Gyalay Korpos István : FEHÉR HAJÓK – ötödik rész

A hatvanötödik sakkmezőben
A TEGNAPELŐTTRŐL SZERETETTEL…*

 

A HATVANÖTÖDIK SAKKMEZŐ

 

Ópapa olyan volt, mint ahogy egy nagyapát szoktunk elképzelni, csak magasabb, erősebb, és egész lényéből sütött a mogorvaság. Alig virradt, amikor Rufusszal fellihegtünk a présházhoz. Rögtön az ajtó utáni első szobában, egy hosszú asztalon kerámia tányérokban párolgott a hajdinakása, közepében egy karika sültszalonnával. Fakanalak, kenyérszeletek, az asztal végén jókora dézsa kovászos uborkával. Többen ültünk a padon. Ahogy végzett valaki, azonnal kiment. Ópapa már evett, köszöntésünkre morgott valamit, utána mahorkát sodort és szótlanul ontotta a füstöt, közben hallgatta Sztjopkát. A konyhából egy erős, magas, középkorú asszony jött be, valamit mondott, erre Rufusz kapta a sapkáját és engem, szinte szaladva mentünk át a szemközti folyosói szobába. Overall, bakancs, széles karimájú bőrkalap, kék kötény lógott a kampókon.

— Öltözz át, gyorsan. Rengeteg dolgunk van.

Keskeny út vezetett le a hegyoldalon, az embermagasságú szőlőtőkék közt, majd balra tértünk egy magas drótkerítés mögötti bővizű forráshoz. Négy faveder a csorgó előtt, hatalmas hordó az úton veszteglő szekéren. Negyven veder víz fér bele. Dolgoztunk, mint a rabszolgák, fel-le rohangáltunk a nedves, sűrű keresztléces pallón, már húsz veder után lihegtünk, mint a kutyák. Alig telt meg a hordó, a dombot megkerülő mezei úton máris feltűnt egy kosarakkal megrakott ökrös fogat. Sztjopka az ökröket, a hordós szekér elé hozta.

— Két óra múlva itt vagyok, és hozom a másik terűt. Igyekezzetek.

A szekérben legalább két mázsa hullott vackorkörte, zöldalma, szilva, barack volt felrakva, olyan módon, hogy a fatölcsérbe zúdított víz, egy mozgatható vályú révén lemosta a gyümölcshalmaz egy részét. Utána át kellett fordítani. Nem volt könnyű tizenötször, teli vederrel szaladgálni fel és újra fel a síkos, keskeny pallón. Egy lélegzetvételnyi szünetben Rufusz rágyújtott.

— Ópapáé itt minden. Ez a hegyoldal, meg a szemben levő is, egyszóval, vagy 30 hektár szőlőse van. Ezenkívül, arra hátrább, az egész oldal gyümölcsös. Ott főzik a pálinkát. Az aljban zöldségeskert, amíg a szem ellát. Az öreg Galíciában volt hadifogoly, szabadulásakor magával hozta Sztjopkát, egy eloroszosodott németet, aki a pálinkát főzi. Ómama halála után, ennek van vagy tizenöt esztendeje, megjelent Léna, a Sztjopka húga. Nem feleség, de ő irányit. Ő hozta ide a már kiskorában árván maradt Ingét, ő rejtegette Flot hónapokig, ő vigyáz a birtoklevelekre, összefogja a családot. Ő lett az Ómama. Az öregnek mindenről megvan a véleménye, de ez a’ szerint módosul, ahogy Léna mondja. Együtt hálnak.

— Miért kellett Flo-t bújtatni? Mondj még valamit erről a faluról.

