Békés kis utca volt a miénk. 1961-ben még alig kezdtek épülni mellettünk a tömbházak. Nyugodt volt a környék. 4-5 éves gyermeket nyugodtan át lehetett küldeni a szomszédba egy murokért. S én mentem szívesen. S?t büszkén. Nekem már feladatom van! Hazafelé jövet kis fekete sz?rpamacs állta el az utamat. Göndör fekete sz?re volt, de nem lógott a szemébe, mint egy pulinak. Nagy fülei lelógtak. Olyan szomorú szemekkel nézett rám, hogy nem álltam meg, hogy ne guggoljak le hozzá. Megsimogattam. Elég félve, bár nem is attól féltem, hogy megharap, csak nem kértem egy nyálas kutya-puszit. Utáltam a nyalakodó kutyákat. Ma sem változott err?l a véleményem. Szemmel láthatóan felvidult, csóválni kezdte a farkát. Csillogó szemekkel nézett rám, elvakkantotta magát. Majd leült velem szemben utamat állva. Én kikerültem, elindultam hazafelé, mert hívott a kötelesség. Édesanyám várta a murkot.
– Szervusz pajtás! – próbáltam elbúcsúzni illend?en, ahogy otthon tanítottak.
Szemmel láthatóan reagált a „pajtás"-ra, de a „szervusz"-t elengedte a füle mellett. Felállt s követni kezdett. Úgy viselkedett velem, mintha születése óta a gazdája lennék. Kisajátított. Én megálltam.
– Nem szabad, pajtás! Haza kell menned. Kikapsz a gazdidtól! – intettem óva, de semmi jelét nem mutatta, hogy tudomásul venné intelmeimet. Továbbra is követett. Amikor a kapun elé értem, kezdtem érezni, hogy bajban vagyok. Próbáltam szót érteni vele, de nem fogadott szót. Édesanya, aki már türelmetlenül várta a murokküldöncöt, kijött a kapun, hogy nézze meg hol kések. Egyértelm? volt számára, hogy ott lakom, s édesanyám lába mellett beslisszolt a kapun.
– Nem szabad pajtikám! – próbáltam megállítani, de már kés? volt. Jaj, mi lesz most!
– Jujj, de édes kiskutyus… – Édesanyám is szerette a kutyákat, s azonnal a szívébe férk?zött. De az is egyértelm? volt, hogy nem sajátíthatjuk ki más kiskutyáját. Ám a kis fekete kutyus semmi jelét nem mutatta, hogy hajlandó lenne hazamenni. Hiába tártuk szélesre a kaput. Ment? ötletként édesanyám kézen fogott, s elindultunk végigjárni a szomszédokat, hogy megtudjuk, hogy honnan van a kutya. Pajtás, mert akkor már e név ráragadt, hisz szemmel láthatóan reagált e névre, jött velünk szófogadóan. Kevés reménnyel kecsegtetett az akció, hiszen jól ismertük szomszédainkat. Az utcánkban amolyan falusi viszonyok voltak még akkor, mindenki ismert mindenkit. Nem is találtuk meg a gazdát, senki sem ismerte. Így maradt nálunk.
Azonnal birtokba vette liliputi udvarunkat, s hogy mindenki értésére adja, hogy itt ki az úr, els? dolga volt, hogy megijesztette a tyúkokat. Lett is nagy ribillió! Majd éktelen ugatásba kezdett. Na jó na, azért az túlzás, hogy bárkinek is megfagyott volna a vér az ereiben a produkciójától, de azért mi értettünk annyit kiskutyául, hogy valaki van a kapu el?tt. Látván, hogy elindultunk a kapu irányába úgy döntött, hogy képesek vagyunk urai maradni a helyzetnek, hiszen a betolakodó hallhatta, hogy véreb van a háznál.
Nagytatám érkezett haza a munkából. Nem rajongott az új lakónak az udvaron, s még el se jutott a lépcs?ig, már balsejtelme be is igazolódott. Pajtás veszettül morogva ásott a virágágyásban. Ott, ahol a napokban a virágok közt egy lyukat találtunk. Pajtás feltehet?en felfedezte, hogy a lyuknak lakója van, s mint kés?bb kiderült, ? minden rágcsáló teremtményt esküdt ellenségének tekintett, legyen az egér, vakond, vagy vadnyúl. Na ezzel betette magának az ajtót, mert nagytatám nagyon féltette a virágait.
– Szó sincs róla, hogy itt maradjon!
Nagy nehezen meggy?ztük, hogy csak egy kicsit t?rje el, mert nem dobhatjuk az utcára szegényt. Nagytatám morgolódva beleegyezett, én pedig kutyapásztori szerepet kaptam, nekem kellett vigyáznom, hogy Pajtás ne tegye tönkre a virágokat. A tyúkok kerítését meger?sítettük, de erre nem is volt szükség, mert tudomásul vette, hogy ?k is jogos lakói az udvarnak. Abban a családi tanács megegyezett, hogy házban a kutyának nincs helye, édesapám eszkábált neki egy házat. Nem volt nagy sikere vele. Pajtás úgyis a lábtörl?n aludt, hogy közelebb legyen hozzám.
De reggel én is oviban voltam, mindenki munkában, s azalatt újabb rossz fát tett a t?zre. Míg nem voltunk otthon a rózsákban tett kárt. Nagytatám megint haragudott, mert a virágai közül a rózsáira volt a legbüszkébb. Végül a családi tanács úgy döntött, hogy éjjel, s amikor nem vagyunk itthon, kikötjük úgy, hogy a virágokat ne bánthassa. Na nem lánccal, kapott egy szíj nyakörvet, s jobb híján spárgával kötöttük ki. Nagyon rossz néven vette. Morogva hagytuk ott este, én fájó szívvel mentem aludni, de hamarosan csend lett az udvaron. Reggel szabadon találtuk. Elrágta a spárgát… Szabadnak született.
Gazdájának egy hét alatt sem akadtunk nyomára, de azt kiderítettük, hogy nem is akármilyen kutya, nemes vér folyik ereiben, fekete cocker spániel volt. Nem sok ilyen kutya futkározott abban az id?ben Brassóban, a fajkutya nem volt még státusz-szimbólum. Olyan kamaszkorban lehetett.
A virágágyásban való ásást kivéve semmi baj nem volt vele. A házba még akkor se ment be, ha nyitva maradt az ajtó.
Eljött a hét vége. Mi minden hét végén kirándulni jártunk. Brassó a kirándulók paradicsoma. Hegyekkel van körülvéve. Édesapámnak volt egy motorkerékpárja, arra felültünk, Édesapa elöl, Édesanya hátul, én pedig középen, közöttük. Háát… nem volt épp a legszabályosabb, de nem volt pénzünk venni oldalkocsit. Ezúttal, hogy otthon nehogy megint baj legyen Pajtással, elvittük magunkkal. Bekötöttük egy hátizsákba a fejét kinn hagyva, Édesanya a hátára vette, s úgy motoroztunk ki a Malom-dombokhoz. Nem kellett dudálni, mert Pajtás végig ugatott az úton.
Amikor kitettük a hátizsákból, hatalmas örömrivalgással fogadta. Elkezdett rohanni körbe-körbe, mint egy ámokfutó, élvezte a mozgást. Majd, amikor kirohanta magát, lecövekelt a közben leterített pokrócunk mellé. Az orrát a pokrócra tette, de csak a hegyit. Kissé izgultunk, hogy miként fogjuk kezelni a sültkolbász-Pajtás viszonyt, de nem volt baj vele. Ki lehetett el?ttünk a gazdája? Miképp nevelte meg? Vele született jólneveltség? Nem tudom. De még akkor se ment fel a pokrócra, ha a sült kolbászt oda tettük, s eltávolodtunk. Csak nézett nagy koldus szemekkel, hogy nem lehetett neki nem adni. Amikor hazafelé tartottunk, Pajtás megint a hátizsákba került. Újra éktelen ugatásba kezdett. Édesapám egy pillanatra megállt az egyik ház mellett, hogy a motorbiciklin a csomagokat megigazítsa. A kerítésen kinézett egy n?.
– Jaj de édes kis kutya! Jaj de kedves… Megsimogathatom? Hogy hívják?
– Pajtás – mutattuk be.
Pajtás szó nélkül t?rte a simogatást.
– Nincs még egy?
– Miért?
– Úgy szeretnék egy ilyen kiskutyát!
Szüleim összenéztek. Olyan embernek t?nt, aki szereti az állatokat.
– Önnek adjuk. Nálunk kicsi az udvar, s sok baj van vele. Tönkreteszi édesapám virágait. – magyarázkodott Édesanya. – Majd hozzám fordult:
– Jobb lesz itt a kutyusnak. Tudod mennyi baj van vele a virágok miatt.
– Tényleg nekem adják? – vidult fel a n?.
– Igen, de vigyázzon rá..
– Garantálom, hogy nagyon jó dolga lesz itt. Ígérem, nem fogom megkötni.
– Gyere Pajtás, az ebédt?l a csirkecsontot még nem dobtam ki. Hús is van rajta, mert a fiam nem volt éhes. Biztos szeretni fogod – nyúlt utána.
Hatalmas udvaruk volt. A kert elkerítve. Pajtást kiemeltük a hátizsákból. Átnyújtottuk a kerítésen. Pajtás szomorú szemekkel nézett utánunk. Én megsirattam.
