Dr. Bárd József egyb?l berohant a m?t?be, mikor csipogója felébresztette, az alábbi üzenettel: „Nagym?t?, azonnali vakbél".
Berontott az ajtón, látta, ahogy az anaszteziológus már adja be a betegnek az altatót, egy ápolón? lobogtat felé ultrahangképeket, a m?t?s segéd pedig teszi ki a steril fémeszközöket.
– Mi a helyzet, kedves Annám? – kérdezte nyugodt hangon József, miközben magabiztos, siet?s léptekkel ment beljebb.
– Harmincéves férfi, semmi érzékenység vagy allergia. Appendicitis, sürg?sséggel hozták be, intenzív alhasi nyomásérzékenység, magánál volt, azonnal operálni kell.
– Vért kértetek? – nézett rá az ápolóra, amikor leemelte a polcról a fert?tlenít?t, hogy bemosakodjon.
– Nincs – mondta nyugodt, rezignált hangon Anna, lenézve a földre – AB negatív a beteg – ekkor egy kis szünet következett, felnézett a padlóról az orvos szemébe – az elosztóban most nincs egyáltalán ebb?l a csoportból.
Bárd doktor úr nem válaszolt semmit, csak sóhajtott egy hatalmasat. Megnyitotta a csapot és elkezdte mosni a kezeit, alkarját, ezalatt Anna el?vett egy köpenyt az orvosnak. Másodpercek teltek el így, síri csendben. Hozzászoktak már, hogy a sürg?sségen semmi sem megy úgy, ahogy annak mennie kéne, mert valami vagy elromlik, vagy hiányzik, vagy „éppen most egészen véletlenül nem áll rendelkezésre". A kínos csendet a doktor úr törte meg:
– Kössetek rá infúziót! – mondta félvállról. Rögtön ezután Béla, az anaszteziológus, kiszólt, hogy a beteg már alszik.
József felvette a köpenyt, amit a hátán a m?t?s segéd, Géza kötött be neki, majd keszty?jébe is belebújt. Ekkor belenéztek egymás szemébe – mindketten nagyon fáradtak voltak, és ez látszott is rajtuk.
– Hány órája? – kérdezte József
– Harmadik m?szak – mondta Géza, maszkja alatt mosolygott is.
Az orvos nem szólt egy szót sem. Nem kellett neki, Géza nagyon jól tudta, mit mondana. Néma csendben mentek be a m?t?szobába. A beteg széttárt karokkal feküdt az asztalon, jobbjában infúzióval. Mellkasán már fent volt az összes tappancs, ami mérte a szívverését. Anna épp a szívóberendezést kapcsolta be.
Az orvos szétnézett a m?t?ben. Az egyik neoncs? nem m?ködött a plafonon, ett?l kicsit sötétnek hatott az egész terem. A szürke falakra nézett, amelyeken helyenként már repedezni kezdett a vakolat, majd a zöld járólapra maga alatt. Még mindig Gézán járt az esze.
Percekig állt így, várta, hogy a személyzet mindennel végezzen. Egy apró kis m?t?ben egy pici bábuja volt egy kizsigerelt rendszernek – ezt minden alkalommal konstatálta, mikor belépett a m?t?be úgy, hogy valami hiányzott vagy volt olyan embere, aki egy napja nem aludt – és ez sajnos az utóbbi id?kben egyre többször fordult el?. Csak t?n?dött, miért is nem ment el Spanyolországba, amikor felajánlották neki. Nem kéne azon bosszankodnia, hogy a segédje mindjárt kid?l az álmosságtól, nem lenne ideges a m?tét el?tt, hogy nincs vér, nyugodtan alhatna, mert nem kéne a személyzeti hiányt úgy pótolni, hogy egymás után kétszer legyen éjszakás… Nem, ? maradt, abban a reményben, hogy ? lesz a h?sök egyike, akit majd megbecsülnek. Ehelyett mindkét oldalról rajta csattant az ostor, szinte soha egy jó szót nem hallott senkit?l. Gondolatai folyását Anna hangja állította meg:
– Lássunk neki, megvagyok!
