Dicsőszentmártonban az apám kémikusként dolgozott a Nitrogén Művekben. Rendes szolgálati lakásunk volt, idehozta apám a fiatal, szép feleségét. A bécsi döntést követően, rá egy hétre, hívatják az apámat és közlik vele, hogy Csapónál van a magyar határ, és itt, ezzel a nemzetiséggel tovább nem dolgozhat. Sajnálják, de kell a lakás másnak.
— Huszonnégy órája van uram, addig eljuthat oda, a magáéihez, a fene enné meg őket. Itt vannak a papírok. Különben ennek a gyárnak, mától kezdve, Hermann Göring Művek a neve. Na, kifelé!
Csapónál a magyar határőrök káromkodtak.
— Nézd, hogy futnak erre a románok, most is jött valaki, gyerekestől. Tedd már rá a pecsétet. A szülők itt születtek, még a mi időnkben. A gyermek odaát, román állampolgár. Hogy hány éves? Kettő. Uram itt vannak a papírjai, szabad az út… Erre kell menni tovább. Hogy hová? Az a maga baja. A szemvilágába!
Hazamentünk, az anyám szülőfalujába, Marosvásárhely mellé. Volt ott ház, földek, minden, csak megértés nem. Özvegy nagyanyám egyedül gazdálkodott. Pár hét múlva kezdte:
— Pista maga nem ért a marhákhoz, nem tudja, mikor kell kapáltatni, a csalamádét behordatni.
Ez így ment hetekig, az anyám hiába vergődött, kérlelte az anyját. Egy nap az apám, miután elbúcsúzott tőlünk, felült a vonatra és kiment Magyarországra elhelyezkedni. Írt minden héten. Másfél hónap múlva utánunk jött és kivitt magához. Felsőgallán, a Weisz Manfréd műveknél kapott állást, kis szolgálati lakást. Tehát itt kezdtük újra az életet.
Rendes, csendes életünk volt, a szüleim megismerkedtek ezzel-azzal. Beszélték, hogy ide is begyűrűzik a háború. Lehetetlen, hiszen mi semlegesek vagyunk. A rádióból rikácsolás hallatszott nap, mint nap. Kezdték mondani a szomszédok, hogy szedik össze a zsidókat. Barátaink, jó ismerőseink, a kezelő orvosunk, egyszerűen eltűntek. Később nyíltan, az utcán fogdosták össze őket. Bizony voltak jó magyarok, akik feltörték a lakásaikat és széthordták a „zsidó szajrét”. Szégyelltük magunkat, de mások nem, a fosztogatás folytatódott. Szörnyű dolgokról suttogtak.
A szörnyű hírek után, még szörnyűbb napok jöttek. Itt volt a háború. Bombázók húztak el felettünk. Egy délelőtt megjelentek a pionírok, kondenz-kört húztak a gyár felett, majd megjöttek a bombázók. Égett a gyár, égett a gyár környéke. Apámat napokig nem láttuk. Mentőcsoportokat szerveztek, oltották a tüzet, mentették, amit lehetett, közben a termelés folyt tovább. Fegyveresek járőröztek. Hallottunk partizánokról, szabotázsakciókról. Az utcákat félóránként átfésülték, a fosztogatások megszűntek, de beindult a besúgógépezet. Megfigyeltek mindenkit, mindenhol, ha valakire rámondták, hogy kommunista, vagy Moszkva-barát, jaj volt neki és a családjának. Eseteket, neveket hozott a suttogás, amíg kihirdették a rémhírterjesztők elleni eljárásokat. Az utcák kiürültek, az emberek behúzódtak, ki, ahova tudott, mindenki félt mindenkitől.
A bombázások erősödtek, éjjel a kanadaiak, nappal az amerikai gépek szórták ránk terheiket. A hatóságok azt állították, hogy csak kitérő célpont vagyunk, amikor előzik őket Budapestről, ide jönnek, mert Budapest ellenáll, mert félnek tőlünk, tudhatja mindenki, hogy napok kérdése és itt van az új fegyver. Kitartás emberek, előzzük ezeket a gengsztereket a magyar égről, közel a győzelem!
Hat éves lettem, beírattak az iskolába, táskát, ceruzákat, új ruhát kaptam. Nem holnap, holnapután kezdődik az iskola. Csudajó!
