(A ciklust itt találod: Emma)
———————————–
IX. A másik vándor 2.
A vonat folyosóján áll,
Ócska zakója belső zsebében
Maradék pénze összegyűrve lapul.
Megdörzsöli ősz-borostás arcát,
És egy lassú, mélyről jövő sóhajjal
Lehúzza az ablakot.
A másik vándor naptól szítt arcát
Tartja az eltávolodó múlt felé,
S míg az esőcseppek haján megpihennek,
Orrába szívja az alatta szaladó sínek
Karcos keresztjeinek valami
Téren és időn kívüliséggé mosódó
Illatát, s aztán csak nézi, ahogy
A pillanatok sorra távolodnak,
S ő kezébe szorítaná az elszaladó tájat,
De hiába.
Tehetetlenül áll egy vonat
Folyosóján, míg útitársa két fényképpel
Kezében a kupéban alszik.
Az eső illata otthonát juttatja eszébe,
Ezernyi elárult kötelességét,
Gyávaságból elhagyott jobbik részét.
Az esőcseppek szeme fehérjéjébe csapódnak,
S a világot előtte áttetsző buborékba vonják,
És mielőtt könnyként hullanának alá,
És örök nyomot hagynának alatta a semmi közepén,
A ködben úszó tájat pupillájában
Egy régi, derengő rétté formálják.
A dévai folyó felett a hídon állt, beteg édesanyja várt rá,
Hogy utoljára meglátogassa,
És derűjével
– Ottlétével –
Még színt vigyen
Az utolsó napok egyikébe.
Érezte – halálán van, és tudta, fia ma hazatér.
És ő csak állt, és a dévai rét minden részletét
Szemébe véste – összevetette régi emlékeivel.
Bőrzekéje zsebében egy élénk kék
Szűz Mária lapult – mindig hozott szegény anyjának
Valami vásárfiát, és a falakon gyűltek az ikonok,
Távoli tájak imakönyvei, és az asszony szemei
Könnyel teltek meg, ha ritka józan pillanataiban rájuk nézett –
Távol járó fia kezét érezte lázpíros homlokán.
A hídon állt, és azt hitte, a nap tükröződik
A szélben tovarohanó tajtékok között. Hunyorított.
A fényfolt egyre közeledett felé,
És aztán meglátta: egy fehér ruhás fiatal lány
Sodródik a habok között.
Azt hitte, hogy angyal, hisz nem is ellenkezett –
Hagyta, hogy a hullámok beborítsák, beléolvadjanak,
Mintha szörnyű, mohó férfikezek lennének.
Csak feküdt a folyó tükrén,
Néha elfedték a tajtékok,
S arca valami furcsa derengéssel
Nyugodt maradt – mint aki már mindent látott.
Csak feküdt ernyedten, ha néha újra fel-felbukkant a folyó
Haragos ég-tükre alól.
Ruhástól ugrott a vízbe, és úszni kezdett.
Fiatal volt, erős, azt hitte, övé a világ.
Küszködve szedte a levegőt,
Néha vizet is nyelt, és már éppen megközelítette volna a lányt,
Mikor egy hullámban a fehér látomás újra alámerült.
Tovább úszott, s mikor távolabb a jelenés megint felbukkant,
Látta csak meg: ruhája csupa vér.
Zakóját lemosta róla a víz, és már talán órák óta úszott,
Mikor végre feltűnt előtte sápadt arca a víz felszínén –
A lány ránézett, és azt mondta:
‘Te még tudsz repülni. Ő nem tudott. Repülnöd kell tovább.’
Utána nyúlt, s még érezte törékeny vállainak melegét,
Mikor egy hullám elborította kettőjüket.
Még látta a lány arcát, és rajta a szomorú mosolyt,
Majd mindketten elmerültek a folyó sodrásában.
A céda a kórházi váróban ül,
És szája talán kicsit megremeg.
Hogy vele is ez legyen, az nem, az nem lehet,
Fehér falak körbe, fehér plafon felül.
A klór szaga orrába olvad,
És öle még ráng az éjszaka ritmusára.
A másik, a másik, akit ott hagyott, az árva,
De nem lehet, hogy ő is magányba sorvad.
Idegen emberek, idegen illatok,
Éjszaka, mikor mindent lehet.
Idegen érzések, idegen emberek,
„De én egyedül is jól vagyok.”
A korcsmároslány hazaindul,
És tudja, nem jön többé vissza.
A benzinkútra néz, és a járda felissza
Kartonruháján lecsorgó könnyeit.
Otthagyta vágyait, otthagyta elveit,
És most elindul, hogy végre valaki legyen.
A kövek mintái, mint egy szőnyegen,
Jelképek lesznek, ha beisszák fáradt lépteit.
Elindul. Maga sem tudja, merre.
Valami megcsörren lába alatt,
És hajában a téli szél matat,
Ahogy egy lányt lát meg az úton heverve.
Kinéz a vonat ablakán. Oly sok mindent mondana még neki
Istenről, akit mindenki megtalálhat minden zongora árnyában,
Az útról, ami az álmodó előtt fényesedve áll. De elfogyott az idő.
Abban a pillanatban dőlt el benne minden,
Amikor a kék Fiatot egy ócska telepen
Párizsban eladta,
Majd az út mentén hozzá visszatérve meglátta
Fiatal útitársát az út peremén zokogva –
Valami sorstalanságot örökölt diáklányról motyogott.
Fölé állt, kezébe vette könnyhúros arcát,
S észrevette kezében a céda fényképét.
