Kovács Henrietta : Az elveszett szalag

 

1848 tavasza is olyan lassan, komótosan vánszorgott Magyarországra a tél után, ahogy az szokásos volt, mióta világ a világ. Akár egy kényes kisasszony, egyenként fújta le a téli port a virágok friss hajtásairól, aztán szoknyája szélét felcsippentve bájosan felszökkent az égre, hogy felhőtrónjáról gyönyörködjék keze munkájában.

   Hanem abban az évben rózsái és magarétái gyakorta vérben áztak s holtakat voltak kénytelenek ölelni; vagy jobb esetben fiatalok s öregek ruháját díszítették a remélt szabadság jelképeként.

   A 22. zászlóalj tagjai is ezeket a virágokat hordozták magukon, miközben vígan lépdeltek, talán egyenest a harc közepébe. Bár a sok költemény másképp dalolja, de valójában senki nem kívánta a halált akkoriban sem – legyen az bármily hősi és nemes, hisz mégiscsak halál volt s rút arcát nem takarhatta el a zászlók fényességével -, mégis hajlandóak lettek volna a magyarok életüket odavetni elé hazájukért.

   Volt ott egy kipödört, fényes bajszú cigány is, ki folyton-folyvást azzal kérkedett társai előtt, hogy feleség úgy jósol tenyérből, ahogyan a régi korok szibillái madárbélből.

   – De hiszen, komám – mondta neki tréfásan Molnár Gábor, egy jóképű, magas tiszt – ugyan írjál a feleségednek, hogy mához két hétre igyekezzék Debrecenbe, mert én igen kíváncsi lennék a sorsomra. Tudniillik – csillant fel huncutul a szeme – érdekelne, hogy idén kapitányi előléptetésben részesülök-e vagy menyasszonyomat veszem-e feleségül?

   – No, miért nem mindjárt a kettőt egyszerre? – nevetett jóízűen Gáspár cigány, aki világéletében kérkedő, ám jó jellem volt.

    De azért csak szöget ütött fejébe a gondolat.

    Így történt, hogy a zászlóalj debreceni bevonulása alatt, a trombiták és kürtök harsogása közben gyakran felhangzott egy sipító női hang a bámuló emberek sorai közt.

   Szaladt Zsuzsánna asszonyság a katonák után, arca kipirult,  fehér kendője alól kilógott a hajfonata, két kezével két gyermekét húzta maga után s időnként hátrakiabált lemaradt fiának:

   – Siess, Gáspárkám, ne maradjál le. – A borzas kamasz azonban percenként megállt nézelődni a nagy csindradatta láttán. Még nem járt soha ekkora nagy városban.

    Közben a zászlóalj megállt, s kinek rokona, anyja-apja, ismerőse akadt a városban, mind szétszéledt.

   Végre Zsuzsánna is megtalálta a férjét.

    – Ej, jóuram – morgolódott – felrángat engemet ide, nézze meg, aztán még várat is. Nem tudott volna kiállni a sorból? Persze, mert mutogatnia kell magát a legények között! Egy órája szaladok kend után, hej, hogy nézhetek ki, csupa por az arcom; még szégyenkezzem is itt? Hát miért vagy megszeppenve, csillagom? – fordult kisleányához, aki értetlen fintorral figyelte az előtte tornyosuló férfit. – No, vegye már le kend azt a díszes, rojtos csákóját, mert a tulajdon lánya sem ismeri meg ilyen öltözékben!

   – Ne zsémbelj Zsuzsánna! Inkább adj egy csókot, ha már oly rég nem láttál.

   – Ej, ne itt az utcán – tért ki szégyenkező mosollyal a csók elől Zsuzsánna.

   Gáspár megdícsérte gyermekeit, mert olyan jól viselkednek, míg odavan s akkorra már delet ütött az óra.

   Váratlanul Gábor lépett oda a családhoz.

  – Örülnék barátom, ha ma eljönnétek hozzánk ebédre. Úgysincs itt rokonotok s mi szívesen látunk; akár meg is szállhattok nálunk.

   A Molnár-ház egy csöndes, rövid utcában állt, kapuja előtt cseresznyefa virágzott. Fehérre meszelt falait jobboldalt borostyán futotta be, s onnan pár méterre egy szőlőlugas őrizte az árnyékot.

   Mire Gáborék odaértek, már meg volt terítve; idős szülei a legjobb falatokat hozták elő a katonaság számára.

  Az asztal mellett ült két szép leány is; az egyik barna, a másik szőke, az előbbi arcát gyönge pír futotta be, az utóbbi halavány volt. Különböztek, mint a Nap és a Hold, mégis összetartoztak akár a csillagok; s csillag-szemükbe pillantva kiolvasható volt a nővérek egymás iránti határtalan szeretete.

   A barna leány, Rozália Gábor menyasszonya volt. Azért tűnt oly pirosnak: majd kibújt a bőréből, hogy vőlegényét épségben láthatja.

   – És Lajos? – kérdezte révetegen a fiatalabbik leány.

