XI. A lord
Üres padok, vihar előtti csend.
Mélybe nyúló lámpaoszlopok
Pocsolyák tükörvermeiben.
Megüresedett, megkopott padok.
Kikre vártak, s ki várt, már hazatért.
A tél egy vagon alá bújva meglapul,
Mielőtt utolsó ámokfutásába kezd.
A szürke lassan ébenné alakul,
Ahogy a földön az ég tükröződik.
Helyet cserél a fent és lent a mély.
A levegő áll. Minden mozdulatlan.
Szélcsend. A kalauz álmában istenért kiált.
Az idő elbújik az eljövendő elől.
A perc megváltást, elmúlást remél.
S ahogy a tél összeszedi utolsó erejét,
Egy villám exponál, s a képet megörökíti,
És minden szívdobbanással közeledik felém,
Dobhártyámon is egyre hangosabban lüktet,
Maga előtt sikolykékre színezi a tájat,
Őrült forgásba taszít mindent:
A tavasz elől rohanva közelít a tél,
S a horizonton már látszik fekete gombolyagja,
És őrjöng, ahogy a vér szétárad elhalt tagjaiban,
A távolban már látszik, és nemsokára a szívig ér:
Ma éjjel dől el minden.
A néma csendben lassan ideér
A London felől fújó hűvös, föld-illatú szél.
–
A pályaudvar kocsmájában turisták keverednek
Helyi lakosokkal.
A pulthoz lépek.
Álmom szellemképe még percről percre kísért
Szemhéjam redői mögött.
‘Tea or beer?*’ – kérdezi a csapos,
s a választ meg sem várva letesz elém
egy üveg Spitfire-t. És tényleg ég a szám,
Szemem, a homlokom is,
Ahogy egy bárszéken lehunyt pillákkal
A Csarnokra gondolok, és az ablakon beáradó
Éteri fényre – a galambot látom magam előtt.
Lángoltak szárnyai.
A nyugalom, a béke áradt szét ereimben,
Ahogy egy pillanatig
Mind egymásra találtunk
Görög istenszobrok tekintetének össztüzében.
Hermész előtt a megálló időbe dermedten
Ismerősök, ismeretlenek,
Sorsom magányos kilométerkövei.
Én is csak egy vagyok az út mellett valahol.
Érzéketlen szikla, semmi más.
De akkor, álmomban életre keltünk.
És mikor végre megcsókoltam volna őt
A végtelen biztos tudatában –
Akkor szállt be áldozatára lecsapva
Egy másik ablakon
A fekete szárnyú ébredés –
A vonat üvegén a város tükröződött.
Hát Londonban vagyok.
Újabb széljegyzet egy naplón, amit soha
Senki nem olvas majd el.
A diáklányra csak a múló idő emlékezik majd,
Ahogy a szél a kis füzetbe kap,
És az egy szamárfülnél kinyílik,
A Csarnok büszkesége csupán macskakaparás lesz
Egy őrült delíriumos fércművében.
Egyedül vagyok. Fátum. Spitfire. A másik vándor
Távolodó alakja lázas álmaim függönyén át is
Előttem dereng.
Mellékszereplő volt csupán egy értelmetlen vázlat
Meg nem komponált, elnagyolt sarkában.
Esik. A véletlen ritmusa az ablakon,
És belül, fáradt szívemben dobog.
Kint a vonatablakok sötétek, vakok –
Az eső végigsimít arcukon,
És ők csak bámulnak kint feketén, elhagyottan.
Ahogy ősi mintákat varázsol rájuk az éj,
És az üvegen a menny és ott a mély –
Reggelre várva merengnek unottan.
A London felől fújó hűvös, föld-illatú szél
Angol esők teahangulatát sodorja a pályaudvarra.
Otthon reggel lehet.
Itt: sötét éjszaka.
A lambérián tompán hallatszik át
A kint készülődő ítéletidő
Fáradhatatlan kapargálása a tetőn,
Neszezése a vastag falak téglái közt.
Euróval fizetek, és elindulok
A váró ajtaja felé.
„We call it paperwear. Take it.”:
A csapos utánam kiált,
És egy régi Times-t nyom a kezembe.
