Terike látszólag ugyanolyan lány volt kicsinek, mint a többi leányzó az óvodában. Volt benne valami mégis, ami különbözött. Nem szívlelte a fiúkat valahogy. Mindig bajba keveredett velük és persze ebből csak balhék lettek általában. Hajhúzás, rugdosódás és más. Az óvónénik soha sem bírtak vele, mert hiába figyelmeztették hogy: Terike ne menjél a fiúkkal játszani vagy, ha igen, akkor rendesen viselkedj. Nem fogadott szót ő senkinek. Rájött, hogy hogyan a legkönnyebb törlesztenie jogos vagy jogtalanul kapott vereséért. Megvárta a fiút, amikor jött ki a mellékhelyiségből, és amikor nem számított rá, agyba–főbe püfölte. Hamar elszoktak tőle a fiuk vagy, ha meg akarták leckéztetni, akkor már nem merészkedtek egyedül. Na, de Teri se lett volna Teri, ha fel nem találja magát. Amint meglátta a szerveződést, abban a percben húzta is a csíkot valahova, ahol nem érhetik el. Persze ez általában a mellékhelyiség volt. Sokszor volt is baj ebből, mert hát az elején az óvó nénik nem tudták hol lehet, hiába keresték. Egy véletlennek kellett közbejönnie, hogy erre rájöjjenek. Egy alkalommal, mikor ment érte a mamája és sehol sem találta, riadtan fordult az óvó nénihez:
– Hol van már megint Terike? Hogy tetszenek itt vigyázni a kis gyermekekre?
– Kedves anyuka, a maga lánya sajnos mindig eltűnik valahová, de elő is szokott kerülni és biztosíthatjuk, hogy az óvoda területét nem tudja elhagyni.
– Jó-jó, de akkor is hol van?
Nem kellett sokat keresgélni. Hamar rájöttek, mikor meglátták, hogy a lányvécé előtt vagy hat fiú várakozik feszülten.
– Mire vártok? – kérdezte az óvó néni. – Leskelődni akartok?
– Nem, nem leskelődünk, csak várunk valakit.
– Kit vártok, ha kérdezhetem, és miért pont itt?
– Terikét. Azért várjuk, mert mindig megkér minket, hogy hátul gomboljuk be a nadrágját, mert nem éri el.
– Na, menjetek innen, majd én begombolom neki. – Azzal bement és kihozta Terikét a mamájának.
Teltek az évek és Terike iskolába került. Hasonló gondoknak kellett a szülőknek elébe néznie, de itt már nem az volt, mint az oviban. Terikén mindig volt egy–két szivárványszínű árnyalat, hol az arcán, hol a lábán vagy esetenként még másutt is. Meg is jegyezte az anyukaja egyszer:
– Na kislányom, neked sem lesz udvarlód egyhamar. De tévedett. Terike a gimiben már nem a fiúkat verte. Megfordult a játék. A rivális lányokat, ha éppen a neki tetsző új fiút kipécézte magának. De rájött, hogy nem fog ezekkel, a rivális lányokkal kínlódni. Majd megoldja másképpen. Mindenesetre havonta váltogatta a fiúkat és mindig talált. A lányok egy darabig nem nagyon tudtak vele mit kezdeni, mert hamar leosztotta őket. A fiúk meg versengtek érte. Úgy cirka 17 éves lehetett, amikor egy fiúval már vagy három hónapja futott. Ez már furcsaságnak számított nála, mert mint a válogatós királykisasszonynak, senki sem volt jó neki, csak ideig–óráig. Szülei aggódni kezdtek. Megint meg is jegyezte a mamája, hogy milyen fura ez a gyerek. Kicsinek csépelte a fiúkat, utána a vele egykorú lányokat, most meg harmadik hónapja ez a Jocó van mellette. Nem beteg ez a gyerek?
– Ugyan már fiam – szólt a papa –, miért lenne beteg? Megtalálta a fehér lovas lovagot. És különben is, ez a Jocó egy jó parti is lenne. A szülei elég gazdagok, van ház, kocsi, minden. Jobb nem is akadhatna a lányunknak. Na meg állandóan Olaszországban tanyáznak. A kedves papa valami külker vállalatnál góré.
