Egy kérdés
motoz bennem
most, hogy
számot vetettem:
édes Istenem,
jó még lehetek-e,
mielőtt letérdelek
színed elejbe?
És a fájdalmak,
amiket okoztam?
Elmúlnak egyszer…
Elszállnak majd a füsttel?
Istenem, én
jó voltam,
én jó, igen…
Én jó voltam.
Én jó akartam lenni,
alkotni, tenni,
tündökölni…
Akartam
LENNI!
Istenem, tudsz így
is szeretni?
Ezzel a nagy akarással,
a vággyal,
hogy együtt szálljak
fent a madárral…
Mert amiket tettem,
a földre tapasztanak.
Így nem lehettem jó –
ám silány voltam
rossznak.
És a fájdalmak,
amiket okoztam…
Én Istenem!
Sokszor még csak
nem is tudtam!
Én igenis jó voltam!
Én JÓ voltam!
Ha rám ujjal is mutattak,
én is így születtem,
mint más:
szabadnak.
Hogy szárnyalást képzelve
lábhegyre álljak,
s illatozva nyíljak
embervirágnak…
És a fájdalmak,
amiket okoztam,
csak azért voltak,
mert vágyakoztam.
Istenem, ugye te is látod?
Én jó voltam!
S maradhatunk barátok?