— Flo anyját 1945 januárjában elhurcolták Oroszországba, mint egy német katonafeleségét. Két év múlva jött haza. A faluból sokan voltak deportálva, alig néhányan találtak vissza. Az évek multával kiderült, hogy valamennyiüket feljelentésre szedték össze. Az első hírekre Léna hazahozatta Flo-t Szebenből. És eltüntette. Mindvégig itt volt a présházban. Vagy nyolc hónapig lakott egy nagyobb hordóban. Az orosz tiszttel az anyanyelvén beszéltek, leitatták, és kiszedték belőle, hogy a Testvér, aki az első házban lakik, írta meg a feljelentést. Az csak nem nyugodott, elhíresztelte, hogy Flo egy magyar ügyvéd lánya, nem a bátyjáé. És itt van ennek a gazdag családnak a drámája. Az unoka, a gyerekek hiánya. Tudnod kell, hogy német vidékeken, a sok gyerek, későbbi sok munkaerőt jelent, a család állandó, jövőbeli megújulását. És így marad rokonkézben a vagyon, a generációváltás nem dráma, a családon belüli kohézió erősödik, tehát a gyarapodás, a halmozás ismétlődik. Ezért kellett Inge, ezért fogadtak el engem, ezért vigyáznak Flo-ra, mint a két szemükre, ezért nem szólnak bele, hogy azt a lányt faluszerte bolondnak tartják. Azt mondták, maradjon bolond annak, akit mi nem akarunk! Ezért van az, hogy Léna téged békén hagyott.

— A hosszú asztalnál egyike voltam a napszámosoknak. Meg aztán nem is akarom, hogy kérdezgessenek. Azt mondta Flo, hogy a házasságotok után el akartok menni. Ahogy ismerlek, egy pár év múlva talpra álltok. Nálam más a helyzet. El kell végeznem az iskolát, utána Isten tudja, még mi jöhet. Mert, mostanság mindig közbejön valami. Tudod mit? Fel se megyek.

Rufusz vállat vont, ráfújt a cigarettaparázsra és folytatta.

— Építész akartam lenni. Otthon, az orvosok azzal bíztatták a szüleimet, hogy majd kinövöm a látászavaromat. Sajnos nem így történt. Gondolj bele, nagyon közel, az arcára kellett hajolnom, hogy lássam, hogyan haldoklik az apám a kapunk előtt. Még azt se engedték meg az elvtársak, hogy bevigyük a házba, ott haljon meg a saját ágyában. Miután felraktak a teherkocsira, anyám és a testvéreim látták, miként kezdődött meg a házunk kirablása. Mindenki vitt, amit bírt. Borzasztó az, hogy hallod a sírást, zokog az anyád, a testvéred, és te nem látsz semmit, mert pár méter után minden körvonal elenyészik, ködbe vész. Senkinek se kívánom. Na, gyere, mozogjunk, úgy hallom valaki jő.

Valóban jött valaki. Friss zöldséggel megrakott kosarakat hozott a szekér, aztán újra és újra. A karjaimat már emelni se tudtam, amikor Rufusz bejelentette, hogy körülbelül ennyi lenne a mai teendő. Nem folytatta, hanem, miután felnézett az égre, szó nélkül futásnak eredt, ugyanis előbb nagy cseppekben, majd szaporábban kezdett esni az eső. Egy közeli szárnyék alá rohantunk. Széles, gerendák tartotta huzatos, száraz tér, két oldalon bekerítve a zsupptető alatt. A domb felőli oldalon deszkapolcok, azokon lepedőkkel letakart valamik. Alattuk, hosszúkás állványon ugyanolyan formátlan bármik, sárga leplek alatt. A sarokban kihűlt égetőkemence, előtte akkurátusan felrakott hasábfák, és egy hosszú pad. Középen deszkaasztal, a sarokban malterkavaró gép, a falra felszegezve több kartonpapír, ábrákkal: egy fej, elölről, oldalról, női torzók fej nélkül, majd egyben az egész, vonalakkal kijelölve, hogy innen-odáig ennyi, és így tovább. Valaki, egy alak, ránk se hederítve átment a polcok alatt, valamit letett az asztalra és piszkálni kezdett rajta. Rufusz világosított fel, körbemutatva.

— A Flo apja foglalkozott ezzel. Sírszobrokat készített. Miután elment, több, már kész síremlék-szobor maradt utána, csak össze kell őket rakni és kivinni oda, ahol igény van rá. Ópapának imponált a dolog, nem szüntette meg, és már vagy két éve Olga viszi tovább a dolgokat. Ott ül az asztalnál. Ő az. Úgy hírlik, hogy autista, de ahogy mondják kiemelkedő tehetség. Vajon kinek a lánya, ha Léna az anyja, aki együtt hál Ópapával?