– Te fiam honnét tudsz ennyi mindent?
– Odafigyelek a dolgokra.
Eljött az érettségi ideje. Terike sikeresen leérettségizet, de hiába voltak jók az eredményei, nem akart tovább tanulni. Egy napon megjelentek Jocóval, hogy összeházasodnak.
– Jól meggondoltatok? Miért ilyen korán? Még fiatalok vagytok és semmit sem éltetek? Vagy valami „becsúszott”?
– Nem csúszott be semmi, de így szeretnénk. Már beszéltünk Jocó szüleivel is és őnekik nincsen ellenvetésük. Jocó fog dolgozni és tanulni kint az apja mellett Olaszországban, én meg majd elleszek addig otthon egyedül vagy a gyerekkel.
– Már rögtön gyerekre gondoltok, hova siettek?
– Mama az élet rövid, ki kell használni.
Meglett az esküvő, hét országra szóló dínomdánommal. Ott voltak a régi osztálytársnők, és persze mindegyik húzta a száját, de nem mutatták Terikének. Csak egymás közt beszélték meg, hogy szerencsés lány ez a Teri. Az esküvő után már pakoltak és ki is mentek Rómába a pápához. Két hétig csak utaztak, jártak, jöttek–mentek. Aztán Jocó beállt dolgozni a papa mellé és beiratkozott az egyetemre, közgazdaságtanra. A nyelvet jól bírta, hiszen gyerekkora óta tanították olaszra. Terike otthon ült a bérelt lakásban, ami mindennel fel volt szerelve. Még takarító nénije is volt, igaz olasz. De Terike hamar felszedett némi olasz tudást és minden nap tanult valami újat. Telt–múlt az idő. Jocó befejezte az első évet.
– Jocókám, olyan unalmas ez a Róma, nem mehetnénk el valahová nyaralni is?
– Jó, majd beszélek a papával. Mégis, hová szeretnél menni?
– Választhatok is?
– Hát hogyne.
– Nos, akkor menjünk Szicíliába. Oda lemehetünk kocsival is, nem kell vonatozni.
Az elhatározást tettek követték. A papa odaadta az autót és lefoglalt számukra egy lakosztályt Taorminában. A két hét úgy elrepült, mintha nem is lett volna és vissza kellett menni Rómába, de még betervezték, hogy meglátogatják Terike szüleit Pesten. Felváltva vezettek, mert egy nap alatt vissza akartak érni. Már csak 150 kilométerre voltak Rómától, amikor Jocó elvesztette az uralmát a vezetésben és belecsapódtak az autópályát kettéválasztó szalagkorlátba. Terike a kórházban tért magához. Jocó apja ült mellette.
– Jól vagy?
– Nem érzem semmimet, hol van Jocó?
– Éppen most műtik. Hogy történt, mesélj.
– Nem tudom. Csak arra emlékszem, hogy nekimentünk valaminek.
– Az a valami a szalagkorlát volt sajnos. Túl gyorsan mentetek. A rendőrségi vizsgálat szerint legalább 160–nal.
– Siettünk, az igaz, mert egy nap alatt vissza akartunk érni Rómába.
Közben bejött az ápolónő és kihívta a papát.
Jocóért hiába küzdöttek az orvosok, nem tudtak rajta segíteni. A mőtét után belehalt a sérüléseibe. Terike még kórházban volt és így nem lehetett ott a temetésen sem. Mire valamelyest felépült, addigra már új helyzettel kellett szembenéznie.
– Húsz éves vagyok és már özvegy. Belegondolni is nehéz. Pedig olyan szépen ment minden, és egy perc alatt összeomlott. És miért? Türelmetlenek voltunk, mindent egyszerre akartunk. Mi lesz mostan?
Jocó szüleivel tartotta a kapcsolatot elég sokáig, de a saját további életére kellett gondolnia.
– Mihez fogok kezdeni, Csak egy sima érettségim van és semmi más. A szüleimmel nem tartathatom el magamat. Elmegyek továbbtanulni.
