1848 tavasza is olyan lassan, komótosan vánszorgott Magyarországra a tél után, ahogy az szokásos volt, mióta világ a világ. Akár egy kényes kisasszony, egyenként fújta le a téli port a virágok friss hajtásairól, aztán szoknyája szélét felcsippentve bájosan felszökkent az égre, hogy felhőtrónjáról gyönyörködjék keze munkájában.
Hanem abban az évben rózsái és magarétái gyakorta vérben áztak s holtakat voltak kénytelenek ölelni; vagy jobb esetben fiatalok s öregek ruháját díszítették a remélt szabadság jelképeként.
A 22. zászlóalj tagjai is ezeket a virágokat hordozták magukon, miközben vígan lépdeltek, talán egyenest a harc közepébe. Bár a sok költemény másképp dalolja, de valójában senki nem kívánta a halált akkoriban sem – legyen az bármily hősi és nemes, hisz mégiscsak halál volt s rút arcát nem takarhatta el a zászlók fényességével -, mégis hajlandóak lettek volna a magyarok életüket odavetni elé hazájukért.
Volt ott egy kipödört, fényes bajszú cigány is, ki folyton-folyvást azzal kérkedett társai előtt, hogy feleség úgy jósol tenyérből, ahogyan a régi korok szibillái madárbélből.
– De hiszen, komám – mondta neki tréfásan Molnár Gábor, egy jóképű, magas tiszt – ugyan írjál a feleségednek, hogy mához két hétre igyekezzék Debrecenbe, mert én igen kíváncsi lennék a sorsomra. Tudniillik – csillant fel huncutul a szeme – érdekelne, hogy idén kapitányi előléptetésben részesülök-e vagy menyasszonyomat veszem-e feleségül?
– No, miért nem mindjárt a kettőt egyszerre? – nevetett jóízűen Gáspár cigány, aki világéletében kérkedő, ám jó jellem volt.
De azért csak szöget ütött fejébe a gondolat.
Így történt, hogy a zászlóalj debreceni bevonulása alatt, a trombiták és kürtök harsogása közben gyakran felhangzott egy sipító női hang a bámuló emberek sorai közt.
Szaladt Zsuzsánna asszonyság a katonák után, arca kipirult, fehér kendője alól kilógott a hajfonata, két kezével két gyermekét húzta maga után s időnként hátrakiabált lemaradt fiának:
– Siess, Gáspárkám, ne maradjál le. – A borzas kamasz azonban percenként megállt nézelődni a nagy csindradatta láttán. Még nem járt soha ekkora nagy városban.
Közben a zászlóalj megállt, s kinek rokona, anyja-apja, ismerőse akadt a városban, mind szétszéledt.
Végre Zsuzsánna is megtalálta a férjét.
– Ej, jóuram – morgolódott – felrángat engemet ide, nézze meg, aztán még várat is. Nem tudott volna kiállni a sorból? Persze, mert mutogatnia kell magát a legények között! Egy órája szaladok kend után, hej, hogy nézhetek ki, csupa por az arcom; még szégyenkezzem is itt? Hát miért vagy megszeppenve, csillagom? – fordult kisleányához, aki értetlen fintorral figyelte az előtte tornyosuló férfit. – No, vegye már le kend azt a díszes, rojtos csákóját, mert a tulajdon lánya sem ismeri meg ilyen öltözékben!
– Ne zsémbelj Zsuzsánna! Inkább adj egy csókot, ha már oly rég nem láttál.
– Ej, ne itt az utcán – tért ki szégyenkező mosollyal a csók elől Zsuzsánna.
Gáspár megdícsérte gyermekeit, mert olyan jól viselkednek, míg odavan s akkorra már delet ütött az óra.
Váratlanul Gábor lépett oda a családhoz.
– Örülnék barátom, ha ma eljönnétek hozzánk ebédre. Úgysincs itt rokonotok s mi szívesen látunk; akár meg is szállhattok nálunk.
A Molnár-ház egy csöndes, rövid utcában állt, kapuja előtt cseresznyefa virágzott. Fehérre meszelt falait jobboldalt borostyán futotta be, s onnan pár méterre egy szőlőlugas őrizte az árnyékot.
Mire Gáborék odaértek, már meg volt terítve; idős szülei a legjobb falatokat hozták elő a katonaság számára.
Az asztal mellett ült két szép leány is; az egyik barna, a másik szőke, az előbbi arcát gyönge pír futotta be, az utóbbi halavány volt. Különböztek, mint a Nap és a Hold, mégis összetartoztak akár a csillagok; s csillag-szemükbe pillantva kiolvasható volt a nővérek egymás iránti határtalan szeretete.