Az Olgának nevezett lány ránk se nézve kilépett az eresz alá és rágyújtott. Rufusz odament és mondott valamit. Az nem válaszolt, egykedvűen nézte az ázó határt. Az asztalra kitett tárgy a Flo feje volt betonból, belül üresen, a nyakrészen több ujjvastagságú fémszeg állt ki belőle. A lány később eldobta a cigarettát, a fali polchoz lépett és szótlanul megmutatta a fejhez tartozó beton torzót a mellek vonalán alul, utána a következő részt onnan lefelé. A másik polcon Léna feje külön és a teste darabokban, megszámozva. A kiálló vasszegek és a nekik megfelelő lyukak segítségével azonnal össze lehetett volna rakni bármelyik alakot. A sarokban, összeállított állapotban egy embermagasságú szobor, hosszú köntösben, mogorva arccal, imára tett kézzel néz maga elé. A lány, miután újra leterítette a beton-részeket, egy állványhoz hívott. Vaskapoccsal lezárható vaskos, nagyformátumú album lapjait taszította egyenként elénk. Rajzok. Fekete-fehér, színes rajzok Lénáról, Flo-ról, ott volt Sztjopka és még sokan mások. Rufusz megtalálta közöttük a saját arcképét, és nem kis meglepetésemre az enyémet. Több portré oldalról, szemből, alul majd felülnézetből, a Bíró, a felesége és még egy csomó lány meg asszony. A következő kartoncsoport sírszobrokat ábrázolt: Flo áll egy sírkereszt mellett, és szomorúan néz oldalt és lefelé, Léna ülve, a bal karjával pártfogóan ölel át egy négyszögű márványtömböt. Itt is és ott is, a szomorúságot kifejező szoboralakok mögött dús, zöld falombok, a Flo mögötti haragosabb zöld. Csodaszép képek, döbbenetes tehetséggel megalkotott kompozíciók. Természetesen, valamennyi alak bő, gazdag ráncú tógában öltöztetve állt ott, ahova a művész képzelete elhelyezte. A következő rajzcsomó női testek stúdiuma, alig valamivel rajtuk, közöttük Inge, fél alakja, egész alakja gondosan kidolgozva. Az egyik képen Inge mintha rohanna előre, részben hátrafordulva mond valamit a mellette álló vékonydongájú lánynak, akiben azonnal felismertük Olgát. Az bólintott és több tíz lapot dobott az asztalra, őt ábrázolva, ezúttal ruha nélkül.

Kint csendesedett az eső. Rufusz sietve magyarázott, közben ki-kilesett a csepegő eresz felé.

— A helyzet az, hogy a szobrok beton darabjait összerakják úgy, ahogy kell, a nyakrészen át megtöltik homokkal, majd felhelyezik a fejrészt bal vagy jobb felé tekintve. Sok a megrendelés, a darabokat kőművesek öntik ki, amott a sablonok, ez a kislány csiszolja, egyengeti tovább az összetevőket. A rajzok az ő művei. Szebenbe jár a Rajziskolába. A meztelen test ábrázolása házi feladatnak számít. A kettőnk arcképe azért van itt, mert ő volt az egyik őr-kislány a Bálterem előtt. Na, nekem szaladnom kell. Maradj még egy darabig, utána felmész, átöltözöl, és a félóránként erre kerülő egyik stráfszekérrel hazajössz, illetve Flo házáig. Este találkozunk. Apropó, ne nagyon nézz a szemébe ennek a lánynak, mert ő boszorkány, mert ő az eleven ördög, ő a kísértő, aki felkapja a lelked, beteszi a kavaróba, és a képzelet szárnyain viszi magával, isten tudja merre és hová.

Flo kinyitotta az ajtót, kinézett, a kezét is kitartotta.

— Esik, de még hogy. Ma nem tudunk menni sehova, pedig meg akartam mutatni a falut, közben sétálni egyet. Na, nem baj, valamit kitalálunk, hogy teljen az idő, te amúgy is fáradt lehetsz.

Átnézte az este levetett Valter-ruhát, kirázta, átkefélte, vállfára tette. Miután az általa viselt ünnepi ruhával is így tett, az egészet kivitte a tornácra. Kinyitotta az egyik vaspántos ládát és rendezkedni kezdett.