Apám azon este hazajött, kormosan, az arca felkarcolva, ruhája megtépve. Behúzott függöny mellett sokáig beszéltek az anyámmal. Mielőtt elment volna, maga mellé szólított és megígértette velem, hogy mindig, akármi történik, vigyázok az anyámra.
— Hiszen te férfi vagy már! — Megcsókolt és elment.
Éjjel-nappal szóltak a szirénák. Légiriadó! Sisakos emberek irányították a lakosságot az óvóhelyek felé. Kilépni tilos, míg le nem fújják. Azután mindenki loholt haza, tenni, amit kell. Pár óra múlva, ez nappal és éjjel is így volt, újból kezdődött a veszett szirénázás, futás emberek. A kár kevés, elenyésző, a mi vasakaratunkat akarják megtörni. Az anyám egy idő után már nem bírta. Amúgy is vékonyka volt, gyenge tüdőkkel. Az idegeit szétzilálták ezek a mindennapi rémüldözések. Az iskola kezdése előtti nap, amikor újra szirénáztak, kijelentette, sírva, hogy ő nem megy sehova. Sírtam, cirkuszoltam, anyu gyere, megígértem apának, itt én annyira félek. Ha apa majd ott keres, és nem talál, mit gondol? Csak, hogy elhallgattasson, elindultunk az óvóhelyre. Ajtók becsukva, fejeket a térdek közé, nem mozdul senki. Na, végre lefújták. Emberek jöttek, kiáltozva a nevünket.
— Itt vagyunk, mi vagyunk, tessék.
— Asszonyom, maguk itt maradnak, nincs hová hazamenni. Találat érte a lakásukat. Légiakna. Csak a padló maradt épen. Adunk egy aszpirint, tessék víz. Nyugodjon meg.
Később megjött az apám, mikor megtalált, összeborulva sírtunk. Nem baj. Újra kezdjük!
Így lettünk, mi hárman, örökös bunkerlakók. Már amikor az apám velünk volt. Többnyire csak ketten voltunk. Aztán még jöttek, mindennap többen lettünk földönfutók. Matracokat osztottak, lótakarókat, kancsót bögrékkel, egy elkerített rész lett a fürdőszoba. Ha kimentünk a bunkerből tejet, vagy kenyeret vásárolni, az egyikünk ott maradt, mert elkezdődtek az óvóhelyi lopások. Rabolták még azt a csekélységet is, amit összekuporgatott mindenki, hogy aludni tudjunk, meg enni valamit.
A beszerelt hangszórók állandóan bekapcsolva. Közlemény, közlemény után, majd napiparancsok. Mintha most is hallanám, ahogy egy éles hang, mindent félbeszakítva kiabált: „erős harci kötelékek Sopron, Biatorbágy, Budapest felé!” Később: „a harci kötelékek kitérő célpontokat keresnek, figyelem, figyelem Bánhida, Tatatóváros, Győr körzetében”. Szünet. „Légiriadó Északmagyarország felett lefújva. Rökk Marika énekel.”
Fényes nappal lelőtték a bunker előtt álló katonát. Elbarikádoztuk magunkat. Német katonák jelentek meg, sortőz, sortőz után. Kiderült, hogy a bunkerparancsnok vezette az egyik rablóbandát. Most ott hevert agyonlőve, az egyik bombatölcsér szélén, arca félig a vízben. Körülötte még vagy heten.
Mind több menekült jött, lépni se lehetett. Minket áthelyeztek egy különlegesen megerősített óvóhelyre. Katonalányok jelentek meg, fertőtlenítés, kötelezően hajvágás, nullára. Kaptunk új szalmazsákot, pokrócokat. Rendesebb körülmények közé kerültünk.
Szinte elviselhető vált az élet. Jött a hír, hogy Budapest elesett, az oroszok már Bánhidánál törnek előre. SS csapatok vonultak, órákig hallatszott a tankok csörömpölése. A hangosbemondó diadalmasan közölte, emberek, figyelem, acélököl irányul az ázsiai hordák szívére, megsemmisítő csapását már nem tudják kiheverni. Ez folytatódott napokig, amíg egy reggel kipattant az ajtó és benézett egy vigyorgó, széles arc, vörös csillaggal a sapkáján.
