Az irodában kerültünk össze. Úgy esett, hogy az egyik picurka szobába telepítettek be bennünket, más már el sem fért volna benne, olyan kicsike volt.
Niklás miután rájött, hogy beszélek németül, ha nem is tökéletesen, felajánlotta, hogy beszéljünk ezen a nyelven, legalább megtanulok egy kicsit rendesebben. Még nem tudtam, hogy ez jó pár éves német nyelvkurzus lesz, amelyben minden hibás szót kegyetlenül muszáj kijavítani.
Niklás, aki egy Arad mellőli faluból származott, két német nyelvet beszélt. