Vandra Attila : Kukori, a rém

Sajnos tyúkjai nem értettek a szobrászathoz. Akkor lenne emlékm?ve.

 

10 éves koromig minden nyaramat Máramarosszigeten töltöttem nagyszüleimnél. Az volt ám a paradicsom számomra! Egy népi bölcsesség azt mondja, hogy a jó gyermekhez nem kell egyéb, mint egy biztonságos környezet, ahol nem eshet baja és nem tehet kárt semmiben, s végtelen szabadság. Na ez ott megvolt. Nagy gyepes udvar, homokos sarok (nekem készült) kert, ahol lehetett gyümölcsöt dézsmálni, megkóstolni a káposztalapit, a kaprot, a petrezselyem-zöldet, „gyomlálni", ásni, kiskapával kapálni, lepkéket és méheket és darazsakat figyelni. Lehetett legyeket fogni, s gilisztákat a földb?l kihúzogatni (kellettek halászni), nyújtogatni ?ket (milyen érdekes volt!), füvet tépni a tyúkoknak, s ott volt a baromfiudvar is, ahol még több érdekes dolog volt. Lehetett tyúkokat hajkurászni, megfogni a kacsákat, s megszorítani finoman a nyakukat, (húú de érdekes volt, ahogyan nyúlt a nyakuk!) Meg lehetett vizsgálni, hogy tojósak-e a tyúkok, lehetett figyelni, hogyan tojnak. Lehetett követni, hogy miként kelnek ki a kiscsibék a tojásból, hogyan ragadt a tojáshéj némelyiknek a fenekére, s hogyan szabadulnak meg t?le. Lehetett doromboltatni a macskát, s figyelni miként fog egeret, s megzavarni madarászás közben. Lehetett cibálni Flocseknek, a farkaskutyának a fülit, húzni a farkát, ráülni és „kutyagolni"… Én voltam a kiskirály ott. Ezt egyedül Kukori, a kakas vonta kétségbe, de ? se hosszú ideig.

Imádtam a rántott csirkét, a meleg tojásból készült „szigeti" rántottát, a tyúklevest és a csirkepaprikást. A „nyeles hús", amit marokra lehetett fogni, az volt a kedvencem. S olyan nem volt, hogy én megkívánjam, s másnapra ezekb?l ne varázsoljon Kicsimama olyan ebédet, hogy a francia séfek elszégyellték volna magukat. Minden évben kinéztem egy jércikét az új generációból, s az volt „az én tyúkocskám" s azt tabu volt levágni. Olyan dolga volt, mint az indiai szent teheneknek. Mit meg nem tesznek a nagyszül?k, ha három gyermekük van, de csak egy unokájuk! S f?leg akkor, ha még az is Brassóban él, s csak nyáron látják!

Egyik évben viszont honnan, honnan nem, majdnem fekete kiskakas kelt ki az egyik tojásból. Elevenebb volt a többinél, s mindegyik másik kiskakast megkergette „kakaskodás" közben. A taraja is nagyobb volt a többiénél. Nem lehetett engem lebeszélni, az volt az „én tyúkocskám" abban az évben. Az uralkodó szava szent és törvény erej?, így Kukori felruházódott a szent tehenek összes jogaival. Ã??sszel aztán megint hazakerültem Brassóba.

Öt évet töltöttem annak az évnek szeptemberében, s másodikos unokatestvérem megtanított olvasni „tanítóbácsizás közben". Így nagyszüleim levelében mindig volt egy nyomtatott bet?kkel írott rész, ami mir?l is szólhatott, ha nem Kukoriról, a csoda-kakasról. Mert Kukori akkorára n?tt, hogy beállhatott volna pulykának. S nemcsak nagy lett, hanem er?s és vereked?s. El?ször kiskakas testvéreit kellett sorba levágni. Majd az öreg kakast ütötte agyon, s átvette a háremet. A szomszéd kakas átbújt a kerítésen, ez lett a veszte. A másik szomszéd kakasát a kerítés résein keresztül verte agyon. A gólya rossz helyre hozta. Más helyen sikeres pályát futhatott volna be, mint harci kakas.

Ám nemcsak a kakasokra jelentett veszélyt. Talált nagyapám döglött patkányt is a tyúkudvaron. Cirmos, a cica messze elkerülte a tyúkudvart. Még Flocsek a farkas kutya is jobbnak látta, ha a zöld gyepes udvaron marad. Úgy gondolta, hogy a kutyának is a szeme világa a legdrágább. Egy intelligens n? volt, aki tudta, hogy az agresszív pasasokat a legjobb elkerülni. Nagyszüleim csak ostorral vagy bottal mertek bemenni a tyúkudvarba. Erre már összeült a családi parlament, de a kiskirályi rendeletet nem lehetett megszegni. A parlament úgy döntött, hogy egyel?re Kukori marad. Ez a döntés akkor vált joger?ssé, amikor egyszer Kicsimama egy nagy barna árnyékot látott elt?nni a fásszín mögött a leveg?ben. Ijedten szaladt a tyúkudvarba, mert a héja rendszeresen dézsmálta a csirkéket. Megvolt mind! A földön egy nagy marék véres barna tollcsomó. Amolyan héja szín?. Kukori ezúttal nem támadta meg, fontosabb dologgal volt elfoglalva. Szárnyait lóbálva kukorékolt eszeveszetten a szemétdombon. Mivel internet még nem volt így kürtölte tudtául az egész világnak, hogy legyen világos, e tyúkudvarban ? az úr, s itt a héja is megfutamodik! Azon a tavaszon egyetlen csirke se t?nt el nyomtalanul. De a szomszédok továbbra is rendszeresen panaszkodtak.