A barna leány, Rozália Gábor menyasszonya volt. Azért tűnt oly pirosnak: majd kibújt a bőréből, hogy vőlegényét épségben láthatja.
– És Lajos? – kérdezte révetegen a fiatalabbik leány.
– Nemrégiben áthelyezték tőlünk egy pesti tüzérségi osztagba, kedves húgom. Nem írta meg neked?
– Óh, a posta akadozik, sokszor eltűnnek a levelek, olykor két hétig egy sem érkezik; bizonyosan ezt történt.
– Egyet se félj – biztatta leendő sógora -, nincs még egy olyan remek katona az egész seregben, mint ő…
S ebéd alatt – mely igen hosszúra nyúlt – a férfiak beszámoltak a csatákról, veszteségekről; Rozália és Emília ámulva hallgatták, a gyerekek nem kevésbé. Volt is mesélnivaló, bőven akadtak történetek megtréfált bajtársakról, halálos sebesülésekről; örülhettek, hogy ez tömören mind belefért a délutánba.
A következő két nap gyorsan elröpült. A zászlóalj már három napja Debrecenben időzött s minden órában várták a parancsot a továbbhaladásra. Délutánonként a katonák és közemberek összegyűltek a Nagytemplom előtt, beszéddel mulatták az időt.
Ezen a harmadik napon aztán így szólt Gáspár cigány:
– Látod, Gábor, felhívtam ide az asszonyt, akarod-e még, hogy jövendőt mondjon a tenyeredből.
– Az jó lenne – lelkesült föl az ifjú. – Rozálim, jer kicsit, hallgasd meg te is.
Bezzeg csinált nagy ribilliót Zsuzsánna.
– Mit nem hallok? – csapta össze a tenyereit felháborodottan – hát csak ezért hívott ide minket kend s nem azért, mert hiányoztunk? Ej, megmondták az én apámnak „vigyázzál, kihez adod a lyányodat; csalafinta ember ez a Gáspár, nem lesz az jó ura!” Nem lesz ez így, az Isten szakajtotta volna ketté a nászi ruhámat, hogy bolond fejjel házasított ki apám! Mivé kell már nekem lennem ezután?
A katonák és a nővérek jót mulattak ezen a beszéden, Gádpár pedig meghunyászkodva csitította a nőt.
– Édes lelkem, csak nem gondolod, hogy ezért küldtem érted? Jaj, galambom, hová gondolsz? De ha már itt vannak az urak, ugyan miért ne jövendölhetnél nekik egy kicsit?
– Jól van, jól van, elhiszem. Ám az uraknak nem jósolok: nem jó harcba indulónak sorsot mondani: ha jót ígérek ott martad elbizakodottságában, ha meg rosszat, az első kardcsapástól meghal félelmében. De van itt annyi bájos kisasszony, nekik szívesen jósolok.
Kaptak is az alkalmon a nők, egyből öten álltak sorba, a nővéreken kívül még hárman. Gáspár kerített valahonnan egy széles lepedőt és rákanyarította egy közeli fa ágaira.
– Most már sátrad is van.
– Hanem – folytatta Zsuzsánna – én nem beszélek szemtől-szembe rosszat a csinos kisasszonyoknak. Okos fejem van, majd megjegyzem a mondanivalómat s majd később a fiammal elküldetem azt üzenetben.
– Ekkora butaságot – döcögött magának Gáspár – és még én vagyok a csalafinta…
A hölgyek sorba Zsuzsánna elé járultak, kacagva lesték az arcát: de arról egy mosolyt, annyit nem lehetett leolvasni; néha hümmögött egyet, de szót se szólt.
Elsőként Rozália ment be, utolsóként Emília.
– Óh – szólt Rozália, miután húga is kilépett a lepedők mögül -, leesett valahol a szalagom. Segíts megkeresni. Igazán szégyellném magam, ha nem lenne rajtam, míg a katona-vőlegényemmel sétálgatok. – Mert akkoriban a lányok nemzetszín szalagot hordtak ruhájukon.
Hiába keresték. Talán egy arra futó gyermek kapta fel, vagy a lábak sodorták el. Emília látva nővére bánatos arcát, azonnal levette saját szalagját.
– Nekem úgysincs itt a vőlegényem…
Ebben a pillanatban lódobogás hangzott fel mögöttük. Egy piros dolmányos, vékony ember vágtatott keresztül a téren, kiáltozva:
– Kapitány! Kapitány! A továbbhaladási parancs! Estig indulniuk kell!
A gyülekezet felbomlott, a közel lakók még hazafutottak, hogy elköszönjenek szeretteiktől.
– Zsuzsánna – szedte le a lepedőket a fáról Gáspár – gyere sebtiben, mert nemsoká indulunk. Merre vannak a kölykök?