Az elhatározását tettek követtek. Beiratkozott az egyetemre és mellette esténként munkát vállalt. Hol mint „bébicsősz”, hol mint takarítónő. Elég jól be tudott rendezkedni. Nem költözött el, továbbra is a szülőknél maradt, de mindenhez hozzájárult. Menedzsernek készült és az olasz mellett az angol nyelvet is felvette. Már az utolsó évben járt, amikor egy cég állást ajánlott fel neki. Meg is kapta a munkát még mielőtt diplomázott volna. Így nem volt abban a helyzetben, hogy az egyetem után álláskereséssel töltse az idejét. Sikeresen diplomázott és már munkahely várta.
Az elején minden a legnagyobb rendben ment. Jól kijött a kollégákkal és kolléganőkkel, ám egy nap elé állt a főnöke egy kéréssel.
– Kedves Terike, meghívhatnám egy vacsorára holnap este? Ne vegye tolakodásnak, de maga nagyon szimpatikus nekem.
Terike nagyon meglepődött, hiszen még éppen csak most kezdte el a munkát és rögtön a főnök kezd ki vele. Ugyan miért? Azért, mert „friss hús” vagy esetleg hallott róla már valamit másoktól. Most mit mondjon neki? Nem annyira idős, de nem is annyira fiatal. Olyan negyven körüli. Mondjon igent és menjen elő Elvégre mi is történhető Elmennek vacsorázni, utána beszélgetnek és semmi. Nem köteles felmenni a lakására. Igent mondott.
Valahol Budán egy régi hangulatos helyre mentek be. Zene is szólt, de ezeket a számokat főleg az idősebb korosztály számára találták ki. Nem is nagyon táncoltak. A vacsora jól sikerült és még beszélgettek erről–arról. Terike nem szólt egy szót sem arról, hogy ő már özvegy és egy évet volt Olaszországban, de nem is kérdezte tőle Ludwig a főnök. Félig–meddig semleges témákról beszélgettek. Már későre járt, mikor a zongorista egy régi, de ismert számra kezdett rá:
Holdvilágos éjszakán
Miről álmodik a lány,
Hogy jön egy királyfi tán
Hófehér paripán…
– Ismeri maga is ezt a nótát?
– Ó, hogyne, de én nem keresek ilyet.
– Miért? Nem lenne romantikus, ha jönne a királyfi paripán?
– És utána jönne az ébredés, ahogy a dalban is van, úgy gondolja?
– Ó dehogyis. Egészen másképpen.
– Nézze, nagyon kedves volt, hogy elhívott vacsorázni, de még alig ismer, azt sem tudja, ki vagyok, mi vagyok, és már ilyeneket mond nekem. Mert gondolom, maga akar lenni a királyfi és ugye, én vagyok a lány? Ha nem is királylány, csak egy egyszerű lány.
– Valahogy így, de ne gondoljon rólam rosszat. Igaz, már egyszer elváltam, de önhibámon kívül.
– Most mondjam azt, hogy én már özvegy vagyok?
– Maga özvegy? Hát hány éves? Nem 26?
– Miért nem lehetnék özvegy? Mivel most végeztem csak el az egyetemet? Nem jelent az semmit sem. Az élet rövid és én nagyon sietek. Minden percét szeretném kihasználni. De maga semmit sem tud rólam, látja. Minek akar ilyen ajánlatokat tenni? Azért, mert fiatal vagyok és félig–meddig már sikeres is. Vagy ezt vegyem egy felszólításnak, hogy ez az ára, amiért maga mellett dolgozhatok? Erre nem vagyok alkalmas, ne is haragudjon.
– Ugyan már hová gondol? Nincsenek ilyen ambícióim, hiszen éppen elég fiatal kolléganő van magán kívül a munkában. Nekem maga az első percben megtetszett. Most akármennyire furcsállja ezt a lerohanást. De nem maga mondta az előbb? Az élet rövid és maga siet.
– Már csak siettem. Elég volt egyszer. Többé nem akarok ennyire sietni. Nem akarok kapkodni, ahhoz már öreg vagyok.
– Hát akkor gondolja meg, én mindig várni fogom.
– Ugyan már ne mondjon ilyeneket. Minden férfi ezt mondja és utána mi is lesz a vége. Hiába fogja mondani, hogy maga más. Csupán a munkahelyről ismerjük egymást, és olyan szájíze lenne a dolognak, hogy jött a kis friss hús és mindjárt a nagyvaddal kezdi, a főnökkel. Nem gyűjtök trófeákat, mint mások. Hiába is gondoljak ezt rólam. Nekem az élet 18 évesen nagyon szépen indult, aztán megszakadt, mindent előröl kezdtem. Nem akarok erről többet mondani és maradjunk barátok, de ezt ne folytassuk.