   – Nemrégiben áthelyezték tőlünk egy pesti tüzérségi osztagba, kedves húgom. Nem írta meg neked?

   – Óh, a posta akadozik, sokszor eltűnnek a levelek, olykor két hétig egy sem érkezik; bizonyosan ezt történt.

   – Egyet se félj – biztatta leendő sógora -, nincs még egy olyan remek katona az egész seregben, mint ő…

   S ebéd alatt – mely igen hosszúra nyúlt – a férfiak beszámoltak a csatákról, veszteségekről; Rozália és Emília ámulva hallgatták, a gyerekek nem kevésbé. Volt is mesélnivaló, bőven akadtak történetek megtréfált bajtársakról, halálos sebesülésekről; örülhettek, hogy ez tömören mind belefért a délutánba.

   A következő két nap gyorsan elröpült. A zászlóalj már három napja Debrecenben időzött s minden órában várták a parancsot a továbbhaladásra. Délutánonként a katonák és közemberek összegyűltek a Nagytemplom előtt, beszéddel mulatták az időt.

   Ezen a harmadik napon aztán így szólt Gáspár cigány:

   – Látod, Gábor, felhívtam ide az asszonyt, akarod-e még, hogy jövendőt mondjon a tenyeredből.

   – Az jó lenne – lelkesült föl az ifjú. – Rozálim, jer kicsit, hallgasd meg te is.

    Bezzeg csinált nagy ribilliót Zsuzsánna.

   – Mit nem hallok? – csapta össze a tenyereit felháborodottan – hát csak ezért hívott ide minket kend s nem azért, mert hiányoztunk? Ej, megmondták az én apámnak “vigyázzál, kihez adod a lyányodat; csalafinta ember ez a Gáspár, nem lesz az jó ura!” Nem lesz ez így, az Isten szakajtotta volna ketté a nászi ruhámat, hogy bolond fejjel házasított ki apám! Mivé kell már nekem lennem ezután?

   A katonák és a nővérek jót mulattak ezen a beszéden, Gádpár pedig meghunyászkodva csitította a nőt.

   – Édes lelkem, csak nem gondolod, hogy ezért küldtem érted? Jaj, galambom, hová gondolsz? De ha már itt vannak az urak, ugyan miért ne jövendölhetnél nekik egy kicsit?

   – Jól van, jól van, elhiszem. Ám az uraknak nem jósolok: nem jó harcba indulónak sorsot mondani: ha jót ígérek ott martad elbizakodottságában, ha meg rosszat, az első kardcsapástól meghal félelmében. De van itt annyi bájos kisasszony, nekik szívesen jósolok.

   Kaptak is az alkalmon a nők, egyből öten álltak sorba, a nővéreken kívül még hárman. Gáspár kerített valahonnan egy széles lepedőt és rákanyarította egy közeli fa ágaira.

   – Most már sátrad is van.

  – Hanem – folytatta Zsuzsánna – én nem beszélek szemtől-szembe rosszat a csinos kisasszonyoknak. Okos fejem van, majd megjegyzem a mondanivalómat s majd később a fiammal elküldetem azt üzenetben.

   – Ekkora butaságot – döcögött magának Gáspár – és még én vagyok a csalafinta…

   A hölgyek sorba Zsuzsánna elé járultak, kacagva lesték az arcát: de arról egy mosolyt, annyit nem lehetett leolvasni; néha hümmögött egyet, de szót se szólt.

   Elsőként Rozália ment be, utolsóként Emília.

   – Óh – szólt  Rozália, miután húga is kilépett a lepedők mögül -, leesett valahol a szalagom. Segíts megkeresni. Igazán szégyellném magam, ha nem lenne rajtam, míg a katona-vőlegényemmel sétálgatok. – Mert akkoriban a lányok nemzetszín szalagot hordtak ruhájukon.

  Hiába keresték. Talán egy arra futó gyermek kapta fel, vagy a lábak sodorták el. Emília látva nővére bánatos arcát, azonnal levette saját szalagját.

  – Nekem úgysincs itt a vőlegényem…

  Ebben a pillanatban lódobogás hangzott fel mögöttük. Egy piros dolmányos, vékony ember vágtatott keresztül a téren, kiáltozva:

  – Kapitány! Kapitány! A továbbhaladási parancs! Estig indulniuk kell!

 A gyülekezet felbomlott, a közel lakók még hazafutottak, hogy elköszönjenek szeretteiktől.

  – Zsuzsánna – szedte le a lepedőket a fáról Gáspár – gyere sebtiben, mert nemsoká indulunk. Merre vannak a kölykök?

   – Jövök már! – felelte az asszony – Gáspárkám, fiam, jöjj ide gyorsan. Én majd elkísérem apádat a város széléig, te pedig itt maradsz a testvéreiddel. No, nem is. Előbb szaladj el a két kisasszonyhoz, akikkel ebédeltünk a minap s mondd meg nekik – jaj, szegény leány – mondd meg a fiatalabbiknak, hogy kezdje varratni a menyasszonyi fátylát, mert mihamar férjhez megy. Figyelsz, te gyerek?