„The storm is approaching. It’s rather cold outside.
I don’t need it anymore. It was published a month ago:
Fairly boring. Main article: Disaster! Pigeons commit suicide
All around the world. Ridicoulus. Harr’!
You’ll get wet soon. Take another Spitfire. Be my guest.**”
Elveszem az üveget, és fásultan nézek a középkorú férfira,
Egy köszönömöt motyogok, majd az újságpapírt fejem fölé tartva
Kilépek a viharos éjszakába.
A belvárost elkerülöm. Úttalan utakon kóborolok,
Söröm már régen elfogyott.
Hajnali három felé járhat.
Dombok és hegyek kacérkodnak egymással,
A következőt kergetik, és a mögöttük jövőnek hátukat mutatják.
Egy ösvényen baktatok. Fázom nagyon. Az újságpapír rég átázott:
Villámlik. Zuhog.
Nem gondolok a csarnokra. Nem gondolok a teaházra.
Csak megyek. Ez a dolgom. Menni előre.
Egy mondat visszhangja lüktet halántékomban:
„Repülni kell tovább.”
Már a madarak sem hiszik.
Inkább feladják, és a porba hullnak
Örök-hazátlanul.
Egy hegyen tartok felfelé, és lábamra nehezedik az emelkedő,
Ahogy erdők között vágok át céltalan
Valami elit zöldövezetben.
Talán már nem is Londonban vagyok.
Brit rengetegben járok, és szinte hallom
A vadászkürt basszusát,
Szinte látom a bokor mögött fülelő rókát.
Két órája bolyongok cél nélkül,
S míg tüdőgyulladást kapok az őrjöngő viharban,
Lázálmomban a Csarnokot próbálom görcsösen magam elé idézni:
Soha nem felejthetem el.
Az elemek harca. Iszonyú vihar.
Már nem érzem a hideget,
A patakokban ömlő vizet.
A hegytetőre érek.
Hajnali négy felé jár.
A vihar szívében villanásnyi csend:
Zöldellő gyeppel egy rét dereng.
A csillagok fényében kereng:
ő középen ül, és elmereng.
Csak álom lehet. A fák utolsó szálai közül kilépve
Egy tisztásra érek. Csend van,
És e csendről eszembe jut az Arcképcsarnok.
A csillagok szürreálisan fénylenek fölöttem
A talpalatnyi égen.
A rét közepén egy alak ül tweed-zakóban
Egy zongora előtt. Ölében csésze tea,
A zongora tetején porcelántányéron teasütemény.
A piano alatt egy galamb
Egy csészealjból az elé szórt morzsákat csipegeti.
Hajnali négy van. London zöldnegyede.
Kabátomról patakokban csorog a földre a víz.
Mindez nem lehet.
A férfi a teába kortyol, ízlelgeti,
És a Szaturnuszra néz.
Arcát még sápadtabbra festi
A cintányérként megcsillanó Hold.
Csészéjét lassan, kimérten a sütemények mellé helyezi,
Összekulcsolja kezét maga előtt,
Majd játszani kezd valami régről ismert dallamot.
Nem hallom, ahogy a kis kalapácsok tökéletes taktusra koppannak
A zongora nehéz húrjain.
Az idő hangján zenél. A szél zúg e szimfóniában.
A végtelenbe vezető sztráda választóvonalának
Ütemes félbetörtsége visszhangzik a fák ágain.
Már vártalak. Átfázhattál. Én még játszom itt egy kicsit.
A hallból a középső ajtó a társalgóra nyílik.
Ott a kandalló. Egy tea is rádférne.
Lady Grey, ha ízlésednek megfelel.
Reggel szoktuk inni. De hisz mindjárt reggel.
Ősi keverék, fekete tea narancsos, citromos felhanggal,
Csipetnyi bergamottal. Fáradt lehetsz. Az majd felfrissít,
s megnyugtat egyszerre.
Nem is néz rám, ahogy vékony, fáradt,
Rekedtes hangján halkan beszél,
Mégis – a zene mintha meghunyászkodna szavai előtt.