Nagytatám azzal fogadta a hírt, hogy:
– De rendes embereknek adtátok-e? – Féltette a virágait, de… azért neki is a szívéhez n?tt.
Ez ?sszel volt. Másnap hideg lett. Abban az évben hamar beköszöntött a tél. Tavaszig nem jártunk többet arrafelé.
Tavasszal els? kirándulásunk a Malom-dombokhoz vezetett. Senki se beszélt róla, de mindenkinek Pajtás járt eszében. Édesapám megállította a motorbiciklit a ház mellett. Ekkor éktelen ugatás fogadott. Pajtás, mint aki megkergült úgy rohant körbe-körbe az udvaron, s mikor oda ért, ahol voltunk, nagyot ugrott a leveg?be. De a kerítés túl magas volt… Majd megint nekiiramodott. A gazdasszony kijött az udvarra, hogy lássa ugyan mit?l vadult meg a kutya? Megismert.
– Jé, hogy örvend önöknek…
– Féltünk, hogy nem fog megismerni.
– Hogyne ismerné meg. Intelligens kutyus. Visszaemlékszik azokra, akik szerették. Jöjjenek be.
– Nem akarunk zavarni. Csak Pajtást akartuk megnézni.
– Nagyon jó kutyus. A tyúkokkal is jól egyezik. Nem bántja ?ket. A macskával is hamar megbarátkozott. De az egerek… azokat nagyon nem szereti. Nyitva hagyhatom a kaput, ki nem megy az udvarról. Csak velem jön el. Még a férjemmel is nehezen.
Pajtás nagyon jó húsban volt. Látszott, hogy jól tartják.
– Elvihetjük kirándulni? – kérdeztem reménykedve.
– De ugye visszahozzák? Úgy a szívemhez n?tt!
– Természetesen. Estefelé.
Ahogyan kinyitotta a kaput, Pajtás kiviharzott rajta.
– Te h?tlen! – szólt utána a n?.
Pajtás ezt nem hallotta. Vígan rohant a motorbicikli után. De inkább mellette, és el?tte. Els? dolga volt birtokba venni a tisztást, ahol letáboroztunk. Éktelen morgással támadott meg egy vakondoktúrást, s hangos ugatással jelezte, hogy a tisztás végén "betolakodó" van. A „nyughass Pajtás" elég volt, hogy abbahagyja az ugatást. Végig kísért az erd?ben, amikor Édesanyával gombászni mentünk. Id?nként el-elt?nt, de egy-két perc múlva visszatért, s mindig hallótávolságban maradt. Telt a nap, eljött az este. Egyre csendesebb lett. Mintha tudta volna, hogy ez csak egy átmeneti boldog állapot. Lassan motoroztunk új gazdájának háza felé. Nem futott versenyt velünk, mint a reggel. Utánunk kullogott, de nem maradt le.
Megálltunk a ház mellett. A kapu nyitva volt.
– Menj haza Pajtás. Majd még jövünk.
Mintha értette volna. Szomorúan kullogott befelé. Integettünk neki. A kapuban megállt s hosszan utánunk nézett. Legközelebb megint hasonló kergebirka-örömmel fogadott.
– Tudtam, hogy csak önök lehetnek! – nézett ki az ajtón a n?. – Senkinek nem rendez ilyen jelenetet. Bejöhetnek, nincs kulcsra zárva a kapu.
Hosszú éveken át járt így velünk Pajtás kirándulni. Megjártuk vele a Nagyk?havast is. Aznap este nagyon fáradt volt. Minden alkalommal ugyanaz az elsöpr? örömkitörés fogadott, s minden kirándulást szívszaggató búcsú zárt. De ? tudta, hogy haza kell mennie, és mi vissza fogunk jönni. Idegennel nem ment el, csak velünk és a gazdájával.
Egyszer sikerült „férjhez adni." Egyetlen kiskutyusnak adott életet. A kiskutyus kövér volt, mint egy hordó. Na mi lesz most? Tettük fel a kérdést, amikor megláttuk a kiskutyát. ?szó nélkül kirándulni akart jönni. Nem volt mit tenni, a h?tlen anyuka után kellett cipeljük a kiskutyust, nehogy éhen haljon.
Aztán egyik tavasszal csönd fogadott. Már távolról tudtuk, hogy baj van. Még megvárt, hogy egy utolsó pillantással búcsút vegyen t?lünk… A fia nem n?tt a szívünkhöz. Sohase vittük el kirándulni, leszámítva, amikor cipeltük, hogy tudja Pajtás megszoptatni. ?csak egy kutya volt, egy sok közül.
Legutóbbi módosítás: 2008.07.22. @ 13:00 :: Vandra Attila
