A brixtolos úr esete

*

 

– Jó napot kívánok! Miben segíthetek? – kérdezte a pincér a tébláboló férfit az előtérben.

– Az üzletvezető urat keresem.

– Milyen ügyben, ha szabad kérdezni és kit jelenthetek be neki?

– Csak semmi jelentgetés. Jelenteni majd én jelentek. Nagyigmándi Pál vagyok tisztelettel, a KÖJÁL–tól.

A pincér egy pillanatra elfehéredett és már loholt is. Egy olyan étterem nem volt széles nagy Budapesten, akik ne rettegtek volna valami KÖJAL ellenőrtől. Még, ha rendben volt a házuk tája és tisztaság volt, na meg megfelelően tárolva a nyersanyagok, akkor is tartottak az ilyen jelenésektől, mert nem volt az, az ellenőr, aki ne talált volna valamit. Elvégre azért voltak megbízva. Ha már ismert ellenőrről volt szó, esetleg nem kis „kenőpénzzel“ és ingyenes ebéddel el lehetett intézni, hogy az egység olcsóbban megússza. De ha első alkalommal látogatta meg a vendéglátó ipari egységet, akkor mindenki igyekezett magát haptákba vágni, biztos, ami biztos alapon. Most is ez történt. Hegedűs, az üzletvezető idegesen ült az irodájában és folyt róla a víz. Ez a nagy melegtől is, na meg attól is, hogy egy revizor a múltkor elmarasztalta a vendéglőt, mert nem pontosan és nem „vízmentesen“ mérte a röviditalokat, na meg a bort és a fröccsöt.

– Hogy a fene egye meg, hát miért pont minket szúrtak ki megint! – elmélkedett. – Szinte mindenki igyekszik megkeresni azt a kis mellékest magának, ami így megkereshető, azon kívül a vendég „egészsége“ is védve van. Nem kap tiszta töményet és nem annyit, amennyit rendelt. Ezt díjazni kéne, nem pedig büntetni.

Matula jelent meg az ajtóban.

– Na, mi van Matula? Nincs forgalom, hogy itt sürgölődik?

– Főnök, baj van!

– Mi baj, csak mondja már szaporán.

– KÖJAL ellenőr van itt, nem ismerem a pofát, de úgy néz ki, nem valami “rámenős” a pasas.

– Hozza ide azonnal és hozzon neki… De tudja mit? Először csak hozza ide, utána meglátjuk.

– Tessék utánam jönni – nyájaskodott Matula.

– Fáradjon be – tárta szélesre az ajtót Hegedűs. – Miben lehetek a segítségére? Egy kisfröcssöt, vagy..? Matula hozzon két jó hideg pilsnert.

– Ha lehetne, ne túl hidegen, mert árt a torkomnak.

– Azonnal uraim – fordult ki Matula, halkan becsukva maga mögött az ajtót.

– Nagyigmándi vagyok a KÖJAL megbízásából jöttem kicserélni a WC–k légfrissítőjét, a brixolt. Tessék megnézni, két vadonatúj csomag, originál. Most kicserélem őket és majd az átvételi elismervényre kérek egy pecsétet és egy aláírást, na meg a 12 forint hetven fillért.

– Parancsoljon, csak menjen uram és cserélje ki azokat a légfrissítőket. Remélem, azon kívül mindent rendben talál – de látni lehetett, hogy Hegedűs amúgy is gondokkal teli homlokát kiveri a víz, és nagy viharfelhők kezdenek tornyosulni lelki szemei előtt. – Más nem hiányzik – gondolta – csak, hogy pont a WC–ben találjon valamit. Holnap már be is zárnak és engem fegyelmivel repítenek. Atya világ, mi lesz velem!? – Ilyen és hasonló gondolatok cikáztak a fejében. Közben megérkezett Matula is, két pilsnerrel.

– Mondja Matula, mi a helyzet a mellékhelyiségeinkkel?

– Azonnal intézkedem főnök, de nem hiszem, hogy megfelelő az előírásoknak.