– Jövök már! – felelte az asszony – Gáspárkám, fiam, jöjj ide gyorsan. Én majd elkísérem apádat a város széléig, te pedig itt maradsz a testvéreiddel. No, nem is. Előbb szaladj el a két kisasszonyhoz, akikkel ebédeltünk a minap s mondd meg nekik – jaj, szegény leány – mondd meg a fiatalabbiknak, hogy kezdje varratni a menyasszonyi fátylát, mert mihamar férjhez megy. Figyelsz, te gyerek?
– Tessék? …persze, édesanyám, hogy is gondolja, hogy nem? – válaszolt a fiú, bár alig figyelt; lekötötte a készülődés.
– Az idősebbiknek meg mondjad, hogy cserélje le a nemzetszín szalagját feketére s ne várja haza többet a vőlegényét. – Még egy könnycseppet is ejtett szegény páráért.
Zsuzsánna nem látta, hogy Emília odaadta a szalagot nővérének.
Gáspárka nem volt szégyenlős, egyenest odament a hölgyekhez, s elmondta nekik anyja üzenetét; de azt már félszegen figyelte, mint gyullad ki Rozália arca s mint sápad el Emília; az reszketve belekarolt testvérébe.
Gáspárka sietve elbúcsúzott.
– Nem lehet – rebegte rémültem Emília – Lajos! Az én Lajosom!
– Ugyan! Hisz ez biztosan nem is igaz, én nem is hiszek Zsuzsánnának! – igyekezett vigasztalni húgát Rozália; de szívében mégis remény éledt a szavak után, hogy ő és Gábor összeházasodnak; s boldogsága tökéletes lett volna, ha nem kellett volna a leányt könnyezve látnia.
Később, mikor elköszönt Gábortól, megkérte:
– Azért szólj Lajosnak! Szólj neki!
A zászlóalj estére elvonult. A város elcsöndesedett, tíz órakor már sehol nem égett gyertya az ablakban, a kutyák ugatása is elhalkult.
Helyette könnyben és tűzben égett sok leányszem azon az éjen.
Attól a naptól fogva Emília nem sokat csicsergett. Hiába volt nővére unszolása, vigasztalása, csak kényszeredetten mosolygott olykor, mert nem akarta elrontani nénje boldogságát.
Még az is eszébe jutott, hogy fölkeresi Zsuzsánnát, s megkéri, hogy újból jövendöljön neki, hátha előzőleg eltévesztette a Sors betűinek olvasatát, de az asszony akkora már hazament a gyerekeivel.
Hírek nem érkeztek, csupán az arra tévedő kis csapatok pletykájából kellett élni: Komáromban csatáznak. Nem, bizonygatta a másik, ő Pest alatt tudja a harcokat.
A lányok egyre vártak. Már két hónap telt el a jövendölés óta, mikor egy nap váratlanul betoppant Lajos.
Harcból jött ő, s társai. Nem köszöntötték őket trombiták és zsivaj, dolmánya is kopott volt, arca lefogyott; nem olyan volt, mint a dalok hazatérő hőse, de a büszkeség dicső köpenyt varázsolt köré.
– Lajos – kiáltotta Emília könnyezve, s nem érdekelte, hogy még csak menyasszony, családja előtt csókokkal árasztotta el az ifjút.
– Nyertünk – felelé amaz a csókokra.
– S Gáborom? – kérdezte Rozália. Akkor mégsem igaz a cigányasszony jóslata Lajost illetően, gondolta húga boldogságán örvendezve.
– Gáborod…meghalt.
Rozália halk sikollyal omlott anyja karjaiba.
Lajos beszámolt róla, hogy két nappal a csata előtt találkoztak Miskolcon s akkor Gábor kérte, legyen óvatos.
Látta őt elhullni. Hatan jöttek ellene egyszerre s ő mindet lekaszabolt, mert akkor a puskák már mit sem értek. De az ellenség sokan volt, Gábor elveszett.
– A hazájáért Rozália.
A hazájáért, mely többé nem adott nyugtot a leánynak. Így hozta el a maga nem várt örömét s bánatát a nap a nővéreknek. Ki tudja miképp alakul a dolog, ha az a nemzetszín szalag nem veszik el.
Rozália másnap felöltötte a fekete gyászruhát s életében többet már le sem vette.
Két héttel később megtartották Emília és Lajos kézfogóját, Rozália sürgetésére – nem mintha az ifjú párnak különösebben nehezére esett volna a dolog. – Nem hitt már a cigányasszony jóslatában, mely neki örömet ígért és gyászt hozott; de a szertartás után megnyugodott némiképp. Legalább a húga legyen boldog.
S annak a szerető testvérnek az esküvő előtti napon az utolsó imája nővéréért szólt.
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 09:21 :: Kovács Henrietta