   – Tessék? …persze, édesanyám, hogy is gondolja, hogy nem? – válaszolt a fiú, bár alig figyelt; lekötötte a készülődés.

   – Az idősebbiknek meg mondjad, hogy cserélje le a nemzetszín szalagját feketére s ne várja haza többet a vőlegényét. – Még egy könnycseppet is ejtett szegény páráért.

   Zsuzsánna nem látta, hogy Emília odaadta a szalagot nővérének.

   Gáspárka nem volt szégyenlős, egyenest odament a hölgyekhez, s elmondta nekik anyja üzenetét; de azt már félszegen figyelte, mint gyullad ki Rozália arca s mint sápad el Emília; az reszketve belekarolt testvérébe.

   Gáspárka sietve elbúcsúzott.

   – Nem lehet – rebegte rémültem Emília – Lajos! Az én Lajosom!

   – Ugyan! Hisz ez biztosan nem is igaz, én nem is hiszek Zsuzsánnának! – igyekezett vigasztalni húgát Rozália; de szívében mégis remény éledt a szavak után, hogy ő és Gábor összeházasodnak; s boldogsága tökéletes lett  volna, ha nem kellett volna a leányt könnyezve látnia.

   Később, mikor elköszönt Gábortól, megkérte:

   – Azért szólj Lajosnak! Szólj neki!

   A zászlóalj estére elvonult. A város elcsöndesedett, tíz órakor már sehol nem égett gyertya az ablakban, a kutyák ugatása is elhalkult.

   Helyette könnyben és tűzben égett sok leányszem azon az éjen.

  Attól a naptól fogva Emília nem sokat csicsergett. Hiába volt nővére unszolása, vigasztalása, csak kényszeredetten mosolygott olykor, mert nem akarta elrontani nénje boldogságát.

  Még az is eszébe jutott, hogy fölkeresi Zsuzsánnát, s megkéri, hogy újból jövendöljön neki, hátha előzőleg eltévesztette a Sors betűinek olvasatát, de az asszony akkora már hazament a gyerekeivel.

  Hírek nem érkeztek, csupán az arra tévedő kis csapatok pletykájából kellett élni: Komáromban csatáznak. Nem, bizonygatta a másik, ő Pest alatt tudja a harcokat.

   A lányok egyre vártak.  Már két hónap telt el a jövendölés óta, mikor egy nap váratlanul betoppant Lajos.

   Harcból jött ő, s társai. Nem köszöntötték őket trombiták és zsivaj, dolmánya is kopott volt, arca lefogyott; nem olyan volt, mint a dalok hazatérő hőse, de a büszkeség dicső köpenyt varázsolt köré.

   – Lajos – kiáltotta Emília könnyezve, s nem érdekelte, hogy még csak menyasszony, családja előtt csókokkal árasztotta el az ifjút.

   – Nyertünk – felelé amaz a csókokra.

   – S Gáborom? – kérdezte Rozália. Akkor mégsem igaz a cigányasszony jóslata Lajost illetően, gondolta húga boldogságán örvendezve.

   – Gáborod…meghalt.

   Rozália halk sikollyal omlott anyja karjaiba.

   Lajos beszámolt róla, hogy két nappal a csata előtt találkoztak Miskolcon s akkor Gábor kérte, legyen óvatos.

   Látta őt elhullni. Hatan jöttek ellene egyszerre s ő mindet lekaszabolt, mert akkor a puskák már mit sem értek. De az ellenség sokan volt, Gábor elveszett.

   – A hazájáért Rozália.

   A hazájáért, mely többé nem adott nyugtot a leánynak. Így hozta el a maga nem várt örömét s bánatát a nap a nővéreknek. Ki tudja miképp alakul a dolog, ha az a nemzetszín szalag nem veszik el.

   Rozália másnap felöltötte a fekete gyászruhát s életében többet már le sem vette.

   Két héttel később megtartották Emília és Lajos kézfogóját, Rozália sürgetésére – nem mintha az ifjú párnak különösebben nehezére esett volna a dolog. – Nem hitt már a cigányasszony jóslatában, mely neki örömet ígért és gyászt hozott; de a szertartás után megnyugodott némiképp. Legalább a húga legyen boldog.

   S annak a szerető testvérnek az esküvő előtti napon az utolsó imája nővéréért szólt.

Legutóbb szerkesztette - Kovács Henrietta

Szerző Kovács Henrietta 79 Írás
1991.10.20., Debrecen - a kemény tények....:) ÃÂrni, írni, írni... egyszer álmomban egy cseresznyefán ülő fiú megkérdezte tőlem, hogy mikor lennék a legboldogabb? "Akkor - feleltem - ha mindig ősz lenne, én pedig egész életemben egy fa alatt ülve írhatnék..." Ez persze így nem teljesen igaz, de majdnem... :) "Mint minden emberi lény, képes vagy szeretni. Hogy tanultad meg? Nem tanultad meg: hiszel benne. Hiszel benne, és szeretsz." /Paulo Coelho/