Ha nem jövök éppen istentiszteletről, lelkileg megtisztultan. Ha ezt a szerencsétlen kis párát nem úgy találom, hogy bebújni készül egyik szomszédunk kapuja alatt, miközben kutyájuk hörögve, acsarogva próbálja megmarni. Ha nem kapom el a csattogó fogak elől, ha nem látom meg, hogy vézna kis testét dülöngélve hordja csak citerázó négy lába. Ha apró tappancsát nem teszi cipőmre nyüszögve és nem bújik lábamhoz, hogy lopjon egy kis testmeleget. Ha nem látom meg, hogy vizeskék szemecskéje még alig lát — valószínűleg orra kalauzolta eddig. Ha nem veszem észre, hogy körmei még tűhegyesek, tehát nem régen jár, nem volt miben megkopniuk. Ha nem néz rám olyan szédülő, ingatag fejjel. Ha nincs a pofácskáján az a kétségbeesett kifejezés. Ha kicsi testét felemelve nem érzem azonnal minden csontját, és bordáin át, gyorsan verő, élni akaró kicsi szívét.
Tehát ha nem így találkozunk, otthagyom! Vagy mégsem? Talán egy hónapos lehet, faja: kutya. Ez biztos. Fajtája erősen kérdéses. Fejalakja, főleg füle német juhászi rokonságra utal, méretre viszont kisebb. Innentől a kutatás érdemtelen homályba vezet. Színe viszont érdekes. Mintha közvetlenül az arca, bocsánat, pofája előtt robbant volna fel valami régi, erősen kormos kémény: orrától a fekete finom árnyalatokkal megy át zsemleszínbe. Szemei — mint ókori egyiptomi ábrázolásokon — mintha szemceruzával lennének körberajzolva.
Egyik kezemben zsoltároskönyvvel, másik kezemben kiskutyával érkeztem haza.
— Szerbusztok! Na, kit hoztam magammal?
Lányaim perdültek elém.
— Jaj de aranyos! — Majd kérdések özöne következett.
— Mi ez már megint? — lépett elő feleségem keménynek szánt szavakkal, de nem bírta legyűrni mosolyát, őt is megejtette a kiskutya bumfordi szépsége.
Kérdése fiatal tanárképzős önmagamat idézte, mikor egy fészekből kihullott verébfiókával állítottam haza a legnagyobb viharban, akkor is így kérdezett. Abban az időben kollégiumi szobámban — hála az aranyszívű takarító néninek, portás néniknek — élt velem verébfióka, hosszúszőrű aranyhörcsög, kirakott angolvéreb kölyök, iromba rühes macska, rozsdafarkú-fióka, sérült szárnyú denevér. De most, ezzel a kiskutyával mit csináljak? Először is, mindenkit végig kérdeztünk az utcában, nem csavargott-e el valahonnan őkelme, bár tudtam, a válasz nemleges lesz. A kis állat állapota arra utalt, hogy kitették, mert nem akarták elpusztítani. A következő körkérdés: befogadja-e valaki? A válaszokkal most is tisztában voltam. Ha most a gyerekkori Putnokon élnék, elvinném Horgos néninek, ne legyen olyan magányos. Vagy elvinném Förtey Jancsi bácsihoz az alvégbe. Elférne a három kutya mellett. Manapság Forray Gyurkához vihetném, csak nem tudom, mit szólna a hét, már befogadott kutya, meg az a másik kettő a tónál. Különben pedig én terheljem tovább Gyuri barátom pénztárcáját? Kérdezősködtem még néhány helyen. Ha nem volna ilyen fiatal, ha nem lenne ilyen kicsi, ha fajtatiszta lenne — kezdték szinte azonnal az elutasító válaszokat.
Közben Füstös — kinézetéről kapta nevét — egyre jobban hozzánk nő. Szinte folyamatos habzsolása eredményeként — kapjon eleget az a kiéheztetett kiskutya — töltött káposzta szerűvé vált a teste, és bizony szemtelen is a fiatal úr. De roppant kedvesen szemtelen. Így talán jobban befogadják. Ám, ha egy kutya már nevet kapott, az marad.
Valószínűleg így kezdődött nagyapámmal is. Sokan hívták kutyás doktornak. Nagyapám kutyái közül Veronka volt a büszke szobortestű magyar vizsla. Pöcike pudli keverék. Egy vándorcirkuszból szökhetett meg. Szeretett szárítókötélre mászni, vagy csak nekiszaladt a falnak és szaltóval ért földet. Úgy pisilt, hogy a kikapart gödröcskét „kézállásban” locsolta meg. Mackó nyugodt, kimért, hatalmas újfunlandi volt. Dús szőrébe kapaszkodva tanultam meg járni. Bonzó, a puli pedig sokáig volt a barátom. Mikor daganataitól már nehezen tudott járni, édesapám elaltatta. Akkor láttam először sírni édesapámat. Múlttá vált akkor valami, és ezt mindketten, fájdalmasan éreztük, sírtunk.
Úgy járok én is, mint a nagyapám? Én leszek a második kutyás a családban? Ki tudja? Van már egy tündéri fekete pulim, Suba úr. Ha lehet, szeretnék még egy fehér puli szukát, és ha megengedhetném magamnak, egy gyönyörű komondort. Vagy kettőt. Ha megengedhetném magamnak. Ámbár…
Legutóbbi módosítás: 2008.07.03. @ 13:46 :: Placskó Lajos