Csokoládét, kenyeret osztottak, húskonzervet, de mindenkinek elvették az óráját. Egy idősebb hölgy tiltakozott, erre kapott egy hatalmas pofont. Az orosz parancsnok katonalányokat hozott, tetűt kerestek, kötszert, ruhákat osztogattak. A tolmácsuk bejelentette, hogy „mi nem rabolni jöttünk, felszabadítunk benneteket, tovább megyünk Berlin felé, megkeressük Hitlert, ha akarjátok, ide hozzuk, és itt állítjuk a falhoz. A továbbiakban, ez az őrmesterlány parancsol itt. Semmiféle subverzív tevékenységet nem tőrünk el! Ott a fal, itt a fegyver! Dosvidánijá”.
Középkorú katonalány, őrmesteri ranggal. Szvetlánának hívták. Ő lett a mi őrangyalunk. Telefont húzatott, veszekedett mindenkivel, amíg ételt kaptunk, babusgatta a kisgyerekeket, géppisztollyal kergette ki a betévedt kiskatonákat, akik italt és nőket kerestek. Odahozatott egy tábori konyhát, meleg ételt osztott. Úgy jártunk utána, mint anyánk után. Megtanította a nőket, hogyan csúfítsák el magukat, mosakodjanak, de ne váltsanak ruhát, hadd bűzlődjön rajtuk minden. Az anyám arcára tintaceruzával foltokat, meg pettyeket mázolt, megmutatta, hogyan kösse be egyetlen sáljával az arcát, hogy minél rondább legyen.
Egy nap eltűnt.
Eltűnt, mert a front ötször dübörgött át felettünk. Amikor jöttek a németek, feldúlták mindenünket, bújtatott oroszokat kerestek, az oroszok ugyanezt tették, hitleristákat és nyilasokat keresve.
Szvetlána csak nem jött. Beszélték, hogy talán elkapták a németek, mások feltételezték, hogy kimentették a szlovák partizánok. A tankcsapdaásásból hazatérő férfiak mesélték, hogy nem látták a kivégzettek között a bombatölcsérek szélein. Mi ketten Dezsőkével, hason sorsú kis barátommal, elszaladtunk messze, végignéztük a telefonpóznákra felakasztottakat. Hála az Istennek, nem volt közöttük. Tehát él, reméljük, hogy jól van. Bárhol is lenne.
Nemsokára komolyra fordult a dolog. Szibériai lövészek jelentek meg, hatalmas termetű, mord férfiak, a háború igazi szakmunkásai. Ezek már reguláris egységek voltak, fegyelmezettek és kegyetlenek. Megjelenésük után, pár óra múlva, a telefonoszlopok, amíg a szem ellátott, tele lettek akasztott emberekkel. Hozzánk nem nyúltak. A parancsnokuk, miután beszagolt, köpött egyet, valamit mondott és ránk zárták az ajtót. Ételt, kenyeret, konzervet kaptunk.
— Mi egy katlanban vagyunk, hadászatilag jelentéktelen zóna, nem hiszem, hogy a németek visszajöjjenek valaha — mondta a főmérnök. A férfiakat, így apámat is alig láttuk. Minden éjjel kivitték őket tankcsapdákat ásni. Amit nem fejeztek be a németeknek, folytatták az oroszok alatt. Az apám mindkét tenyere csupa vér volt. Ha reggelente hazakerült, az édesanyám mosogatta, kente a Szvetlánától kapott kenőccsel, amíg ő aludt, holtfáradtan.
De visszajöttek a németek, igaz vagy csak két napra. Megint felhányták mindenünket, felakasztottak egy pár embert, nem tudtuk meg sohasem, hogy kiket és miért. A parancsnok, egy éles profilú alezredes, ugyancsak mérnök, maga elé hívatta apámékat.
— Sorba, ide elém! Le a nadrágot! Tovább, te is, te is! Emberek, két órájuk van, hogy összeszedjék az alumínium elektrolízis dokumentációját. Adok két katonát, ők mennek két kosárral. Tudom, hol vannak letéve, még a háború előtt voltam itt. Ha két óra múlva, egyetlen papírdarabot is találok a széfhelységben, agyonlövetem az igazgatót, a főmérnököt és így tovább. Hinaus!
Rájuk lőttek a gyárudvaron. Két óra múlva minden papír ott volt a kosarakban. Jött az alezredes, szétnézett. Az aktákat elvitték a katonák, az apámékat hazakergették, azzal a paranccsal, hogy este, sötétedéskor, családjukkal és fejenként húsz kilós csomaggal, jelentkezzenek az állomáson.