József felemelte a szikét, odalépett a beteg fölé. Mindig az els? vágás volt számára a legrosszabb. Néha pecekig is koncentrált el?tte, kizárta a teljes külvilágot, észre sem vette, ahogy Béla elhelyezkedett a monitoroknál, Anna kezébe vett egy törl?t, Géza pedig az asztalhoz ment.
Az orvos ránézett a páciensre. Fiatal, izmos férfi volt, körszakállában ennek ellenére megjelent néhány ?szes száll. Nem látta a szemét. Szeretett a betegei szemébe nézni m?tétek el?tt, legalább kapott ily módon némi információt az illet?r?l, milyen is a természete. E nélkül mindig nehezebb volt megejteni az els? vágást. Ha már legalább szemkontaktusa volt a betegekkel, sokkal jobban odafigyelt, tudta, hogy tétje van a m?tétnek. E nélkül csak egy tárgy feküdt az asztalon, akihez csak nehezen tudott hozzáérni.
A hosszú másodpercek után mégis megejtette azt a bizonyos vágást. Tökéletes egyenest húzott a b?rön, a kibuggyanó vért pedig az ápolón? felitatta. A következ? néhány percben gépként vágta át a húst, inakat, ereket, mintha valamilyen kábeleket kezelne egy elromlott TV-ben. Jött a szívás, a törlés, minden a legnagyobb rendben ment. Eléjük tárult a gyulladt féregnyúlvány. Nem szóltak rá egy szót sem.
– Érfogó – mondta József mély hangján
És Anna adta is a kezébe.
– Vérnyomás, pulzus? – kérdezte kollégájától, Béla pedig meg sem fordulva, fején nem is mozdítva egyb?l válaszolt is neki:
– Normális. 130/90, pulzusa 80 körüli
– Akkor lássunk neki – mondta a m?t?orvos, sóhajtott egy hatalmasat, majd fogta a csipeszt, megemelte a nyúlványt, és a szikével lemetszette.
Mindeközben becsukta a szemét, és az id? lelassult számára. Kezdett megnyugodni végre. „Vakbélm?tét – rutin" – gondolta magában. „Pont ez volt az els?, mikor idekerültem. Azóta sem változott semmi." Érezte saját szívverését, annak ritmusára figyelt, hogy a továbbiakban is éber és biztos kez? tudjon maradni. Nagyon lassan vert a szíve, és miközben hallgatta annak monotonitását, családjára gondolt. Aztán megjelentek el?tte az els? m?tétjének képei, majd az els? páciens, aki a kezei között halt meg az asztalon. Négy-öt szívösszehúzódás után egy magas hang zavarta meg, amelyet anaszteziológus kollegájának szavai követtek:
– Baszdki, szívleállás! – és már rohant is a sarokba a defibrillátorért.
József ledobta a szikét az állványra maga mellett, nagyon megijedt, de néhány tizedmásodperc után megnyugodott, tudott uralkodni magán. Lélegzete nem változott, viszont elkezdett izzadni.
– Annácska, nyomd azt a sebet, el ne folyjék egy csepp vér se! Gézu! Szólj le valamelyik osztályra, hogy azonnal hozzanak vért és egy kardiológust! – mondta kissé idegesen, és az ápolók szó nélkül követték utasításait, mialatt Béla odaért a beteghez, kezében már a két fegyverzettel, amit Józsefnek nyújtott:
?pedig el is vette, rátette a beteg mellkasára, majd er?s hangon szólt:
– Vigyázz! – és fapofával megnyomta a két gombot a gépen. A test felemelkedett, továbbra is élettelenül. Ránézett a monitorra, de továbbra is csak az egyenes vonalakat látta. Káromkodott egyet, letörölte homlokáról az izzadságot, majd folytatta a precíz munkát uralkodva magán:
– Kakaót! – ordított rá az anaszteziológusra, aki felcsavarta némileg a feszültséget a gépen, majd bólintott. – Vigyázz! – jött újra az er?s hang, majd megint megnyomta a gombokat, és a test újra megemelkedett, gerince ívbe feszült, de a monitorok nem mutattak semmit.
