Mint látni fogjuk, marha többféle van, attól függ, hány lábon járnak. Gyerekkoromban sokszor nyaraltam faluhelyen, és olyan jóban voltam a gazda tehenével, hogy reggelire egyenest a szájamba fejtem a finom langyos tejet, aztán segítettem a vasvillával kihordani az almot a trágyadobra, és friss szalmát rakni a Riska alá, a vakaróval tisztogatni őkelmét, amit nagyon élvezett. Az istálló mögötti trágyadombról is tudtam, hogy ősszel kihordjak a földekre. Így működött ez a maradi kapitalista világban.
Sok evvel később — a romániai „Arany korszak”-ban —, megbízták a tervezőirodát, amelyben dolgoztam, hogy egy marhahizlaldát tervezzen, méghozzá háromezer marha számára. Mivel mindenki a Nagy Vezér példáját akarta követni, egymásután kaptuk a „felbecsülhetetlen értékű irányításokat”.
Ezek eredményeképpen épült két hatalmas hodály, amelyben télen megfagytak az állatok, és egy olyan alacsony, hogy nyáron megfulladtak a hőségtől.
Mi már az elején tudtuk, hogy ennyi állat egy rakáson egy ökológiai katasztrófához vezet, de nem volt kinek megmagyarázni. A megye első titkár elvtársa, egyből elintézte a dolgot:
Behívatta a környező mezőgazdasági egységek vezetőit, és mindegyikkel aláíratatta, hogy naponta mennyi trágyát fognak elhordani a leendő hizlaldából, ezzel a dolog papíron el is volt intézve.
Már szépen haladtunk a tervekkel, amikor a Nagy Vezérnek újabb korszakalkotó ötlete támadt, és sürgősen hívattak minket a helyszíni megyeházára, ahol egy miniszter elvtárs várt bennünket, azzal, hogy a beruházást harminc százalékkal kell csökkenteni. Hiába magyaráztam neki, hogy akkor vagy alapokat, vagy falakat, vagy tetőt nem tudunk csinálni. Amire ő elkezdett ordítozni, hogy mi az, hogy nem lelkesedünk a vezér korszakalkotó ötletén, és addig fogunk ott ülni, amíg meg nem találjuk a megoldást. Hát be lettünk zárva a megyeház egyik jéghideg fűtetlen termében.
Már esteledett, mikor megszólaltam:
— Ha még itt ülünk egy pár órát, biztos tüdőgyulladást kapunk. A költségvetést úgyis levágják, mert nem fog a talpnyalók közül senki sem ellenkezni a Nagy Vezérrel. Tehát telefonaltunk a miniszter elvtársnak, aki a jól fűtött szállodában pihent, hogy megtálaltuk a megoldást.
— Na lám, ha egy kicsit gondolkoztok! — szólt a megállapítás részéről, és kiengedtek végre a jégveremből. Megúsztuk egy kis megfázással, feletteseink más címen utalták a levágott költségvetést.
Épült a hizlalda, és még jó párszor csörrent a telefon a hívó szóval, ami a helyszínre szólított bennünket. Egyszer azért, mert az ásott kutakban csöpp víz sem volt; máskor amiatt, hogy a sárga földig lehordjanak a tervezett szellőztetőrendszer miatt, amiről természetesen a központi bizottságtól kiszállt kétlábúnak halvány gőze nem volt, de a végén mégis kész lett minden, és sajnos a négylábú marhákat is betelepítették.
És ekkor újból megszólalt a fekete telefon, a húsipari vállalat igazgatója, akihez a hizlalda tartozott jelentette, hogy most igazán nagy bajban vagyunk, a szó szoros értelmében nyakig vagyunk a sz…ban. Azonnal menjünk, mert a központi bizottság elvtársai együtt jönnek a vízügyesekkel és óriási cirkusz lesz.
A találkozó azzal kezdődött, hogy megkérdeztek, hogy hoztunk-e meleg alsóneműt, mert jól fog jönni a csíkos ruha alatt. Az általános felfogás az volt, hogy mindig csak ezek a gyanús intellektuelek az okai minden bajnak, soha sem az öntudatos munkás!
— Hogy tervezték a hizlaldát?! A trágyalé egy hete a mellette levő folyóba folyik, onnan pedig a városi vízművekbe. Ezt issza egy hete a város, persze nem tudnak róla!
A nagy ordítozás alatt nem engedtek szóhoz jutni, ab ovo, mi voltunk az okai mindennek. Ekkor az igazgató egy kis szünetet javasolt, és áttessékelte a társaságot a szomszéd terembe, ahol egy minden földi jóval megrakott asztal várta őket. Volt ott szilvórium, sült húsok, sonka, szalámi, májas, véres hurkák karikáztak, s mindez megfejelve jó küküllői borral. Mindez akkor, amikor a fővarosban egy kiló csirkelábért, egy éjszakán keresztül álltak sorban a közönséges halandók.
Vagy két órán keresztül tömték magukba az elvtársak — mi is — a finom falatokat, itókákat, aztán visszamentünk a másik terembe. De most már egész más hangulatban. Végre elmondtuk, hogy nagy beton ágyakat terveztünk a trágya komposztálására, és egy nagy medencét a híg résznek arra az esetre, ha a rossz időjárás miatt, nem tudják elszállítani a trágyát.
Végre az igazgató is szóhoz jutott, és elmondta, hogy egy szál szalmát nem utaltak ki neki alomnak, az állatok pedig kizárólag cukorgyári hulladékot kaptak enni, így aztán, csak híg trágya volt, amit viszont senki nem szállított el, mert a Tsz-ek egy csöpp üzemanyagot nem kaptak az utóbbi időben. Ezért szivároghatott a trágyalé a folyóba.
Az elvtársak mindent feljegyeztek, megígérték, hogy intézkedni fognak, aztán vették az odakészített hatalmas csomagokat, és kisétáltak a kapun. A kapunál egy milicista posztolt, akinek az volt a feladata, hogy mindenkit kikutasson, aki, ha elkapott egy munkást egy fél kiló hússal, amivel az a gyerekeit akarta etetni, azt félévre bezáratta, viszont az elvtársak tíz-tizenöt kilós csomagjait, valami látási zavar miatt nem vette észre.
Az igazgató csak ezután mesélte el, hogy miután a medence megtelt trágyalével, a hizlalda egyik „öntudatos” kétlábú marhája éjjel átvágta az agyag gátat, aminek az lett a következménye, hogy a medence tartalma a folyóba folyt.
Még csak annyit, hogy a jó szocialista tervezés eredményeképpen, egy fia négylábú marha nem hízott meg a hizlaldában — a kétlábúakat nem mérte le senki —, és soha többet nem esett szó arról, hogy egy erdélyi város, egy álló hétig trágyalevet ivott.
Legutóbbi módosítás: 2008.07.15. @ 14:06 :: Galambos Viktor