek.

– Nem szeretnék hazugságban élni.

– Nem? Tehát most nem élsz hazugságban?

– Nem.

– Akkor most annak a hazugságában élsz, hogy nem élsz hazugságban.

– Persze. Vég, abszolútum sosincs, csak közelítés.

„Aki eszét az érzelmek társítása nélkül egyedül használja, az állatibb lesz az állatnál.” Goethe, Faust bevezet?…

Öreg barátném megkérdezte – most egy ismer?sömt?l:

– Mit jelent számodra a szeretet? – azután válaszolt is rá: – azt, hogy akit szeretsz, azt hagyd menni.

Jaj, de mi van, ha ? is így vélekedik? Mindketten hagyjuk (el)menni egymást. Szerintem maga az él?lény negatív entrópia révén lesz. A szeretet innét történ? megközelítése mást jelent! Meglassúdik az általános romlás, h?lés, káosz felé rohanás, s ebbe bevon valakit. Nem am?baként felfalva! Fontos lesz a másik. Az élet lényege, hogy a termodinamika második f? tételének ellene tud tenni – ha id?legesen is. A szeretet az energianyerés legf?bb motorja, és különösségére már a mesék és találós kérdések is rájöttek. Minél többet adsz bel?le, annál több lesz.

A halál azért érdekli annyira az embert, mert: semmi, amihez kevés a fantázia. Minden egyéb részleges, folyamat, félkész satöbbi. Ez egész, tökéletes.

De éppen itt a bökken?. Ha kiderítik, hogy a halál nem a semmi, ott is élnek, pihennek a lelkek, vagy az, amit úgy gondolnak… A halál sem tökéletes, az sem egész. Akkor nincsen menekvés, a Nirvána is legfeljebb egy enyhe fikció.

Az ember ösztönösen teremt, alkot, ha mással nem, hát betölti a teret, kitölti, megtermi az id?t. Lélegz? koordinátarendszer.

XX. Négy hónap eltelt,

harmad év, talán már nem mindig sírok. Anyja mesélte, holdkóros volt a lánya. Fölkelt, talán a zongora utáni vágya hajtotta, a megtanult darab és a hold utáni sóvárgás. Nem szóltak rá, a gyermek visszabújt az ágyba.

Sosem lehet tudni, a jó melyik rétege válik rosszá. A.I. megköszönte nekem a barátaimat, akik között ott volt még az általam kritikával kezelt grafikusn?, aki miatt még arra a bizonyos életmód-tréningre is elmentem. Ugyanezt elvégezte A.I. is, de csak decemberre, és nem velem, mert félt attól – ami be is következett. Azóta a grafikusn? a tréning terminológiájának a rabszolgája, nem véletlenül vett részt ingyenes lelkesként a statisztéria munkálataiban. A.I. alig felszentelt lakásán baszik egy tizennyolc éves senki Gyulával, aki fogyaszt és piszkol, ugráltatja az injekciózásra járó A.I.-t, nem hagy neki egy percet sem.

Erre a lakásra ment fel A.I. anyja, az imádott, szent élet? Kerivel, A.I. keresztanyjával. A kölcsönös meglepetés b?völetében a pár föl sem tudott öltözködni, A.I. anyja már üvöltözött is:

– Tudom már, hogy miért kellett magának harminchét éves létére az én huszonhárom éves lányom barátsága! Hogy legyen hol csalja a férjét!

A grafikusn? a kulcsot fogta egy – Majd annak adom, akit?l kaptam! – felkiáltással, valamint kiegészítette – A.I.-nak hozzánk is van kulcsa, s megértem, ha ilyen anyja van, miért kellek én annyira neki – eltakarodott.

Engem meg fölhívott a munkahelyemen, csodálkoztam, jé, csak úgy fölhívtál? A.I. anyjára tett válogatott megjegyzéseket, a fiút nem említette… s amikor azt mondtam, A.I. és az anyja hasonlít – helyeselt! A.I.-ban sok a hazugság, tisztázatlanság – erre is helyeselt; vagyis ? az, aki kihasználja szegény hülye A.I.-ban a gyerek-naiv-lányt. Így a grafikus az egész tréningb?l a hamisságot párolta le saját magának, hazug, önz?! Nem a barátom. Eddig is tudtam, meg is mondtam neki, úgy érzem, tudat alatt ellenünk van. Mert minden problémánkkal együtt is – idillben éltünk. Társként, nem kétlábú zsákutcaként, mint ?.

A.I. anyja kipakolt a férjnek is kurválkodó feleségér?l. Az jól elverhette asszonyát, mert A.I. az anyja üzenetrögzít?jére mondta:

– Szégyellem, hogy az anyám vagy! Ã??rült vagy, nevetségessé teszel mindent, a bolondokházába kéne záratni.

