Kovács-Cohner Róbert : Arcképcsarnok XII.

XII. Lindy

 

Hajóút. Hullámzó végtelen.

Nyolc nap. Nyolcezer kilométer –

Korlát, kapaszkodó az örök mozgásban.

Lebegés.

Öntudatlan önelveszítés.

Először kékek

– Egek, mélyek, sekélyek –

Bokányi miértek.

Aztán hajókabin,

Lucernaillat,

A fény a szembe vág,

Farkasvakság,

Kis fiók,

Régi naplók,

Alvások a tengeren,

Mikor egy régi padlásszobában érzem magam,

És ébredések, mikor

A tér már elfáradt összeállni,

S csak délutánra gyolcsolódik

Körém a hajó.

Berögzött utak a hajó labirintusában,

És munka minden kékellő délelőtt –

A felsikált fedélzeten tükröződik az ég,

És elvakít – – –

Otthonossá ismert fedetlen folyosók,

Póker a kapitánnyal.

Kikötünk.

‘See ya’, Captain.’ *

Matróz-mozdulataim

Örökre itt maradnak.

Fiatalságom egy mozaikját

itt, a hajón hagyom.

‘See ya’ in another life.’**

Kikötünk.

Miami vice.

Nyolc nap, nyolcezer kilométer.

 

Aztán zöldek, fehérek –

Pálmafák, szélben sodródó idő,

Tengerparti homok,

És exhibicionista parfümök

A levegőben

Átvilágítva, megröntgenezve

Valami távoli nap arrogáns sugaraiban.

Fürdőruhás modellfiúk nyeszlett lánykákkal,

Akik most épp fontosnak érzik maguk,

És napsütötte kávéházak teraszán

Szövik esti szexszé ábrándjaik.

És sodródás időtlenül az idegenségben –

Nem emlékszem.

Nem emlékszem az álom végére.

Pálmafák, fehér házak,

hawaii-ingek,

Köröttem száz Pacino-sebhelyes szivarozik

Zártkörű klubokban,

Ügyet sem vetve rá, hogy elmúlt a szesztilalom –

És körém tekeredik a füst,

Majd hátam mögé oson –

Kilök a lengőajtón az éjszakába

 

Aztán feketék, neonkékek,

Zene, reggae, félmeztelen raszta-fiúk,

A tengerparton tábortüzek,

Gitározások –

Lányok isszák a jövőt magukba,

Másokból tanulják meg

Eljövendő tapasztalataik.

Meg kéne tanulnom gitározni.

 

Talán hónapokig feküdtem egy ócska motelszobában

Angliában, London külvárosában.

Talán csak szétfoszlik elnyűtt elmém zsákutcáin az idő.

Eldugott múltak egy vándor tudatában.

 

Talán április van, talán kétezerhét.

Talán tavasz, talán a nyár ámokfutása.

Talán sodródom, talán egy helyben állok:

Agyagszobrok lélek nélküli mása.

 

Elveszve kóborolok a tűnő sokaságban.

Ki vagyok, mi voltam, mi lehettem.

Elveszejtve állok rég elnyűtt ruhámban –

Még négy nap, s a Mississippi hömpölyög mellettem.

 

 

A busz fáradt ritmusát még kezemben tartom,

Ahogy a folyó partján ülök.

Hosszú éjszakák gyenge söreinek sárgája szemfehéremen.

Lindy a buszon maradt, és nem is sajnálom.

A busz emeletén a bárpult előtt

Talán csak az árnyak festették haját feketére.

A vonat ritmusa. Lindy ritmusa.

Kérdezte a nevem. Nem tudtam válaszolni.

Erre nem is lehet. Ki lennék? Én vagyok az út.

 

Azt mondtam, én vagyok. Felkacagott.

Lindy ritmusa csupán a busz ritmusa.

 

És mintha meg lenne írva minden.

Mintha zavarnia kéne, hogy nem akarok emlékezni.

Zsebembe nyúlok egy cigaretta után,

Ahogy a lustán tovafutó Mississippit nézem,

S egy gyűrött papírdarab akad kezembe.

Egy lány néz a messzeségbe, mögötte hullámzó sziklafal.

Lindy, a parasztlány megkérdezte a buszon, vallásos vagyok-e.

Nem értettem miért érdekli őt, épp most, hogy

Élete legnagyobb kalandján kefél velem.

Aztán azt mondta, zavarta, ahogy nyakamban himbálózott

‘A Krisztus muhérja’

Igen, most is a nyakamban csüng.

Ha levenném, úgy érzem, valamit félbetörnék.

Nem akarok emlékezni.

Mintha minden meg lenne írva.

Nekem, aki idáig jutott.

A csarnok –

A Mississippit nézem.

 

És mintha meg lenne írva minden.