– Hagyja a francba, most már úgyis mindegy. Ez a pasas most pont oda ment kicserélni a brixolt. Na, de várja meg itt maga is, hátha tud még valamit csinálni. Különben úgy hiszem, végünk. Mehetünk vasúti büféseknek, mert ha innét kiszórnak minket, ami szinte biztos, akkor más nem marad. De megígérem magának, ha ezt most megússzuk, nekem olyan pikobelló rendet teremt mindenütt, hogy a légy a fenekére csússzon mindenütt. Magának is érdeke nemde?

– Igenis főnök.

– Na, üljön le és várjuk ezt a Nagyigmándit nyugalomban.

– Kész is vagyok. Ide kérek egy pecsétet az átvételi elismervényre, itt a számla. És itt vannak a régiek. Vagy egy éve nem volt itt senki. De maguk is cserélhettek volna.

– Ó Nagyigmándi úr, hat hol van arra nekünk időnk? A takarítónőnk hol dolgozik, hol nem és hát tudja, hogy van manapság? Ő az egyik legfontosabb személy a cégnél az igazgató után.

– Kérem szépen, pontosan tudom, de ezután nem lesznek ilyen gondjaik. Minden hónapban én személyesen fogom kicserélni a brixtolt.

– Matula, legyen kedves fizetni Nagyigmándi úrnak. Köszönjük, hogy majd gondja lesz ránk. Azon kívül remélem meg volt elégedve az állaggal. Tudja, igyekszünk mi erőnkhöz mérten, mert azért járnak ide jobb vendégek.

Nagyigmándi úgy tett, mint aki erősen gondolkodik, hogy ezekre mit mondjon, de látta, hogy Matula egy százast tart a kezében, erre rögtön meg is jegyezte:

– Nem tudna kicsit kisebbet adni? Nincsen vissza apróm.

– Ugyan! Majd legközelebb elintézzük Nagyigmándi úr.

– Akkor most kiállítok egy bizonylatot, hogy átvettem 100, azaz száz forintot és legközelebbi alkalommal a rezsipénzből le lesz vonva, az ellenérték pedig vissza lesz fizetve. – már vette is a tömbjét és állította ki a dolgokat. – Rend a lelke mindennek uraim – jegyezte meg közben. – Tudják az elszámolás végett kell ennyi papírt kiállítanom, és maguknak sem hiányzik, hogy valami hiány, rendellenesség legyen a számlázásban.

– Persze, persze, természeten. De ott ne hagyja a sört, direkt magának hozta a Matula. Esetleg egy kis ebéd is..?

– Nem, nem uram, sietnem kell, mert még van mára egy csomó helyem. Köszönöm a sört. Mivel tartozom?

– Majd legközelebb ezt is elintézzük.

– Matula idefigyeljen, ezt megúsztuk, de halotta? Ez minden hónapban fog jönni inspiciálni. Legyen rá gondja, és most kürtöljön össze mindenkit és mondja meg mindenkinek, hogy mától extra tisztaságnak kell lenni, különben az egész bagázs veheti a sátorfáját úgy, ahogy vagyunk. Ez mindenkire vonatkozik. Na agyő, menjen a dolgára, csinálja, amit mondtam.

Nagyigmándi úr pedig vette a régi brixtolokat és az útirányt a következő egység felé. Egy hónap alatt majdnem lejárta a lábát, de meg is volt az eredménye. Naponta legalább tíz–tizenkét vendéglátó ipari egységet látogatott végig, és a hónap végére jelentős összeget könyvelhetett el. Ténykedésének fontos eredménye volt, hogy ezen helyek mellékhelységei elfogadható kinézetűvé váltak. Nagyigmándi egészen fellelkesült eme tevékenységén.

Sajnos amikor elkezdte, elkövetett egy hibát, amit most akart korrigálni, amíg nem késő. Nevezetesen nem írt dátumokat, és így utána kellett néznie, hogy mikor, hol járt és hol kell most vadonatúj brixtolt feltennie. Elkezdte járni tehát ismét a terepet és pontos felmérést készített, dátummal ellátva az igazolásokat és “kasszabónokat”. Így keveredett vissza Hegedűs úrékhoz is.

Hegedűséknél az egy hónap alatt sok újdonság történt. Egyik vizsgálat a másikat érte és a borotva élén táncoltak. Sikerült megúszniuk egy csomó komolyabb revizor látogatását, a régieket meg lekenyerezték. Nagy volt a kiadásuk, de végtére is ott folytathatták, ahol abbahagyták. Csupán megnőtt a sápot váró ellenőrök száma.

Ilyen helyzetben látogatta meg őket ismét Nagyigmándi.

– Üdvözletem. Örülök, hogy meglátogatott minket.

Nagyigmándit hidegen hagyta a nyájaskodás és hízelgés. Gépiesen elvégezte a cserét, számlát adott és már menni készült, amikor hirtelen eszébe jutott valami.

– Majd el felejtettem Hegedűs úr, hogy a múltkori alkalommal önök is meg én is adósok maradtunk. Szóval, akkor rendezzük le a számlákat.

– Ugyan, ugyan, az a pár forint! Felejtse el, ne csináljon már gondot belőle.

– Én nem is csinálnék, de hát tudja, rend a lelke mindennek és el kell számolnom mindennel.  – Azzal letett egy százast az asztalra és már állította is ki a nyugtát.

– Egy autógrammot kérnék Hegedűs úr.

Hegedűs kelletlenül kanyarította alá a nevét és még pecséttel is ellátta, hogy hivatalos legyen.

– Ja és kérnem a múltkortól járó hetven forintomat, ha nem haragszik.

Hegedűs már nyújtotta is a százast, amit az imént kapott Nagyigmándi meg körmölte is a nyugtát.

– Na, most így rendben is lennénk. Ne haragudjon, tudom, hogy kicsinyességnek tűnik ilyen pénzekről számlát adni, de nekem fillérre el kell számolnom.

– Megértem magát, nálunk is ez van, csak kicsit nagyobb és hosszabb tételek vannak. Mikor jön újra felénk?

– Mához egy hónapra.

Múltak a hetek és Nagyigmándit már ismerte a környék valamennyi vendéglátó ipari egysége. Tisztán is tartottak mindent. Az öregúr meg szorgalmasan járta a környéket és vitte a brixtolokat, egyiket a másik után, ahol meg már csak az üres doboz volt, oda újat tett be. Nem is volt semmi baj, egészen addig, amíg Hegedűs úr egységében szalmonella fertőzés nem lett.

– Matula, hogy maga mekkora barom! – ócsárolta beosztottját Hegedűs. – Hát miért van maga itt, hogy egy nyomorult romlott vaníliás fagylaltot nem dobatott ki időben! Tudja, hogy mekkora botrány lesz még ebből? Azonnal telefonaljon a KÖJAL központba és kerítse nekem elő a föld alól is azt a Nagyigmándit. Ha nem találja meg, vehetjük a sátorfánkat, az egyszer most már biztos. De kösse fel a gatyáját ám, most nem fogjuk megúszni vele úgy, mint azelőtt és nem holmi csiszi–csuszi kis ingyen kajálással meg ivással.

Matula ment is azonnal telefonálni.

– Jó napot kívánok, Nagyigmándi urat keresem. Ha nem tartózkodik bent, akkor talán meg tudná mondani, hogy mikor lesz?

– Uram, itt nem dolgozik semmiféle Nagyigmándi.

– Elnézést, KÖJAL ellenőrzési osztályával beszélek?

– Igen kérem, de akkor sincs itt ilyen nevű dolgozó.

– Megtudhatnám, kivel beszélek?

– Borosné vagyok. És ön kicsoda?

– Matula Pál vagyok, a Három Szívből. Kéremszépen, az a helyzet, hogy várjuk az ellenőrzést a rossz vaníliafagylalt miatt.

– Pillanat mindjárt megnézem a dolgot.

Matuláról szakadt a víz és már azt fontolgatta magában, hova fog tudni elmenni dolgozni, ha megússza. Mint főpincér biztos sehova. Talán ki a piacra, mint valami pakoló, vagy valami standra kisegítő elárúsitónak. De hogy létezik, hogy nem ismerik Nagyigmándit, hiszen a környéken azóta van rend, tisztaság, amióta ő inspiciál. Vagy csupán le akarják tagadni?