Erre anyja fölment hozzá Tóth úrral – Mert tudod, mekkora állat, még visszaüt! –, elvert a lányán egy-két akasztót (csak vékony vállfát), elhozta a kocsit, amit régóta kölcsön adott, lemondta egy külföldi barátjánál az állásajánlatot, pedig a lánynak egy ugyancsak külföldi cégnél júniusban letelik a megváltozik vagy mehet ultimátuma.

– Leveszem róla a kezem, teljes mélyvízbe vetés. Ez kell neki, hogy rohadjon meg, a kurva anyját! Ja, az én vagyok… – és elutazott az USA-ba, amerikai szeret?jéhez. A.I.-nak már nem maradt más, csak a grafikusn? és társai a tréningr?l. Akiknek örök h?séget fogadott.

Anyám és fiam. Öcsémet ezúttal nem számítva, két legközelebbi rokonom. Fél-véreim. Melyek az „egyéb” különbségek? Az id? és akarat. Anyám véd?pajzs, küls? burkom, és akaratából vagyok. Fiam az én akaratomból.

Szeretteink szenvedéseit látva fölkészülhetünk a sajátunkéra. Mert vagy a gének segítségével kiválasztott bens?séges barátok, szerelmek, vagy közvetlen rokonok. Mindenképpen egyfajta mentális edzés az, amit mások, máskor szörny?ségként definiálnak.

A fiammal más lenne a helyzet, akármi történne. ?„lemen?m”, tehát csak „meglephet”. Arrafelé huzatos, nyitott vagyok.

Anyámat rövidesen operálják hasfalával. Túlzás falról beszélni, sérv hátán sérv.

A.I. tudta, hogy imádott (? így szokta volt mondani) anyámat mikor operálják. Mégsem érdekl?dött, csak egy héttel kés?bb, amikorra már hazakerült. „– Anyu elutazik vasárnap, majd akkor megyek.” E közbe jött a botrány, verekedés… El?tte szombatra ígérte magát, s hogy el?tte telefonál. Örült, s úgy tudta, én Szegeden vagyok. Nem is telefonált a beígért szombat el?tt, nem is jött.Inkorrekt. Mindig, mindent használ, megfut, nem vállal semmit és senkit. Amije van, azt meg kapta, mégis megjegyzést tesz rá: proli a lakás satöbbi, anyját az öreg vámpír Ardainál bemószerolja….

Akit én szerettem, az egy másik lány volt. Menekült, sérült, anyás, és biztos egyszerre. Akinek sajátos el?adásában meggy?löltem egész pereputtyát, f?ként az anyját. Utáltam egész „pénz van, család, szeretet nincs” famíliáját. Életem legnagyobb csalódása. Sokáig mentegettem régi magamra emlékezve – amikor majd’ meg?rültem 20-23 évesen, mert minden és mindennek az ellentetje egyszerre igaz és egyenrangú volt, örl?dtem, azt hittem, tudathasadásos vagyok és rossz. Gondoltam, ebbe a betegségbe esett, valóban id? kell neki. Még mindig h? vagyok hozzá. Szere(t)tem. Azt a másikat. Ez nem ?. Ez a hülye azt mondta, mindent olyan szépen tudok; beszélni, írni. Azt hitte, az én szövegem is csak duma, mint az övé, ennyi az értéke és súlya: tinta, papír. Rájön-e valaha is, hogy hús és vér vagyok?

A kezdetek kezdetéhez. Amikor még idillnek láttam: anya és lánya találkozója, beszélgetése szójátékokkal, szókifacsarásokkal teli csupa kedvesség és szellem volt. Elámultam, csodáltam. Kés?bb A.I. megjegyezte: azt is értékeli bennem, hogy én nem d?ltem be az anyjának. Mindegyik fiú az anyjával járt korcsolyázni, úszni satöbbi, és rajongtak anyjáért; de én nem. Ez óriási jópont. Neki jogában áll szídni anyját, nekem nem.

Ígért szombati feljövetelét követ? hétf?n felhívta anyámat.

– Anyám teljesen hülye, jelenetezett, mert a grafikusn? egy fiúval a konyhában ült nálam; elvette a kocsit, a munkahelyen bajok vannak, pedig lelkiismeretesen dolgozom; a hétvégén el kellett utaznom (itt egy környékbeli helység neve); anyu három svájcit telepített hozzám szerdáig – nem mozdulhatok satöbbi.

Ez az igazi kurva, nem aki az! – de ezt csak én gondoltam. Anyám most is, mint mindig mindent elhitt. El is feledte, hogy ?t operálták, és ez esetleg egy érdekl?d? telefon volt.