A képet nézem a Mississippi partján, és eszembe jut egy dal:

 

‘Hosszú az út csillagtól csillagig,

Mississippi,

Hosszú a csillagtól

A színpadig, amin ma este énekelek,

És néha még kezemre szállnak a pillangók,

Mikor reflektorfényben állok.

 

És azt gondolják, megváltoztam,

Hogy másmilyen vagyok már, mint régen,

De belül tudom, hogy minden ugyanúgy van.

Mint réges-régen,

Mississippi-lány.

 

Ahol a távolban country szól,

És valaki honky-tonky gitáron játszik,

Ahol egyesével kialszanak a fények,

És minden ember énekelni kezd,

És dalukat a szél viszi el,

 

Ahogy a Mississippi a tenger felé gördül,

Minden szerető megtalálja álmodott otthonát,

Mielőtt végleg elcsitul a dal.

 

Mississippi, emlékezni fogok rád,

Ha egyszer majd elmegyek,

 

És ahányszor meghallom ezt a dalt,

Tudom, a Mississippi még mindig lassan gördül tova

A tenger felé

Az idők végezetéig.

 

És amikor a nyári éjszakák lassan porba hullnak,

Mindig hívni fogom majd álmaim tegnapját –

 

Mississippi, eszembe jutsz majd,

A tenger felé örökké –

Mississippi-lány.’

 

Álmaim tegnapját.

Álmaim.

A csarnok –

Szereplők. Arcképek.

A véletlen által odavetett csalóka találkozások.

A lord.

A spanyol lány.

A másik vándor.

Isten és egy zongora.

És a lány a képen.

Csak nézem a Missisipit.

Nem az én gondolataim.

Csak egy farönk sírása

A sodródó vízen.

Nem emlékszem rátok.

Álmaim tegnapja –

Sose volt.

Csak az út van.

És a lassan tovagördülő Mississippi

Huckleberry alakjával a vízen

Lomb-árny sírokon.

 

 

A fény Budapesten a padokra simul,

És minden fa alatt szerelmesek ülnek.

Egyszer napoznak, egyszer felhevülnek,

S már elhiszik: az elfagyott rügy is kivirul.

 

Gondolhatnánk, hogy egy kórházban virraszt. –

A másik vándor útja homályba vész.

Lehet, hogy útközben megállt egy ócska kocsmában,

S azóta bujdosik ösztön elől az ész.

Lehet, hogy neon, vagy fülledt kollégium,

hol a diáklány épp életet álmodik.

A fekete szűz felkel, elbukik,

ahogy körülöleli az átrium.

Hogy merre tartanak, már nem tudom.

Cserbenhagytak, saját életükre keltek.

Most már csak nézem már csak hallgatom

Ahogy ők írják sorsukká a verset.

Talán sorsszerű kis találkozás,

Csillagszarvasok vagytok csarnokokban,

Talán halál, vagy bűn a csókotokban:

Félek – hova tartotok?

Merre visz egyre sötétebb éjszakákon át

A véletlen íve, parttalan út…

S ő meg csak ül, csak ül ott konokul,

Feledékeny, gyökértelen kamasz –

Ahogy egy homokbuckán a tavasz

Első fényszekere átgurul.

 

 

(A folyó partján ülök,

és ahogy a tavasz első sugarával

borzas hajamra süt a nap,

egy cigarettára gyújtok

és felkacagok:

nem emlékszem rád,

Missisipi -lány.)

 

Éjszaka van.

A korcsmáros-lány a sivatagban összegörnyedve

Törökülésben ül.

Szűrőig szívott cigarettája kezében remeg.

Végül megtette. Otthagyott mindent.

Olyan áldozat most, mintha Auschwitzban a szögesdrót felé nyújtaná kezét.

Texasban még van halálbüntetés.

Új- és újabb Auschwitzok Irakban, Amerikában, Iránban –

De ő erről mit se tud.

Ha nyolcvan évvel korábban fiúnak születik, hitlerjugend lesz,

Vagy éppen zsidó, s verejtéke a történelembe issza magát.

De ő most él. És mindent otthagyott.

 

A homok körülötte elgondolkodtatja.

Talán minden homokszem egy galaxis.

Ha odébbfújom, újabb ősrobbanás.

Talán kisemberek miriádnyian

Evolúciókat tudnak maguk mögött

Egy századpillanat alatt,

És akkor én isten lehetek.

 

Nem mozdul.

A távolból egy olajfinomító kalapácsa

Halántékán őshüllőként

Egyre közelebb s közelebb dobog.

Ahogy a kávét kérte.

A nem-értés szemeiben.

Az út pupillája sugarain.

És a lehetőség. A hívás.

Két hónapja járja a világot.

Az úton fekvő lány.

Amiről beszéltek.