— Annyi minden van itt. Nem is árt, ha néha szellőztetem a ruhákat. Nézd ezt a zsúfoltságot. Nincs lelkem eldobni bármit is, minden ruhadarabról, erről-arról, ami még itt van, regényeket lehetne írni. Nálatok, nincs úgy, hogy egy ilyen esős napon az Édesanyád vagy az Ómama kirámol, átsimogatja a régi holmikat, közben fényképeket nézeget és felemleget régi dolgokat?

Feszengeni kezdtem a széken.

— Nekünk, már nincsenek tárgyakhoz kötött emlékeink. Semmink sincs. Sajnálom, de nem szégyellem. Az apám nemrég azt mondta: én meg anya a velünk való történések jelen idejében létezünk. A múlt már nem is fáj, tompa sajgássá törpült, de neked be kell állnod a játéktérre, nem szabad megrekedned a sakktábla hatvanötödik mezején, ahogy az elvtársak akarnák. Sajnos, tervezni sem segíthetünk, várható utat nem látok, csak az irány bizonyos: ki ebből a testi és lelki nyomorból. Minden áron! Ezért történt az, hogy ösztönszerűen, csak a két öklöm erejében bízva nekivágtam egy iránynak.

— Mintha Rufusz hallanám, ő is annyira reményvesztett, néha csak ül, szava sincs. Azt reméltem, mesélni fogsz, hiszen nagyon érdekes dolgokat tudsz. Például, nem mondtál semmit a három éves pályafutásodról. A meccsek előtti félelemről. A Puiu barátodat is csak említetted. Hogy volt vele? Mondj már valamit, addig én itt teszek-veszek. Jó?

— Puiuval az edzőteremben találkoztam. Az akkor volt, amikor Titi hívott. Rufusszal együtt mentünk. Puiu a szemüveg láttán, elég durván megmondta a barátomnak, hogy nem odavaló, nincs rá szükség, mint edzőpartnerre, de ha egy csekély juttatásért hajlandó velünk trógerolni, hát maradjon. De, a ringbe sose engedi. Rufusz maradt. Vele, és a többiekkel hetek alatt emberi körülményeket teremtettünk az edzőteremnek kijelölt hodályban. Akkor derült ki, hogy Rufusz milyen jó szervező. Többrózsás tussolót, vasszekrényeket, padlódeszkát, homokzsákot, ring kötelet szerzett, mesterembereket hozott, egyszóval nagyrészt neki köszönhető minden, ami ott van. Illetve volt. Amikor az első meccseket rendeztük, megköszönte Puiunak, hogy nem engedi harcolni, se most, se máskor: annyira telve van haraggal, tart tőle, hogy egy adott helyzetben nem tudna uralkodni magán. Továbbra is velünk maradt.

— Meséld tovább, kérlek. Meleg tejet és lágy kenyeret kapsz uzsonnára. Jó lesz?