– Hát, ahogy gondolja. De tudja mit? Várjunk mind a ketten, és ha egy fél év után is így gondolja maga, na meg én sem akarok mást, akkor újra eljöhetünk beszélgetni ismét. Ne tekintse ezt olyannak, mint főnök és beosztott viszonya.
– Hat jó. Legyen. De nem tartozom semmivel, tehát nem az fog dominálni, hogy én az ön beosztottja vagyok. Mert ha igen, akkor elmegyek egy másik osztályra vagy egy másik munkahelyre.
– Erre szavamat adom.
– Rendben van. Kérésem a következő: A munkában senki sem tudhatja meg, hogy mi más kapcsolatban is vagyunk.
– Ez természetes.
– Akkor rendben is van.
Terike már lassan el is felejtette ezt a beszélgetést. Találkozgattak és jártak színházba, vacsorázni, de Ludwig egy szóval sem említette azt, amiről legelőször beszélgettek. Aztán eltelt az a bizonyos év.
– Nos, Terike, hogy gondolja? Elmehetnek ismét oda, ahol egy éve voltunk és beszélgethetnénk.
– Jó, menjünk oda.
Másnap este el is mentek ismét a régi helyre. Szinte minden ugyanúgy történt, ahogy először, annyi különbséggel, hogy már két olyan ember ült egymással szemben, akik több mint jóbarátok.
– Elhatározta magát Terike? Számíthatok a pozitív válaszara?
– Ludwig. Gondolkodtam a dolgokon. Úgy érzem, nem lenne jó, ha mi összeházasodnánk. Tudja, van egy mondás: Nem jó háziverébre ágyúval lőni.
– Ezt hogy gondolja?
– Úgy, hogy én akkor nem maradhatnék ott a cégnél. Jó, van más munkahely is. Gondolja, hogy titokban maradna, hogy mi összeálltunk. Ez magának sem lenne jó, na meg nekem sem egy új munkahelyen, mert manapság kicsi a világ és az emberek beszelnek.
– Ez nem lehet gond. Saját céget akarok úgy is nyitni és akkor magának nem kell dolgoznia, csak ha akar.
A zongorista rákezdett az akkor is elhangzott dalra: Holdvilágos éjszakán…
– Nos, mire gondol?
– Semmire. Túl szép, amit mond. Nem akarom magát áltatni, úgy gondolom nem.
– Ahogy gondolja Terike. De ugye marad a cégemnél továbbra is.
– Nem maradok. Elmegyek. Nem csak maga miatt, más terveim vannak. Ne gondolja, hogy csak azért megyek el, mert a magával való kapcsolat nem úgy jött össze, ahogy „gondoltuk”. Mert őszintén megvallom önnek, hogy én egy hónapja még úgy gondoltam, hogy igent fogok mondani, de aztán meggondoltam magam. Ne kérdezze miért, de nem maga az oka ennek a döntésnek. Jobb ez így nekem is, magának is.
Másnap Terike kilepett a cégtől. Saját maga alapított egy céget. Teljesen más profilút, mint amivel eddig foglalkozott. Már lassan egy éve sikereses üzletasszony volt, amikor egy nap megakadt figyelme az újságban egy híren.
„Letartóztatták László Ludwigot sikkasztás és csalás alapos gyanújával. Az általa vezetett cég évek során milliós tartozásokat halmozott fel, amivel a rendőrség László Ludwigot gyanúsítja. Az eddigi vizsgálatok eredményei ezt támasszák alá.
Elgondolkozott és a régi dal csengett a fülébe, amit anno együtt hallgattak, és főleg az a sor:
Ám, de jön az ébredés…
Na meg vissza is emlékezett. Mégsem jó sietni. Jobb, ha mi magunk kivárjuk, mit is hoz számunkra a sors. Csak figyelmesen kell elébe menni.
Legutóbbi módosítás: 2008.03.17. @ 13:59 :: Avi Ben Giora.