– Igen, itt van a kezemben a dosszié. Amíg nem jelenik meg maguknál a vizsgálóbizottság, addig sajnos semmit nem tudok mondani önnek. Ha jól látom, akkor ma kell, hogy ellenőrzést tartsanak maguknál.

– Köszönöm szépen – tette le a telefont. – Na most akkor mi lesz? Vad idegen ellenőrök, akikkel előbb zöldágra kell vergődni és nem biztos, hogy el lehet kenni a dolgokat, csak úgy.  Ha meg ennek tetejébe újra jönnek a Népi Ellenőrzéstől, végük van – gondolta.

– Főnök itt a vég!

– Beszéljen Matula, ne ködösítsen. Elérte a Nagyigmándit?

– Főnök, üljön le. Ilyen nevű ellenőr nem dolgozik a KÖJÁL–nál. Vagy letagadjak, de azt nem hinném.

– Hogy–hogy nem dolgozik? Hat itt a hivatalos számla és pecsét van mindenen.

– Nem tudom főnök, de a központban ezt mondták. Ma jönnek ellenőrizni, hogy mi is történt és, hogy működhetünk–e tovább. Többet nem tudtak mondani.

Délben megjelentek az ellenőrök. Mindent átvizsgáltak és megállapították, hogy a szalmonella mérgezést a vaníliafagylalt okozta, ezért egy időre betiltották a fagylalt forgalmazását az egységben. Ugyanakkor megdicsérték a tisztaságot, amit találtak a mellékhelységekben és úgy egyébként.

– Kérem a Nagyigmándi úr az, aki járt ide ellenőrözni és ő cserélgette havi rendszerességgel a brixtolt is. Tessék, nézzék csak meg, mindenről számla, elismervény, ahogy kell.

Az ellenőrök megnézték a számlákat. Egyik a másikra nézett, nem tudták eldönteni, hogy ez most valódi vagy hamis–e.

– Elvisszük ezeket a központba további vizsgálat céljából, mert ilyen nevű ellenőrünk egyáltalán nincsen. Sőt nem alkalmazunk olyan embert, aki a WC–k légfrissítőjét hivatott cserélgetni. Ez az üzletvezető feladata, különben is a számlát és költségeket köteles ő elkönyvelni. Az ellenőrök az egész üzemegység tisztaságára és állapotára ügyelnek. Valamiről hallottunk mi is, mert több visszajelzés érkezett hozzánk a vendégek részéről, hogy a környéken az egységekben mostanában nagyobb a tisztaság, mint régen.

– Akkor most mi lesz velünk?

– Semmi sem. Dolgoznak tovább ugyanolyan jól, mint eddig és felterjesztjük önöket kitüntetésre, annak ellenére, hogy romlott volt a fagylaltjuk, mert ahogy a tisztaságra és rendre vigyáznak, az példaértékű. Főleg a WC–k állapota.

Hegedűs és Matula nem tudták, hogy ez most vicc–e vagy sem. Aztán néhány hét múlva olvashatták az újsághírt:

„Elfogták és megbüntették a nyugdíjas brixtlos csalót” – és a cikkben kiemelték, hogy micsoda kárt okozott.

– Ezt nézze főnök! Nem semmi, mi? A kisöreg napi tíz órákat talpalt azért a nyomorult húszasáért, amit két brixtolért bekasszírozott. Elég szorgalmas volt.

– Idefigyeljen Matula. Ez is egy jó példa magának: csalni csak nagyban és szépen, mint ahogy a nagyok a felső székben, úgy érdemes!

 

Szerző Avi Ben Giora. 453 írás
A nevem nem pusztán művész név. Még csak nem is nick név vagy ragadvány. Ezt a nevet viselem immár több mint negyven éve, miután kivándoroltam. Azóta sok víz lefolyt itt a Dunán és Jordánon. Jó pár éve csatlakoztam a Hét Torony csapatához és azóta is itt tanyázok, rendszeresen.

4 Komment

Hagyj üzenetet