Lucskai Vincze : Világtalan

a sírkert ezer lánggal
hívogat
csalogat még egy szél tépázta torz ölelésre

s én ördögborda ágyra
mint szentélyre
kifektetem sután
pislákoló emlék-mécsem

kalapos hölgy prémbundája
gallérjánál didereg

és szitál az ég ezüst könnyeket

sült gesztenye illatra
aggatott
törpe emberek
s a viasz fények arcukra lebegnek

és viasz fények a szobrok tövében
a házak szögletében
és a víz tükrén amott mely lomhán csordogál

lennék én kanóc
gyantán érlelt lánggal utcáid bejárni
és elsiratni a lecserélt neveket

szorosabban is ölelhettél volna
hogy ágyazzam fészkem
kivethetetlen
nem lennék most ennyire
tehetetlen

leroskadok kopjafáid elé
és már csak képzelem
hogy a pincetorkán még ott a légely
szomjamat oltani

Legutóbb szerkesztette - Lucskai Vincze
Szerző Lucskai Vincze 201 Írás
... ha majd a dalnok, kihal belőlem és állok ismét éktelen ... buckámat hordja szét kóbor szél, reménytelen, ha majd jönnek daltalan, kopár szavak lanttalan és gőg táplálja dacos lelkemet, kerüld majd érintésemet ... mi marad, egy morzsányi falat egy cseppnyi harmat ...