Ki mondja meg nekünk,
mikor borul az utolsó nap fátyla,
a harangkongású komor éjre,
s miért csak akkor fogjuk látni
az út végén nyújtózó fényeket,
ha már monoton hangokba bújnak
a mezítelen, szép emlékek.
Ki karcolja majd fölénk szénnel
a nesztelen csendű haldokló világot,
amikor még a napot festjük az égre,
és a vad-holdat akarva álmodjuk,
s hegyeket vésünk kemény szikla-hitből,
hogy a legmagasabb oromra állva
szárnyaljunk felfele, széttárt karokkal.
Ki mutatja meg a helyes utat,
a tűzben hamvadó lidércfényben,
hogy merre kússzanak lázas álmaink,
s hova rejtezzen el igaz szerelemünk,
ha az égre feszülő keresztünkre
csendet lehel majd egy álombéli isten.
Ki fogja majd imáinkat morzsolni
szétpergetett gyöngyfüzéreken
a világ ziháló testét szelíden csitítva…
Mondd, ki üvölti majd el
az utolsó szó jogán
a könyörtelen ítéletet…
amikor a nap végleg ráborul az éjre,
lassan elhomályosulnak a parti fények
ahová egykor átvittük szerelmünket…
s mondd…ki marad itt, őrizni az utolsó lángot…
és ki indul el, meghalni érte…
Mondd, ki?
… most még dacosan rohanunk együtt a szélben,
még ritmusát keressük az utolsó előtti dalnak,
most mosolyt csókolunk a fáradt esték arcára,
hogy az éjben elmerülő mennyei szerelemnek
földi menedékét puhává ágyazzuk magunknak…
Most még!
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 10:00 :: Szilágyi Hajni - Lumen