Megszoktuk a terrort, megszoktuk a bombatölcséreket, a bennük rothadó hullákkal. Rájuk se nézve mentünk, ahogy telt az erőnkből, kerülgetve a bombák vágta mély tölcséreket, amelyekben félig, emberi testek és véres víz volt.
Az állomáson bezsúfoltak két tehervagonba, egy-egy zsák krumplit hajítva közénk. Légiriadó! Találatot kapott a gyár. Robbanásszerű lángcsóva csapott fel, lélegzeni se lehetett a füsttől.
— Visznek Mauthausenbe, Auswitzbe, valahová oda, a fene enné már meg ezt az életet!
— De nem vagyunk se zsidók, sem lengyelek vagy cigányok.
— Gondolod, hogy számit ez valamit? Itt a háború őrületéről beszélünk. Szegény gyerekeink, ezeket a dolgokat kellett meglássák. Egy életre megnyomorítja a lelküket.
A vonatunk egy vakvágányon vesztegelt, lekapcsolva a mozdonyról. A mozdonyt elkobozták és elfüstölgött. A körülöttünk elterülő mezőt mocskos hó fedte, a föld feltúrva, ágyúdörgés morajlik, hol távolabbról, hol közelebbről. Hóköpenyes alakok ugráltak ki az árkokból és ordítva rohantak előre. Senki sem tudta melyik irány volt az előre, mert jött egy másik hullám, onnan, ahova az előbb rohantak. Üvöltözés, fegyverropogás mindenütt. A mezőn egy csomó mozdulatlan test maradt. A fogcsikorgató hideg hamarabb végzett velük, mint gondoltuk volna. Mi, gyerekek, anyák, rémülten néztük. Nem lesz ennek vége sohase? Nem, még eltart, tűrni kell, mert itt vezet el a hadak útja.
A vonatunk tovább állt a hóval fedett harcmező közepén. Sebesült szállító kórházvonat, s az utána kapcsolt tehervagonok. Amikor a front továbbgördült, a felnőttek leszálltak krumplit, répát keresni a hó alatt. Az első vagonokból félóránként ugrott le pár alak, sietve temetni valakit. Ideges német tisztek járták a vagonokat, kivont kézifegyverrel fenyegettek meg mindenkit, bármiért. Kis dobkályha minden vagonban, csajkákban víz melegedett, főtt a krumpli, főtt a répa, éhes szájak habzsolták, javát nekünk, gyerekeknek adva. Valaki leugrott, havat kotort egy kis lavórba. A tehervagonokban, bebugyolálva, éhesen, reszketve, ott volt a magyar alumíniumipar vezetősége. Vitték őket nyugatra, hogy kéznél legyenek, ha jön az új fegyver és kell az, amit ők tudnak.
Három napig álltunk így. Egy éjjel mozdonyt hoztak és elindultunk, magunk után hagyva egy kisebb temetőt, jeltelen sírokkal. Odább kidobott matracok, mocskos szalma és az emberi ürülék szanaszét hagyott kupacai. Újabb három nap után megálltunk. Ideges katonák rohangáltak, ordítozva: „kifelé a vagonokból, ott vannak a teherautók. Gyorsan, gyorsan, futás, mert né! Férfiak, fiúgyerekek ide, leengedni a nadrágot térdig.” Félkarú tiszt ül egy széken, ép kezén fekete bőrkesztyű. Ő nézett meg mindenkit, majd továbbot intett. Futás a teherautók felé! A hidegtől és az éhségtől félőrülten zötykölődtünk tovább. Még hidegebb lett. Azok a Bajor Alpok, mondja valaki. Tovább, fel egy szerpentines úton. Fák az út szélén, a mező feltúrva, kihantolt krumplifészkek. Nekik sincs mit enniük, mondják.
Megérkeztünk egy tiszta főterű faluba, a kocsik a tér végén tornyosodó vendéglő előtt fékeztek. Leszállás, leszállás, gyorsan, méggyorsabban! Felmentek ide! A vendéglő termei tiszták, van szalmazsák, pokróc. Mindenki helyezkedjen el, ahogy tud. Most! Futás az istenit! Az igazgató és a főmérnök tovább mennek, a többiek itt maradnak. Újabb rendelkezésig.
Így kezdődött újra a mi életünk, itt, a haláltusáját vívó hitleri Németország egyik csücskében, egy Holzkirchen nevű kis faluban.
Legutóbbi módosítás: 2008.05.26. @ 07:11 :: Gyalay Korpos István