Ezüstszínű haja tarkóján rövidre nyírva.
Nem tudhatta, hogy itt leszek.
Nem történik meg. Csak vízió.
Végre hátranéz, és fésült ezüst-bajsza alatt elmosolyodik,
Ahogy arisztokratikusan végigmér:
Ruhát is találsz. A mahagóni karosszékre készítettem.
Általában nem szeretem a késői látogatókat.
Évek óta elmélkedem azon, hogy mit fogok érezni,
Amikor meglátlak. Hosszú bridzspartikat merengtem végig:
Akkor majd mit fogok gondolni rólad.
Hogy milyen ruhát, teát adjak neked.
Hogy vajon félni fogok-e.
Hogy itt leszel-e. Idetalálsz-e.
Most nem érzek semmit,
Csak a zenét hallom,
És tudom, hogy mindkettőnkhöz szólnak a hangok.
Egyedül maradtál. Fázol. Mindjárt bemegyek én is.
Várnak Nightingshrine ősi falai.
Évek óta zúgolódnak a téglák.
Ahogy bemész, nyugtasd meg őket –
Simíts végig rajtuk.
A birtok végén kastély áll,
Ódon brit rezidencia.
Tornyai a csillagokhoz érnek.
A gigászi kaput egy komornyik nyitja ki,
Ahogy lebegve, öntudatlanul
A boltívhez érek. A kopogtató ezüst.
Szárnyakat formáz.
Ahogy új ruhámban
(Frakk és vasalt nadrág fehér inggel)
A fotelban ülök, még mindig nem tudok magamról.
Csak nézem a lángokat, amint szenvedélyesen egybeolvadnak,
Majd átharapják egymás nyakát, eltiporva a másikat.
Nem tudom hol vagyok, mi történik velem.
Talán csak otthon fekszem a kanapén,
Elálmosodva egy pörgő kupak csillámaitól.
A meleg nyakamba kúszik, és csiklandva flörtöl velem.
Csak a tűz ropogása. Csak a vastag, kőfaragásos falak,
És fenn a távolba veszve a plafon freskói.
Az inas úgy lép be a szobába, hogy észre sem veszem,
Csak mikor hímzett terítőt borít a fotel karfájára,
S egy ezüst tálcát helyez le mellém.
A szalvétán nyugvó Lady Grey mellett
Egy kis tálkában teasütemény.
A tálcán két csésze –
Cukor, citrom sehol.
A jóleső félhomályban félálomban
A kastély átkarol, óvón vesz körül.
Magamba szívom a doh illatát,
S mikor feleszmélek, a lord velem szemben ül.
Egész emberien fest magán ez a ruha, barátom.
Így már majdnem olyan, mint egy gentleman.
Itt az ideje, hogy én is az legyek:
Kinti nyerseségemért ne haragudjon,
S ha le is tegeztem önt,
Bocsássa meg nekem.
A ruha, tudja, a csapzott haj,
A föld áradó szaga a pórusaiból –
Hiába tudtam, hogy jönni fog,
Hiába képzeltem el annyiszor –
Mégis felindultam kicsit,
Mert hát barátom, mégiscsak barbárnak tetszett,
A zene nehezedett még lelkemre,
Mikor oly otrombán beparancsoltam önt ide.
Remélem kellőképp megmelegedett.
Lord Nightingshrine vagyok. –
és kezet fog velem katonásan,
Majd lábát keresztbe téve leül.
Ne féljen. Ne érdekelje, megtörténik-e.
Mondhatnám azt is, hogy Faust vagyok, vagy Godot,
Vagy Hölderlin elfelejtett tisztasága,
Széljegyzet a maga naplójában,
Humbert elhagyott lelkiismerete,
Egy régiségkereskedő,
vagy hogy zsémbelve egy buszon utazom.
Mondhatnám, hogy egy vagyok a galambbal, a stoppos úttal,
Egy a hályogos szemű árusasszonnyal,
És hogy ön is egy velünk, vándor.
A szentélyben nem kell félnie.
De kihűl a teánk – szentségtörés lenne.
Későre jár. Mindjárt reggel.