— A városban híre kelt a szakosztálynak. Klein Ervin, az órás fia régi ismerősöm nagy hangon dicsekedett városszerte, le meri fogadni, hogy bármelyikünkkel elbánik, ha egyszer jó kedvében arra kerül, ahol mi püföljük egymást. Ervin magas, széles vállú, de valahogy puha, szinte semmi izomzatú fiú. Ami jó benne, az intelligenciája, leleményessége, viszont ezek a tulajdonságok alig leplezik arroganciáját, lehengerlő, mindenkit és mindent lekezelő modorát. Ervin sose ment sehova Szisz, a húga nélkül. Egy estefelé beállított. Már az ajtóban kiabálni kezdett, hogy izzadtságszag van, büdös proliszag, a levegő biztosan tele mikrobákkal, a ruháját le se teszi, hogyisne, még tetűt kap, kétes egyénekkel nem mérkőzik, különben is pillanatok alatt végez bármelyikkel az itt levők közül. Rámutatott Gyurira: „Te tisztábbnak nézel ki, veled hajlandó vagyok kiállni. Most!” Puiu röhögött, egy pár kesztyűt dobott Ervin ölébe. Szisz adta fel rá. Azonnal, nagy harcosnak képzelve magát, Ervin az ökleit rázva felugrott a ring közepébe, egypár hadonászó mozdulat után rikoltani kezdett: „kezdjük, mert dolgom van!” Puiu intett, hogy menjek fel bírónak. Néhány pillanat alatt mindennek vége szakadt, ugyanis Ervin testsúlyában és magasságában bízva le akarta rohanni az ellenfelet, de egy ütés megállította. Gyuri nem ütött erősen, de ez elég volt ahhoz, hogy ez a puha nagy melák egyensúlyát vesztve behátráljon a sarokba, ott is a fenekére. Szóhoz se jutott, rúgkapált, és rémült szemekkel nézett Gyuri felé, aki a jobb vállát leengedve közeledett. Nem ütötte meg, ezt nem szabad tenni, amíg az ellenfél nem harcképes. Valahogy lábra segítettem Ervint, aki azonnal üvölteni kezdett, hadd jöjjön az a lepra bunyós, majd ő ezúttal megmutatja. A köteleken kívülről Puiu kiabált: „üsd ki a nyomorultat, hallod miket mondd?” Valóban, ami mocsok, és vulgáris szidalom kijött az Ervin száján, senki se tűrte volna. De egy mérkőzésnek, még ha hevenyészett is, szabályai vannak. Gyuri közeledett, láthatóan dühösen a szidalmak miatt. Pár pillanat és csúnyán elbánik Ervinnel. Szisz, a fal mellett állva felsikoltott. Közbeléptem, a vállammal védtem ki az ütést, ami ha eléri Ervin arcát, végérvényesen szétveri az orr, és az arc finom részeit. Gyuri vállat vonva, dühösen tépte le a kesztyűket és vágta a földhöz, én meg nagy nehezen lecipeltem a hadonászó, szitkozódó Ervint. Szisz letépte a kesztyűket, majd lekent a bátyjának két hatalmas pofont, utána, az ajtó felé menet fojtott hangon torzsalkodni kezdtek. A dolgok komplikálódtak, de csak számomra, mert Puiu nekem állt, hogy még mindig nem tanultam meg a harc örök szabályait: az ellenféllel szemben nincs finom, vagy kíméletes elbánás, mindent bele kell adni, és nagyon gyorsan: a diadal nem feltételez kíméletet. Csak a győzelem számít, mindig és minden időkben. Az, amit én műveltem, hogy bíró létemre közbeléptem olyan helyzetben, amikor szó se volt harcképtelenségről, az egyik küzdőfél pártolását, nem semleges magatartást jelent, és ezt nem tűri. Igaza volt, de ha nem lépek közbe Ervin arca egy életre megnyomorodik. Annyira dühös volt, annyira belelovalta magát a szemrehányásba, hogy kesztyűt rántott, felugrott a deszkákra és kijelentette, hogy ő itt és most móresre tanít, mert látnivaló, hogy nem értek az annyiszor elismételt tanításokból. Meg se hallgatott. Rufusz jött: „Puiu ne bolondozz, te már túl vagy a negyvenen, elszivaroztad a tüdődet. Puiu lehet már veled értelmesen beszélni? Puiu, egyáltalán nem vagy formában! Játék, játék, de… Hívjátok Titit, de gyorsan!” Na, a vége az lett, hogy felálltunk egymással szemben. Puiu egyre jobban belement a dühös magatartásba, pontosan abba az állapotba, amelytől évekig óvott minket. Itt több részlet van, a vége az lett, hogy készakarva visszafogtam magam, pedig több alkalom is adódott, hogy befejezzem az egész cirkuszt. Titi vágtatott be, hasra vetődve a kötelek alatt robbant a ringbe, és lefogta az öklöm, pont akkor, amikor a Puiu arca védtelenül állt előttem, csak a szidalmakat szóró habzó száját láttam, és véget akartam vetni az egésznek.

— Mi történt azután?

— Rufusz és én hurcoltuk le Puiut. Kiderült, hogy Szisz rohant át Titiért a sarki kocsmába. Az indulattól reszketve mentem tussolni, közben hallottam amint Rufusz iskolázza a teljesen kimerült, és mély hallgatásba merült Puiut.

— És azután? Mondd csak, hogy néz ki Szisz?