Sokat mesélt róla, hogy milyen kegyetlen,
Nem is emberi, nimfa talán –
De ha ő nimfa, hát ő,
a másik vándor mától Humbertté lesz,
Hogy megmenthesse őt. Tudta, hogy ez a sorsa.
Dolores. Biztosan így hívják. És ha nem is tudja,
Magányos lehet. Mint ő volt mindig is.
Soha nem tudja magának megbocsátani.
Soha.
Csak egyszer tegye meg, amit kell.
Felelősség. Már nincs sok ideje.
Legyen meg,
Amit magának kiszabott.
Most dől el minden.
A másik ismeri rég a felelősséget:
Túl jól ismeri. Ettől fáj neki.
A vonaton alszik
Álmokat teremtve –
Előtte hever a megfáradt világ.
De neki külön útra kell indulnia.
A sors kockája pörög, pörög, és az oldalára hull.
A másik vándor még kinéz az ablakon, és hagyja,
Hogy arcát mossa az eső, ha hosszú vándorútjain
Könnyeket soha nem is ejtett.
A parton ült. Zokogni próbált.
A lány eltűnt, elsodródott. Alámerült saját álmaiba,
S bennük hagyta el teremtett álmait.
Nyugodt arccal, csendesen végleg alámerült –
A mosoly örökre ajkára írta magát –
Nem beszélt, nem fájt többé.
Soha többé nem látta őt.
A folyó medrében tisztára mosta
Meggyalázott testét a halál.
Nem sikerült neki. Azt hitte, kezében csomózódnak össze
A sors szétzilált zsinegei, és most minden a folyóba veszett.
Nem mentette meg.
A vihar lassan elült, és utolsó leheletével egy tárgyat sodort mellé a partra.
A bólogató szűzmária volt az, mi zakójából a folyóban elveszett.
Lassan felemelte, viaszarcára nézett, és zokogni kezdett.
Órákon át ült ott, majd lassan felállt, és anyja háza felé indult.
Eltört benne valami.
Az ajtón lépett be, és szólt: ‘Mama, mama!’
Nem csodálkozott, hogy nem érkezett válasz.
Már kevéssé volt – a hófehér hajú angyal,
Aki az egyetlen volt, aki valaha jelentett neki valamit –
Önmaga.
Halkan lépett be a kis vályogszobába.
A székelykapu kint nyikorgott még:
Talán elfelejtette, hogy már elállt a szél.
Halkan az ágy mellé lépett, és az éjjeliszekrényre
Helyezte a kék szobrocskát.
Anyja fehér alakja takarók között,
Feldúcolt párnákon nyugodott.
Szeme nyitva – az egyik ikonra nézett.
Talán bármely pillanatban megérkező
Fiát látta benne.
Mellé ült.
‘Megjöttem, mama. Hazaértem.
Ó, mennyi mindent kell mesélnem neked.
Hát hazaértem.’
Hűvös homlokára teszi kezét. ‘Mama.’
Fehéren derengett, angyalként –
Sápadt arcát a várakozás pírja színezte ki.
Ráírva a biztos tudat, hogy idejében eljön még a fia.
‘Mama, mama.’
Anyja nem mozdult. Már nem várhatott tovább.
Meghalt, amíg ő a folyó partján ült magába roskadva.
Örökké várni fog rá.
A fehérség körötte felvonyít-
Az orvos arcába bámul. Nem hallhatta jól.
Nem lehet, hogy testét eszi belülről a kór.
Visszhang. ‘Pozitív. HIV pozitív.’
A másik vándor becsukja a vonat ablakát.
A kupé felé indul, és alvó barátja mellett megáll.
‘Sajnálom, hogy nem meséltem neked eleget Istenről –
Én sem ismerem. De te megtalálod.
Ég veled.’
És felemeli a céda fényképét,
(S én nem álmodom többé róla soha)
És felemeli a céda fényképét,
És zakója zsebébe süllyeszti.
Elindul. Lassan lépked a vonat ajtaja felé,
Aztán megáll. Felsóhajt. Még tétovázik.
Visszafordul.
‘Itt az idő.’
Visszatér az üléshez,
Letérdel az alvó vándor elé,
Majd álmoktól nyirkos kezébe ad óvatosan,
Hogy fel ne ébredjen,
Egy kékes, kopott, régről őrzött máriaszobrot –
Rákulcsolja hideg ujjait,
És sírva fakad, évek óta először újra.
Barátja térdére borulva imádkozik,
S a könyörgés szavai zongoraszólamok elhaló visszhangjaiként
Törnek fel torkából –
‘Add neki, mi nem lehetett enyém:
A türkiz szabadságot
És add nekem, mi nem lehetett enyém:
A félelmet, az… értelmet. Hogy legyen, lehessen értelme,
A felelősséget, s hogy soha nem talállak.
Barátom, Isten áldjon utadon.’
Lassan távolodik,
Míg a máriaszobor ölemben
a vonat ritmusára bólogat,
és álmaimból eltűnik a céda,
s csak a csend, a feledés marad –
Lassan távolodik –
Nem néz vissza többé.
Mint egy régi film,
Ahogy száll le a vonatról,
És arcába vág a hideg éjszaka.
Kalapját arcába húzza,
És vállára szállnak az esőcseppek,
Kis, hiába volt angyalok –
Szemében a zápor függönye mögött
A dévai rét, a fehéren derengő halottas ágy,
Nem néz vissza, ahogy elindul az idegen éjben,
És alakja a mozdony ablakán túl egyre zsugorodik
London külvárosában.
———————————-
Arcképcsarnok – Bevezetés (A galamb)
VII. A párizsi teaillatú diáklány
Legutóbbi módosítás: 2008.01.15. @ 13:54 :: Kovács-Cohner Róbert
