Találkozásom Oszkárral

Azok a csodálatos kutyák! *

 

Tegnap találkoztam Oszkárral, a magyar vizslával. Kissé viharosra sikerült a találkozás.

A tömbház harmadik emeletén levő lakás ajtaján kopogtattam — beteghez hívtak — és bentről hangos „szabad!” volt a válasz. Ki is nyitottam az ajtót nagy bátran, s ott állt teljes méltóságban, az előszobában egy megtermett zsemleszínű vizsla. Mint valami oszlopokon, úgy állt erős lábain, és még egy német boxer is megirigyelhette volna domború, izmos marját. Lehetett olyan hatvanöt centi magas. Okos barna szemeivel kíváncsian nézett engem, az idegent. Minden barátságos magatartás ellenére, szilárdan elzárta a bejáratot a „betolakodó” elől.

— Oszkár, engedd! — jött bentről a parancs, és Oszkár félrehúzódott, hogy mellette beférjek.

A biztonság kedvéért azért ottmaradt. Soha se lehet tudni ezekkel az idegenekkel! Gondolhatta.

Ahogy oldalról rám nézett, annyi odaadás volt a szemében, hogy nem tudtam megállni, meg ne paskoljam a fejetetejét. Az eredmény az lett, hogy Oszkár boldogan felugrott két praclijával a vállamra, és megnyalta az arcomat.

Nem mondom, megrázott a maga harmincöt kilójával. Persze a gazda hangja visszavonulásra késztette.

Bementem a szobába s a kutya a nyomomban. Akárhova mozdultam, jött utánam. Ha leültem, leült mellém. Ellenben, ahogy az ágyban fekvő beteghez közeledtem, elém lépett vicsorogva. Nem engedett oda az ágyhoz. A gazdája próbálta csendesíteni, nyugtatni, végül a nyakörvnél fogva a szoba másik végébe cipelte. Én pedig vizsgálni kezdtem a betegemet.

Oszkár ezalatt nyüszítve tiltakozott a fogva tartás ellen. Egyszerre kiszabadította magát, és egy ugrással az ágyon termett, a beteg lábainál, ott hasra fekve halkan nyüszítve leste minden mozdulatomat.

Miután végeztem, és leültem az írnivalókat végezni, leugrott az ágyról, hozzám jött, és a fejét a térdemre fektetve, megnyugodva hallgatott.

 

26látogató,1mai

Szerző dr Bige Szabolcs- 638 írás
Teljes nevem Bige Szabolcs Csaba. Orvos vagyok, nyugdíjas, Marosvásárhelyen végeztem 1960-ban. Most Olaszországban élek.

9 Komment

  1. A bakfisok minden világfájdalmával ültem a ketben a tankönyvemmel és nem is láttam a betüket. Tapsi kutya leült velem szemben és a térdemre tette a pofácskáját, szemeiben majdhogynem könnyek ragyogtak. Nem tágított mellőlem… beszélgettünk, én szóval, ő pislogással. Rég nem él, sokszor eszembe jut.

  2. Köszönöm őszinte szavaitokat, kedves Irén, Zsófia, Évi!
    Idefűzök egy másik kutyás élményemet: “Soha sem felejtem el, mikor egyszer utazunk valahová és hátul “ült” Dobi, egy öt éves dobermann kan. Valami lényegtelen dolgon összeszólalkoztunk a nejemmel és én eléggé zokon vettem azt, amit mondott (bár két perc múlva el is felejtettem!). Dobi valamit a szavak hangsúlyából, vagy a bekövetkező csendből megérzett, a vállamra hajtotta a fejét, és a jobb pracliját a feleségem hátára helyezte. Pillanat alatt oldódott a hangulat”.

Hagyj üzenetet