— Szisz, pontosan olyan, mint Olga, akit ma megismertem. Vékony, finom arc, nagy zöld szemekkel, vöröses-szőke haj, sietős járás, és néha lehet beszélni vele, máskor nem. Még az apja szerint is öntörvényű, csak az van, amit ő akar. Rég nem láttam. Az a hír járja, hogy veszett feminista lett, férfi ellenességet hirdető női náci. Puiu? Puiu egy darabig adta a sértődöttet. Rufusz hozott össze megint. Egyszer megkérdezte: „tényleg megütöttél volna?” „Igen, Puiu, úgy ahogy tanítottál, kímélet nélkül, a győzelem érdekében, ugyanis, szerinted csak ez számít! Igazam lett volna Puiu?” Tudod mit válaszolt? — „holnap edzés, de most menj a fenébe!”

— A félelemről! Erről nem beszéltél. Aztán még kérdek valamit.

— Sokáig, csak fizikailag ismertem ezt a valamit, a rettenetes érzést, ami összekuszálja a gondolatokat, nem enged aludni, és nincs búvóhely ellene, mert viszed magaddal a fejedben. Most már tudom, hogy nem is annyira nagy és sötét és iszonyú! Az apámnak van egy barátja. Hertz mérnök, aki egyedül él, mellettünk lakik, és sokat van nálunk. A felesége nem tért haza Buchenwaldból, a lánya matematikus a Fővárosban. Egy alkalommal eljött a gyakorlóterembe. Végignézte a találkozókat, éppen én is műsoron voltam. A végén azt mondta: „ne próbáld az újbort régi tömlőbe tenni, mert ez előbb-utóbb kihasad, elömlik a bor és hiábavaló lesz minden fáradozásod”. Hazafelé baktatva meg is magyarázta: „jó dolognak tartom, amit teszel. Tudod miért? Ezúton, sportszerű körülmények közt le tudod vezetni a benned bujkáló vadállat dühét. Ezt addig kell tenni, amíg fiatal vagy. Tudd meg, hogy velünk születik és velünk fejlődik a kőkorszakbeli vadember énünk, az ösztöneivel, az erejével, a mindent husánggal elintéző indulataival együtt. A minden időbeli kultúrember elnyomja, ezzel próbálva alkalmazkodni a környező világhoz. Ez megy egy darabig. Tudod meddig? Amíg van cél, amíg létezik reális értelme a kultúrált életformádnak, és erő a küzdelemre. Amikor az kifogy, a benned lévő vadállat ellened, fordul és kezdődik az önmarcangolás, az önbizalmad ronggyá szaggatása, az örök szemrehányó kérdés: Nem lett volna jobb, ha akkor, így vagy úgy cselekszem? Ez eszi meg a lelkedet. Főleg éjjel! Ezért öregszünk. A félelem elvont fogalom, de létezik, és mint az amőba előjön, rákúszik a gondolkodásra, leszűkíti azt, és egyenirányúsítja a rettegés felé. Voltál már orron vágva? Még mindig fáj? Nem! Na, látod? Ha megismerted a fájdalmat, ilyen vagy olyan fokon, már nem egy irracionális fogalom, máris lennebb csúszott a számodra fontos dolgok gradiensein. És így tovább. Tudd meg, hogy mindenki fél, a lényeg az, hogy ez a lelki folyamat ne legyen bénító, gúzsba kötő, vagy éppen embertelenítő. Ami az új tömlőt illeti, ezt úgy értsd, amikor megszólal a gong, a jól nevelt, jó modorú fiatalember énedet hagyd az öltözőben, helyette a civilizált korlátok közt küzdő, azonnal és mindent beleadó harcosként kell előugranod, aki nem feltétlenül az ellenfél torkát akarja átharapni, de dominálnia kell, mert a dolgok másik oldala már számodra hozza rosszat. Ez az élet iskolája. Érted?” 

— Tehát, nem félsz semmitől. Így értsem?

— De félek, attól, amit képtelen vagyok előre látni, attól, amit már a régi öregek emlegettek, hogy a nagy átalakulások váratlanul és bennünk történnek, és senki se tudja hogyan végződnek a dolgok. És még valami. Attól, hogy egy-kettőre feltör, kiben mi lakozik, amikor a dolgok érdességét tapasztalják: sündisznóállás, morcos, mindenkit vádoló magatartás, agresszivitás, főleg a védtelenekkel szemben, sőt a leggyalázatosabb talpnyalás, ha csak egy kissé is szorul a kapca. Azt mondtad, hogy még van egy kérdésed.

