I.
Aznap mikor százhetvennel siklott
az autópálya a ment? alatt
csak három ápoló halotta anyád
utolsó hörgését.
A kórház hullámzó, hanyag csempéi
között úszott egy letakart lapon és te
nem láttad, mert a második férje
elkente a könnyeivel.
Fulladoztál, majd csak menekültél
a fert?tlenít?szag el?l az udvarra, és
kifele menet még beléd martak a
feliratok: halottak, boncterem…
Egész éjjel a kertben voltál és csak
ültél, ültél. Ültél a halálán és az életeden,
míg az ügyeletesek rendet raktak és
kitakarították a ment?autót.
Hajnalban is te voltál a leger?sebb,
mikor elmetél apádért a kocsmába,
hogy átvonszold a városon hazáig és
akkor sem szóltál rá mikor
lehányta a dzsekid.
II.
A temetésen is egyenes gerinccel álltad
irtózatos gyászod, miközben
zsebkend?t adtál egy régi barátnak,
és felsegítetted a lépcs?n hömpölyg?
rokonok könnyeit.
Nem az unott munkások válla fájt a
koporsó alatt, téged nyomott a tetem
és beléd, egyedül beléd támaszkodott
a megszédült halál.
III.
Suttogtak az ujjaim, amikor rád
zártam a repedt ajtót, és soha
nem említettem meg, hogy láttalak
tizenkét év után el?ször
sírni.
Legutóbbi módosítás: 2008.01.15. @ 17:41 :: Borbély Gabriella