Arthur Rimbaud- nak tisztelettel
ágyán oly halvány, pedig zuhog a fény!
már eszmévé szakadt,
mit megaranyozott egy késett napsugár.
siketen, az igazság ellen.
gyermekagy. a téli, tébolyult
hullámok zord dagályán,
lefelé a halk és h?vös árral
szerelmet senki szebben nem álmodott még.
s menvén az ég alatt
ronggyá rohadt köpenyben a f? közt,
honnét nincs menedék
(mert torz csontrendszerükkel, rángó kéjben
itt világok és angyalok kerengnek)
tinta-szirmok és tisztes álmok között
nyugtalan egész nap mocorog.
tíz ujja a csigolyákon dobol…
a leng? függönyök mögött úgy suttog
és izzad, mint egy
tölcsérbe szorult Múzsa,
kit megaranyozott egy késett napsugár.
már eszmévé szakadt. és
ágyán oly halvány, pedig zuhog a fény!
XXII.
megbántottál, pedig tudhatnád,
hogy nem
szeretem ha igazat mondasz.
a kapcsolatunkról.
hányszor kell még megütnöm azt
a borostás arcod,
hogy végre felfogd csak a hazugság
érdekel.
a nekem tetsz? kifordítottság.
XVIII.
utazás
Veled
szemben és melletted
tükröz?dik
a vonaton belüli
táj
melletted:
szemben vagyok
XIX.
agyondögönyözött rózsaszín? pillangók,
és egy öröm: a felett, hogy sikerül
napló?szinteséggel átvágnom önmagam.
…tudja egyáltalán valaki mi az a kelta country,
nah és a szerelem?
egy külvárosi reptér, két arc
és huszonegy centi, legyen
ez a díszlet.
szerepben: a három
(hatékonyságában különböz?)
szégyen, miközben
statisztálnak a tények, és
drukkolnak a néz?téren az érvek.
a súgó megöregszik és a
függöny mögött, a rendez?
tekintetében zsibbad
csak tényszer?vé
a magány –
(((A gyermekkori barátnak, akit nem legális
ilyen sokféleképpen szeretni.)))
Negyednapja nem szólsz. Negyednapja hallgatok.
Ki ne mondd a vihar utáni csendet, ne tudatosítsd,
mert anélkül is érzem, hogy abban az ismeretlen házban
ülsz és verítékezel. Szagod van.
…a nap felé feszíted az arcod. Képtelen pózban süllyedsz:
már magunk alatt vagy, annál is mélyebben.
Egy évekkel ezel?tti törvénytelen ütközésre gondolsz.
Nekifutottunk valaminek,
valaminek, aminek nem kellett volna, valaminek,
amit homlokcsontunk tompa egymáshoz üt?dése jelzett,
valaminek, amir?l tudtuk, hogy nagyon fáj majd,
ha vége lesz…
milyen furcsa, hogy egy idő
után a bűntudat is megszűnik,
holott egyre gyakrabban tegezlek
le olyan idegenek előtt akik a
gallérjuk közé kötött infámiákkal
végkiárusításban reklámozzák
a capslock-kal írt lelkiismeretet
Hónapok óta olyanok
voltunk, mint az a
korosodó házaspár,
amelyik ez els?
unoka hírére
végérvényesen külön
ágyba költözött.
…remélem egyszer
majd megérted, hogy
muszáj volt
kimosnom az összes
leped?t, miel?tt
örökre eljöttem…
– behatárolhatatlan (napok)
Egy három
fül?, sz?rös
patájú lovon
verejtékezem
körbe a napokat. –
Beszorultam
a nyereg
és a gerinc közé,
mert/hisz
fordítva szívok
egy meg se
gyújtott bagót.
A harmadik,
a szaru, a b?z,
az id?, a b?r,
a csigolya,
a dohány
– mind
én vagyok.
valójában abba ?rültem
bele, hogy féltem
megmutatni nektek
legális vágyaim
valójában abba ?rültetek
bele, hogy mertétek
elrejteni nekem
illegális valóságotok
B-nek
Ma tudatosodott bennem
a hiányod, mikor pakoltam
és megtaláltam a lyukakat,
amiket egy csavarhúzóval
szúrtál abba az üres
rámásdobozba, ahol a
megfogott lepkéket
tartottad. Már
látod: halottak. Csak a
szárnyuk színe villan
még kopottan, ha úgy
esik rá a fény.
Még hirdetik a gyermek-
korunk, amint
borítékolom ?ket és
feladom neked.
B.-nek
I.
Aznap mikor százhetvennel siklott
az autópálya a ment? alatt
csak három ápoló halotta anyád
utolsó hörgését.
A kórház hullámzó, hanyag csempéi
között úszott egy letakart lapon és te
nem láttad, mert a második férje
elkente a könnyeivel.
Fulladoztál, majd csak menekültél
a fert?tlenít?szag el?l az udvarra, és
kifele menet még beléd martak a
feliratok: halottak, boncterem…
Egész éjjel a kertben voltál és csak
ültél, ültél. Ültél a halálán és az életeden,
míg az ügyeletesek rendet raktak és
kitakarították a ment?autót.
Hajnalban is te voltál a leger?sebb,
mikor elmetél apádért a kocsmába,
hogy átvonszold a városon hazáig és
akkor sem szóltál rá mikor
lehányta a dzsekid.
II.
A temetésen is egyenes gerinccel álltad
irtózatos gyászod, miközben
zsebkend?t adtál egy régi barátnak,
és felsegítetted a lépcs?n hömpölyg?
rokonok könnyeit.
Nem az unott munkások válla fájt a
koporsó alatt, téged nyomott a tetem
és beléd, egyedül beléd támaszkodott
a megszédült halál.
III.
Suttogtak az ujjaim, amikor rád
zártam a repedt ajtót, és soha
nem említettem meg, hogy láttalak
tizenkét év után el?ször
sírni.