— Mondtad, hogy megismerted Olgát. Hogyan látod őt?

— Az a típusú ember, akiből nincs sok. Nem autista, hanem öntörvényű, ezzel védi magát és hallatlan tehetségét. Nem csak a rá jellemző beállítottságot védi, hanem az eredetiséget, ahogyan látja és visszaadja a világ realitását. Például, miután Rufusz elment, kiültünk az eresz, a csepegés alá, és néztük a vigasztalan, egyre ázó tájat. Én semmi szépséget, még említésre se való részletet sem láttam az odakinti egyhangúságban. Ő vett egy ívet és pár perc alatt szénnel a lapra varázsolta a pillanat legjellemzőbb részletét: egy dús, nedvtől feszülő szőlőgerezd ázik, a víz súlyától görnyedező szőlőlevél alatt. Alig javított valamit is a rajzon. Nyugodtan nézte tovább a határt, úgy tetszett nem is figyel, amikor megkértem, rajzoljon még valamit. Akkor rajzolt le téged. Pár vonás az egész, de szerintem, kifejez mindent, ami jellemez.

— Ugyan mit? Tudd meg, hogy fel fogok menni hozzá, csak azért, hogy megnézzem, amiről beszélsz.

— Itt van nálam. Nekem adta. Nézd: ez a nyugodt szépségű lány valahova néz, vagy vár valakit, közben igazít a vállán előrevetett dús szőke copfján. A szája csak az erős bizonyosságú asszonyokra jellemző titokzatos mosolyra húzódik, amelynek a megfejtésére a világ kezdete óta a férfi generációk milliói keltek útra. Úgy tud várni, mint senki. Nem nyugtalan, személyes varázsa a mindig siető időt is nyugalomra inti: tudom, hogy jön, a Föld másik feléből is felkerekedik, mert tudja, hogy várom. Nézd, itt van a rajz. Nem adom neked, mert úgy hat rám mintha a szívemet vatta közé tenné az érzelem, amit sugall.

— Így látsz te engem, a bolond lányt? Mutasd csak. Na, de őt, Olgát hogyan látod?

— Zavarba hozó, kutató tekintet, túllát mindenen, többet lát, mint mi. Mélységes magnetizmus árad minden porcikájából. Ez most, amikor fiatal. Mi lesz később, mi lesz azzal a férfivel, akit elkap? Vajon milyen személyiséggel kell rendelkeznie annak, hogy megfeleljen e különleges lény igényeinek?

 

A szobában sötét lett. Flo petróleumlámpát gyújtott, majd tovább turkált a ládában. Vissza se fordult, úgy kérdezte:

— Aztán, hogyan szabadultál onnan?

— Ahogy ültünk az eresz alatt, valaki hátba vágott a cipőimmel és a fejemre szórta a ruháimat. Léna volt. Nem is gondoltam, hogy ennyire durva tud lenni. Szó nélkül átöltöztem a fal melletti padon. Olgához léptem elbúcsúzni, de nem engedett, intett, hogy maradjak. Léna csak állt és várt. Azt mondta az a lány, hogy „ne menj sehova, ha neki nem tetszik valami, majd elmegy ő”. Többé számba se vette az anyját, hanem cigarettázva, némán mutogatta nekem az eső után felszálló ködöt. Nem is tudom, mikor ment el Léna. Aztán jött Rufusz, és hazahozott. Ez történt.

— Ma este meg az fog történni, hogy Léna beállít ide. Majd meglátod.

 

                                         

Legutóbb szerkesztette - Gyalay Korpos István
Szerző Gyalay Korpos István 27 Írás
Dicsőszentmárton 1938, középiskola és az Orvosi Egyetem Marosvásárhelyen, magyarúl. 1964. Továbbképzés: Bukarest, Temesvár, Bpest, Szeged traumatologus osztálvezető főorvos Tr-Severin 2004-ig. Jelenlegi lakhely Temesvár, str Silistra No26. Románia.