Nyári délután – várva a buszt, gondolkodom mindenfélén… a meleg elviselhet? itt, fás-bokros park szélén. Agysejtjeim mára már megtették magukét, fásult, fáradtan nyomott vagyok.
Ez ólmos, zsibbadt hangulatba egyszerre mint derült égb?l villám, feketerigó nagyságú, élénk, fürge kis madár csap le rám… Teste fekete-fehér mintázatú, s kés?bb felfogom, hogy tarkóján és talán szárnyvégénél piros foltok pompáznak rajta…
Meghökkenten áll el lélegzetem, még nem döntöttem: féljek-e vagy sem – ? viszont blúzomba vájva er?s karmait, felfelé gyalogol képzeletbeli létráján, melynek fokait mi más alkotná, mint a b?röm… minden karomnyoma után felszisszenek, de az eset oly spontán és különleges, hogy csak nézem ámulva… leveg?m visszafojtva… Ügyesen és szinte bizalmasan, szempillantás alatt átröppen meztelen karomra, függ?leges irányban gyorsan s biztosan halad rajta…
Okos szeméb?l nem derül ki számomra, mi ez az egész kitüntetés, ez a szokatlanul bátor, hihetetlen merészség… annyira azért nem mindennapi dolog, hogy városban, út mellett, bármilyen barátságos is a megálló mögötti kis liget – fakopáncsok szálljanak az emberre… fürgén áttipegve vállamon úgy dönt, hogy most elköszön… még megcsippenti fülbevalóm, s nem mondom, hogy nem sikkantok fel… majd a közeli fatörzsre száll. Farkával támasztva testét még rámnéz, mintha kérdezné: „Ugye, nem baj, hogy kíváncsi voltam? Ugye, már nem olyan ez a nap, mint a többi?”
Nézzük egymást, nyomait dörgölöm… karmaitól s cs?rét?l még ég a b?röm. Majd felhangzik egy jellegzetes hang: cs?re alatt koppan a kéreg, s el?bb-utóbb nem lesz hasztalan a kopácsolás, szorul odabent a féreg…
Közben látszik buszom a kanyarnál… Kis fakopáncs, ég áldjon, és… köszönöm neked ezt a pár pillanatot. Bár néhol vér folyik karmaid nyomán, mégis bearanyoztad számomra ezt a napot…