Az otthagyott, eldobott cigarettacsikkek.

A spermanyomok motelszobákban.

Az asztalra vésett, tébolyult üzenetek.

És a lány, aki az úton feküdt.

A pofon.

Most itt van.

 

Mégis beletúr a homokba,

Világvégét okádva képzelt galaxisok pépjére.

Hűvös van.

 

Szeme sugarát a távolban meredő gyártelep vonja magára.

Kizökkent világ. A tömb szinte kettéhasad nem akart, gyűlölt ablakaitól.

Száz szeme sárgán szenved.

Tíz szeme kitárva.

 

Tíz kifordult szemüregében a gyár az univerzum sötétjére tár.

Ha itt ülne még hetekig, felfogná a tökéletes véletlenszerűséget,

Ahogy a gyár ablakaiban a fény kialszik,

S máshol újra citrom-pólyába bugyolálja a semmit.

Rájönne a halál felfoghatatlan törvényszerűségeire.

Rájönne arra, hogy a szimfóniát csak ő fejezheti be.

S ha befejezetlen, annál tökéletesebb.

 

A gyár homlokzatán az ablak-négyzet-rácsaiban

A sötét nyerésre áll.

A monoton kongás elbágyasztja.

Az álom óta tudja, hogy ha hisz,

Van, amibe hitét vetette.

Ameddig tudja.

Csak higgyen, higgyen még –

 

A sivatagban arra gondol,

Mit is érez most, egy texasi, véletlen éjszakán,

Amikor ha bármi másképp történik,

Sosem jut ide,

És most minden pórusán a szabadság, az értelmetlenség,

És a szépség, az ember szépsége,

Hiábavaló reménye árad be zeneként,

Mit is érez most, hogy végre újra látta,

És hagyta, hogy delíriumában játsszon vele.

Hogy kilométerkővé vált, kopott, értéktelen,

Olvashatatlan kilométerkővé a másik életében,

A szimfónia lényegtelen üstdob-taktusává

Annak életében, akiért mindent otthagyott.

 

Mikor elindult, nem várt semmit.

Csak azt akarta, hogy történjék vele.

Nem kell már, hogy megtalálja.

Ha megtalálja, az hegedűmotívummá válik,

Ha a másiknál csak üstdob is.

Ha nem, akkor fődallam lesz –

Befejezetlen, kitalált koncepció.

Amikor először ért hozzá,

Mikor először borult fekete haja mellkasára,

Tudta, hogy majd el kell mennie,

S hogy ő addig fog várni rá,

Míg a másik eszébe idézi végre arcát,

Eszébe idézi szavait,

És megtalálja magában azt,

Aki érte jön egyszer –

Szemébe néz végre, nem csak át rajta –

Egyszer visszajön érte,

Mikor szemhéja mögött újra életre kel

A delíriumos éjszakák

Vörös mámora,

A négy folytonosságba pengeként hasító

Megdermedt pillanatszerű éjszaka,

Az alattuk futó sztráda morajló némasága,

Az eső kopogása az ablakon

(Az olajfúró ritmusa)

A kárpitba égett szemsugár,

A halk, hajnalban rekedten odasúgott szavak –

Egyszer talán begördül a busz

A texasi dűnék torkolatába.

S ha nem jön,

Úgy is tökéletes –

A félrehangolt hegedű

Félbehagyott szimfóniája.

ő talán mindig itt lesz

A gyár szemüregeibe bámulva

Egy végtelen texasi éjszakán –

 

A gyár kockája pokolkapuként dereng.

Értelmetlen boltozatok értelmetlen távolságban.

Mindenhonnan látni fogja.

Az ablakok – éjjel három órai eltévedt sorsok

A gyártósor fölé görnyedve,

Álmodva még,

Vagy belenyugodtan,

A hétköznapok közt lavírozva.

Az egyik ujjbegynyi ablak mögött a távolban

Öngyilkos hajlamú csinovnyik.

A másik mögött régen szép volt,

Kifakult femme fatale, műanyag öntő formát helyez a sorszámozott platóra.

A harmadik mögött fiatal fiú, idetévedt, és szerelmét keresve itt marad.

A negyedik,

Az ötödik,

A hatodik,

S a többi mögött: leírhatatlan sokféleség

Nyomasztó éjszakák fülkébe zárt végtelenjében.

A hatodik kialszik.

A gyártósor ott leáll.

Neki ez adatott.

Semmi nem lesz tovább,

S kabátja meggyűrten a hazatérésre várva

A kifordított fekete lyuk gyomrában

Egy fémszéken hever.

 

Talán vár rá.

Talán csak nézi a gyárat,

És érzi, hogy az egyik kifordított feketelyuk mögött

A gyártósínek között két testvér játszik

Bújócskát egy elhagyott világban.