A beteg csukott szemmel hánykolódott ott. Már csak egy test volt, amibe megpróbálták valahogy visszalehelni a lelkét. És nem látta a szemeit, nem tudta, halvány sejtése sem volt, kivel van dolga. Ez volt talán a legrosszabb. Még a nevét sem ismerte annak, aki az imént a kése alatt feladta.
Még két ütéssel próbálkoztak. József rettenetesen ideges volt. Próbálta elfojtani indulatait, de közben iszonyú dühös lett. Nem tudta felfogni sem, mit?l állt le a beteg szíve. A további két kísérlet alatt csak az járt a fejében, hogy miért nem lehetnek rendes körülményei, miért kell állandóan fáradtan m?tenie, miért képtelenek vele az emberek normális hangnemben beszélgetni, miért nélkülöz minden beteg, miért olyan szörny?ek a körülmények. Miért, miért, miért…
Már-már kezdte feladni dühében… Vicsorított a maszkja alatt, kedve lett volna kidobni a kezében lév? gépet az ablakon idegességében. Ordítani akart már, és torkaszakadtából káromkodni magatehetetlenségében, mikor végre berontott a kardiológus.
– Szia Antek! – mondta Béla – Spontán szívleállás, négyszer ütöttük, de semmi.
József pedig újra ordított, a kardiológus megjelenése némi er?t adott neki:
– Vigyázz! – és megnyomta a gombokat, a test pedig újra megemelkedett kicsit.
– Ne… – nyögte ki a kardiológus azonnal, elcsukló hangon. Mindenki a m?t?ben ránézett, ? pedig csak révetegen meredt maga elé, a monitorra. Végül folytatta, teljesen halkan, szinte csak az orra alatt dünnyögve – üsd meg még egyszer!
József adott még egy esélyt a páciensnek. Közben nézte a monitort – ekkor már tudták mind, mire célzott a kardiológus. A m?szerek akkor sem mutattak semmit, amikor feszültséget kapott a páciens.
Kikapcsolták a defibrillátort, József lehuppant az egyik sarokban lev? székre, arcát a kezébe temette. Az ápolók áramtalanították a gépeket, Antek pedig el?vette sztetoszkópját, rátette a beteg mellkasára, majd néhány másodpercig hallgatózott. Közben egyre tágabbra nyíltak szemei. Ránézett kollégáira, mindegyiknek külön-külön pontosan bele a szemébe, majd megszólalt:
– Még van szívverése – szabálytalan, rendszertelen. – itt néhány másodperc szünet következett, kollegáitól várta a segítséget. Végül Anna szólalt meg:
– Mi legyen? Mit írjunk rá a papírjára?
József pedig egyb?l válaszolt is neki nyugodt hangon:
– Halál beállta 3:41. Halál feltételezett oka – és ekkor felpattant és teljes erejéb?l beleütött a falba, majd ordítva folytatta – az a kurva nagy szegénység, amit még a gépek lelke is elhagy!
***
A két nappal kés?bbi bonctani jelentés részlete:
„A halál okát nehéz meghatározni, minden bizonnyal a szívre ható óriási mennyiség? feszültség okozta, mely er?s szívritmuszavart okozott, ami a véráramlás akadályozását, majd szívleállást és fulladást eredményezett."
Senkit nem tudtak felel?sségre vonni az ügyben. A m?hibapert beszüntették, mert nem tudták eldönteni, ki volt a hibás: József, mert próbálta újraéleszteni a beteget, és ezzel szívritmuszavart okozott, az anaszteziológus, aki nem bizonyosodott meg arról saját fülével, hogy a beteg halott, vagy a kardiológus, aki meg sem próbált segíteni a betegen. A vádiratban szerepelt az elromlott gép gyártási ideje: 1971.
A személyzeten kívül mást nem is akartak felel?sségre vonni az ügyben.
2005. február
Legutóbbi módosítás: 2008.01.30. @ 08:00 :: Latos István