Majd én töltök magának, s magamnak is.
A sütemény még meleg.
Jól ízlelje meg. Én itt maradok majd,
De mindkettőnkre hosszú út vár
Még ma éjszaka.
És rövidre nyírt ezüst haján egy lidérc táncra kel,
Ahogy a kandalló árnyjátékot játszik sápadt homlokán.
Még nem fogant meg testében a ma,
még nem tudja, mily hosszúra nyúlik az út,
s hogy az majd saját farkába harap.
Még nem tudja, álom-e: a bűn és a gyalázat,
Csak azt tudja, hogy egymaga maradt.
A galamb piheg a zongora alatt.
Hajnalra ide is elér a vihar. Nincs sok időm.
A ketamint, legyen szíves.
A kis szoborban találja. A belső zsebében.
A mária fejét csavarja le, kérem. Ott, ahol rugós.
Óvatosan.
A gipsz gyomrában.
Csak csipetnyit. Teljesen íztelen.
De ez a tea telt asszonyként befogadja,
Magába öleli.
High Tea. Hatkor kéne inni.
De most és ezentúl már mindig:
Körülöttünk megáll az idő.
És ahogy kábán a mérgezett teába kortyolok, még látom a Lord mögött,
Ahogy az ablakkeretben táncba kezd a tejút és a bolygók,
És a hold kezemre száll egy pillanatra,
Aztán minden elhomályosodik,
És hajamra ülnek a naprendszerek bogáncsai,
És őrülten száguldom galaxisok között,
És elsuhan mellettem a céda, a fekete szűz,
És aztán feljebb, és egyre feljebb,
És lilás-sárgás csillagködök
Az angol kastély matt ablakkeretén
Kicsit megpihennek,
És a sötét egyenlő lesz a fénnyel –
Az ablak kitárul, és beszáll rajta a Galamb,
És én az Arcképcsarnok márványpadlózatán állok.
A rét felett a felhők találkoznak,
Fátyol csupán a hold káprázatán,
És a cseppek dallamot kopognak
Egy sosemvolt, berozsdált zongorán.
Vihar támad, és a Másik Vándor
Az út mellett ülve újra alszik,
A céda a vár felett kitárt karokkal áll,
És szája széle kicsit megvonaglik,
Majd lehanyatlik, s álomba merül,
Ahogy a fények előtte kialusznak,
A korcsmároslány az asztalra dől,
Ahogy csend s kín most magukra maradnak,
A fekete szűz egy panzióban alszik
A határon: Londonról álmodik,
Míg a vihar fejében dörömböl,
És álmában Emma elkárhozik,
A másik vándor zakóján esőcseppek
A megváltásról sugdolóznak egyre,
Az út padkája az égre tükröződik,
Anyákat írnak sóhaj-fellegekre –
A félhomályban állok.
Nem tudok mozogni.
Mintha márványból lennék.
Valami padlás.
Mintha ezer éve állnék már itt
Mozdulatlanul.
Néma csend.
Körülöttem távoli,
Elmosódott sziluettek –
Por belepte
Mozdulatlan szoboralakok.
Közülük én is egy vagyok.
A jeges félelem elszorítja torkomat.
Ahogy lenézek, meglátom megkövült lábam alatt
Az ősi márvány porlepte,
Pókhálós erezetét,
S rájövök, hogy
A csarnokban vagyok.
Talán több száz éve állunk itt
Egy félbemaradt mozdulatba dermedve,
Pókhálósan, ki-ki saját poklába –
A csendbe zárva.
Egy harang kondulása hasít az ezeréves csendbe,
Vagy csak a berozsdásodott idő
Kereke mozdul meg súlyosan újra
Távol tőlünk
Valahol.
Valami megnyikordul,
Valami súlyos forogni kezd,
Egy óriási fogaskerék csikordul meg nehézkesen
Száz esztendő után.