Talán megtalálja itt.

Talán nem is várja meg.

Talán elindul a gyár felé,

Lépéseit az olajfúró taktusához igazítva.

Talán itt hal szomjan.

Talán nincs is itt.

Talán a homokba ír ő si ábrákat.

 

Nem tudja, miért ez a név.

Lehet, hogy a benzinkútban

Éjjeli műszakban egy sorozatban látta,

És azért választotta ezt a becézést.

Lehet, hogy csak úgy.

De ezentúl az marad.

Lesz ami lesz.

Istennel, vagy isten nélkül –

Most már ő  marad:

Lindy.

 

Mississippi, eszembe jutsz majd,

A tenger felé örökké –

Mississippi-lány.***

 

 

 

————————————

 

*   Viszlát, kapitány!

**  Viszlát egy másik életben.

*** Köszönet Gary Hart-nak és Faith Hill-nek, szabadfordítás, zanza

 

———————————-

 

 

Arcképcsarnok – Bevezetés (A galamb)

I. A fekete szűz

II. A céda

III. A másik vándor

IV. A spanyol lány

V. A dáma

VI. A hagymaárus asszony

VII. A párizsi teaillatú diáklány

VIII. A két eladó

IX. A másik vándor 2.

X. V-effektus

XI. A lord

XII. Lindy

XIII. A mágnás gyermeke

Legutóbb szerkesztette - Kovács-Cohner Róbert
Szerző Kovács-Cohner Róbert 111 Írás
1986 márciusában születtem Budapesten. A Radnóti Miklós gimnázium elvégzése után az ELTE BTK filozófia szakára jelentkeztem – ezzel párhuzamosan a MUOSZ-nál emelt szintű újságíró képesítést is szereztem. A filozófia mellett az esztétika szakot és a Belső-Ázsia tanszék óráit látogattam. A gimnáziummal párhuzamosan gyakornokként dolgoztam a Kossuth rádiónál. 2008-ban az Esti Hírlap kultúra rovatához kerültem vezető újságíróként, majd a Népszabadság és a Népszabadság Magazin, valamint a Repertoár kulturális cikkeiért feleltem. 1998 óta írok, első versemet 2000 januárjában publikálták. 2007 szeptemberéig az AlkoTó-ház internetes irodalmi portál szerkesztője, előtte pedig a KözKincs főszerkesztője voltam. 1998 óta írok, első versemet 2000 januárjában publikálták. Első önálló kötetem, a neon 2006-ban jelent meg, a Glória kiadó gondozásában. Ephata - álom egy ablak üvegén című kötetem Vedres Csaba zongoraművész (ex-Aftercrying) cd-mellékletével és Veszely István grafikáival 2007 augusztusában került a könyvesboltokba. Jelenleg a Nők Lapja, a Nők Lapja Évszakok, a Könyvjelző, a GameStar magazin újságírójaként dolgozom, az iPhone Hungary-nek pedig szerkesztője vagyok. Mégis: ami a legfontosabb számomra, az a színház. 2009 óta az ország számos színházában játsszák drámáimat (Modern Elektra: 2009 - Vörösmarty Színház, Orfeusz és Etília: 2011 – Pesti Magyar Színház, Jászai: 2012 – Csokonai Színház, Na'Conxypanban hull a hó: – 2012 - Csokonai Színház, Tanár úr kérem, minden másképpen van!: 2013 - Vörösmarty Színház. Bemutató előtt: Boldogságtöredékek: 2013 – Nemzeti Színház, Gyöngéd Barbárok (Hrabaliáda) – 2013, Csokonai Színház). A drámaírás mellett dramaturgként is több színház munkájában veszek részt. 2009-től 2011-ig a Vörösmarty Színház NKA támogatást elnyerő Rivalda magazinjának voltam a főszerkesztője. Műfordítások: Schwarz-Tebelak: Godspell (bemutatta a Vörösmarty Színház), Shakespeare: Macbeth, Agatha Christie: Feketekávé (bemutatta a Vörösmarty Színház). Firka a falra /Kaleidoszkóp könyvsorozat, Kaleidoszkóp Nemzetközi Versfesztivál/(2005), Radír (2003, 2004). Cikkek: Haszon magazin (2004), Hírlevél (2005-től Közelkép, Képző-művészet, Fórum, Szakmapolitika rovat), Filozófiai szemle (2005-). Esti Hírlap, Népszabadság, Nők Lapja, Nők Lapja Évszakok, Könyvjelző, iPhone Hungary, Gamestar – utóbbi lapoknál a mai napig dolgozom. Honlapom: http://www.verssorok.hu Írásaim megjelennek még a http://www.artpresszo.hu -n A Héttoronynál 2007 augusztusától 2008 augusztusáig dolgoztam szerkesztőként.