Akárha távolból szólna egy halavány hang: Nem tudom, ki vagy, / hol voltál eddig, / s merre mész. / Már magammal úgy / vagyok; akár, ha / te lennél / egy tükrön át, ha / szólnak fényeid / a csöndben, / fejem föl nem kapom – / bel?lem mind, ha jönnek, / nem vagy más világ, / mint eddig mondtam / „másvilág” / tökéletes vagyok már / nélküled; jaj de kár.

Hiányoddal megmutattál olyannak, amilyent?l félek.

Mert nem veled és nem el?ször. Ha az egyik félnek „múltja „ van, tapasztalatai a külön s egykoron megtett utak révén – a másik még kevésbé barázdált lényben – ez már féltékenységet okozhat, olyan érzetet válthat ki, mintha rátelepednének, lenyomnák. Egy id? után nem bírja el a másik súlyát. Megsz?nhet a „csak a jelenben találkozás” rávetít?dése az összes többi, addigi képre, élményre; már nem fedi el azokat. Ilyenkor kell lélektanilag is egykorú, egyformán tapasztalt/atlan kapcsolat. Különben lebírhatatlan a másik óhatatlan nyitottsága az id?be. Földolgozhatatlan annak mérhetetlen tapasztaltsága. Közös fagocitizmus kell az élmények tengerében. „Elölr?l” együtt. Nem oly dolgoknak örülni, amelyen esetleg az a másik már túl van, vagy már túl volt. Féltékeny valaki csak a befolyásolhatatlanra, megközelíthetetlenre lehet: a másik múltjára. És A.I. szokásos igénye volt: – Mesélj!

Egy barátom megjósolta: névnapomon felhív A.I. Nyert. Visszafogott voltam, igyekeztem nem elgyöngülni a hangjától, inkább hagytam ?t beszélni. Kiscicája van. Nem jár még a tréning közelében sem. Erre provokálni kezdtem, hiszen te olyan nagy elkötelezettséget tettél, és az ottani kapcsolataid…

Két napra rá a grafikusn? telefonált. Bocsánatomat kérte visszamen?leg a tréninggel kapcsolatban.

– Az az ?rmesteri vezet?, az a tréner csak egy fantasztikus könyvet jegyzetelt ki, azt használta fel, az valami szédületes, de a tréner egy szupresszív, azaz elnyomó személyiség, akit eltaposni vagy kikerülni lehet.. mert csupán nyomogatja az emberek lelki gombjait, amelyek engramhuzalok, bevés?dések sorai…

– Ne is mondd tovább. Nagy élmény volt az tavaly. Elvesztettem a társamat és a barátomat. Ez utóbbi te voltál.

Azt hittem, itt befejezem, de elém került egy A4-es kemény lap egy ceruzás töredékeddel:

Azt mondtad: kell, hogy újra szüljelek, s azóta szüntelenül távolodsz „bel?lem”. Anyaként jobban szeretlek, mint Te engem, és fáj, hogy messze mégy. Gondolataimat nem támogatja semmi. És így – félig „alaptalanul” nem vagyok képes arra, hogy szellemi társad legyek. Tudod, Téged meg sem próbállak beketrecelni. Hanem magamat; ha már nincs más menedékem… – szídom, hogy okot adjak Neked magunkat nem elviselni. De testemnek igenis súlya van, méretes, és távol áll a szépt?l. M?ködik, ez igaz, csakhogy Téged már a legelején sem a seggem érdekelt. Elhitted, hogy tudok és érzek. Sajnos ez közelebb áll a valóhoz, mintsem hinni mered, és ijeszt?en csöndes „holdas” pillanataimban épp ezeket az érzéseket próbálom – eszeveszetten, rémülten bekergetni egy ketrecbe, bezárni agyam pincéjébe. Én magam is menekülnék, mert nehéz elviselni az átutazó létet. Nincs még… és itt végeszakadt. Dátum nélküli szöveg. Téged piedesztálra emelve nem is téged, hanem a rólad készített ideálképet láttam, és közben te, a valós lény légszomjban szenvedtél – bár igencsak benne voltál abban, hogy fölemeljelek.

1988. dec.17. A.I. megismerésének kezdete, 1990. decemberére vége. Két hulla, a m?tét sikerült.

Éjjel álmodtam, érteni kéne: Síva árnyéka arcom. Mi lehet ez? Talán az élet?

Én az örök id?ket a mából tanultam. Sokkal könnyebb lehet antik romokhoz mérni jelenkort; van kapaszkodó, roncsaiban föllelhet? az eredetinél is szebb – de ha valaki fogódzók nélkül akarja, tisztán, csak az életet; mit jelent az?

Megvetem lábaimat leveg?ben, vízben, homokon; a jelenb?l építek katedrálist; vagy mást se teszek: nézem. Mint épül mások által megfert?zve a jöv?.