Sohase vártam annyira a nyarat, s a Szigetre utazást mint abban az évben. Ahogy beléptünk az udvarra, persze a szokásos puszilózás következett. Máskor Kicsimama nyakába ugrottam ilyenkor. Ám én nagy ívben kikerültem, s futás a tyúkudvarba, hadd lássam az én h?s kakasomat, aki a héját is megtépázta! Ã??t kell els?nek üdvözölnöm!

– Attila, neeee! – harsant fel a hátam mögött a kétségbeesett vészkiáltás, s már futottak is utánam. Tör?dtem is a figyelmeztetéssel! Ahogy beléptem a tyúkudvarba már jött is felém Kukori. Dehogy jött! Kitárt szárnyakkal futott felém! S mire észbe kaptam, már a földön is voltam. Ám Kukori az ember felett aratott gy?zelmekor nem számolt egy közmondással. Sok ember kakast gy?z! A szememet nem volt már ideje kivájni. 10 másodperccel élte túl utolsó h?si tettét. Ennyi kellett, hogy feje a favágó tönkre kerüljön, s nagyapám felkapja a fejszét, s lesújtson. Er?vel, dühvel. Sohase vágtak nagyszüleim fejszével tyúkot. A vérét mindig felfogták, s milyen finom volt az hagymásan!

Becsületére legyen mondva h?si halált halt, drágán adta életét. Nagytatám és édesapám kezét is be kellett kötözni… Ám a kegyvesztettség átka utódaira is rászállt. Ami fekete utóda volt, az mind rántott csirkeként végezte még azon a nyáron. Nehogy még egy ilyen harcias kakas legyen valamelyikb?l, amelyik esetleg bántalmazhatná a nagyapámék egyetlen unokáját!

Én nem akartam enni másnap a sült kakasból. Hiába kínálták nekem a nyeles húst. Szegény Cirmos sohase tudta meg, hogy ki volt az, az aljas gazember, aki elcsórta a Kukori fejét, s aki miatt kihúzta a lutrit. Rajta kívül más gyanúsított nem volt. Flocsek sohase járt a konyhában. Nagytatám három évre rá találta meg az egyik bokor mögött azt a földbe szúrt deszkadarabot, amin csupa nagybet?vel írva KUKOR… még kiolvasható volt. A többi ceruzával írt szöveg már nem. Most 45 év után elárulok egy titkot. Azon a deszkadarabon csupa nyomtatott nagybet?vel, (mert az, aki írta, csak nyomtatott nagy bet?kkel tudott csak írni), a következ? állt: 

 

ITT NYUGSZIK KUKORINAK A HÃ??S KAKASNAK A FEJE. TYÚKJAINAK VÉDELMEZÃ??JE VOLT, S MÉG A HÉJA IS FÉLT TÃ??LE. ÉLT EGY ÉVET.

 

Legutóbbi módosítás: 2008.07.24. @ 16:19 :: Vandra Attila

Szerző Vandra Attila 717 Írás
Fő foglalkozásom minden lében kanál. Vegyészmérnöki diplomával sok mindennel foglalkoztam, a legkevésbé a mérnöki életpályával, amelyet otthagytam, miután két évet lehúztam a feketehalmi „színes pokolban.” Azóta főállásban kórházi biokémikusként dolgozom, de másodállásban tanítottam kémiát, biokémiát, fizikát, vitatechnikát és kommunikációelméletet. Önkéntes „munkahelyeim” és hobbijaim még színesebbé teszik a foglalkozásaim palettáját. Számomra meghatározó volt a vitamozgalommal való találkozásom, mely után dominóeffektusként következett a meggyőzéselmélet, pszichológia (tranzakció-analízis) matematikai és pszichológiai játszmaelmélet, neveléselmélet, konfliktuskezelés… lehet valami kimaradt. Hobbijaim: a főzés, természetjárás, utazás, fényképezés, történelem, nyelvészet, az unokázás, és ja persze, szinte kihagytam: az irodalom! Maximalistának tartom magam, amihez fogok, azt szeretem jól végezni, de nem vagyok perfekcionista. A tökéletességtől hidegrázást kapok. Hiszem, hogy egy írónak nem az a szerepe, hogy tükröt mutasson a a társadalomról. Arra ott vannak a hírműsorok. Sokkal inkább az, hogy elgondolkoztassa az olvasót. Egyes írásaim “befejezetlen” , nyitott végével pont ez a szándékom.