Valami megnyikordul –
És a végtelen űrre,
Kihűlt csillagok sivatagára nyíló
Kétszárnyú, aranydíszes ablak kinyílik,
S az időtlen magány metsző hidege az arcomba vág –
Az ablak kinyílik a néma, fényképpé dermedt álomvilágban,
És mielőtt begurulnának rajta, s összezúznának minket
Az iszonyú bolygók,
Mielőtt elárasztana
A néma, jéghideg, fekete űr
Az ablakon befolyva,
Mielőtt maga alá temetne
S az idők végéig az örök csend világába zárna,
És pórusaimon át kitöltene,
Mielőtt szívemig érne a jéghideg űr,
Mielőtt átdöfnék ütőerem a bezúduló
Tűhegyes csillagok –
Egy galamb száll be az ablakon,
És ahogy felettünk a termet átszeli,
Éteri lángot gyújt körös-körül.
Az emelvényen, a terem végéből
Indul útjára a fény,
Nyomában életre kelnek a szobrok,
Zongorák szólalnak meg,
S nyomában én is megelevenedem.
És az emberek csak állnak
Fent ködbe vesző,
Égig érő, métázó istenek lábai előtt
Az Arcképcsarnok díszes márványpadlózatán.
Zsivaj támad az óriási teremben,
És az aranykeretes festmények megszólalnak a falakon.
Ahogy a galamb mellettük elrepül,
Kristály-csillárok távolba vesző sora gyúl ki
A szemhatárig –
A freskókat a végtelen falakon
Lágy fényébe vonja.
Itt vannak mind.
A vándor, a szűz, a céda,
Mind, ki élt, vagy csak hitte, létezik.
Miriád ember áll a pompás teremben,
És ahogy a fény átitatja megkövült pórusaikat,
A bábok ma éjjel
Ezer megdermedt év után
Megelevenednek.
Újra szépek.
A por rétege a semmibe foszlik,
És frakkban állnak,
Estélyi ruhában,
Egy keringő kellős közepén.
Ott folytatják,
Ahol egyszer egy régi világban abbamaradt a bál.
A terem ködbe vesző végeiből nagyzenekarok szólnak
És mindenhonnan árad a zene.
A diáklány kék ruhában, csillámos hajjal pezsgőzik,
Míg egy fiatal kérővel beszélget,
A spanyol lány a távolban flamencózik vidám katalánok között,
A másik vándor részegen kacag –
Ma éjjel óriások lábainál
A bábok
Még egyszer
Életre kelnek.
Aztán csak béke. Fényáradat.
Megváltás.
A Szűz elindul felém –
A padló felett lebeg.
A korcsmároslány egy óriási baldachinos ágyon
Díszes párnák közt, pálmák alatt fekszik,
S az ágy mennyezetén egy freskó
Egy olajkutat mutat vörös sivatagban –
A freskó közepén egy busz lámpái világítanak.
A másik vándor a céda előtt guggol,
S kisírt arcát tartja kezében –
Ujjai nyomán felszárad a könny.
Egy képen mögöttük a konyhában
Édesanyja épp friss ebédet készít nekik dalolva.
A másik vándor kérges kezébe fogja
A céda arcát,
Ő felnéz rá, és a könnyek árka
Sápadt arcán mosollyá simul.
Fehér ruhája mögötte ösvényként terül el:
Lassan feláll, és ő a szemébe néz.
Vállára hajol.
–
A komornyik a vitrin előtt áll,
És az asztalra készít egy Abbot Ale-t.
(Nem, és persze,
Ő sem fog hívni, de ha hívna is,
Ráraknám a telefont.
Öngerjesztő tűz.
Talán csak otthon alszom.
B Á M U L N Á M.
Nem is indultam el.
A város fényei ködbe burkolóznak.)
Abbot ale. Hidegpára az üvegen.
Reggelre tizenkét fokos lesz pontosan.
Ahogy kinyitja, a fémkupakon megcsillan a fény.
Halkan oson ki a szobából,
És a tölgyfaajtót az összefutó útpadkák
Elfelejtett találkozásának hangján
Olyan régen várt,
Egy csarnokban valóra váló
Lázas, ópiumos
Álmaimra csukja.
—
Arcképcsarnok – Bevezetés (A galamb)
Legutóbbi módosítás: 2008.01.18. @ 15:45 :: Kovács-Cohner Róbert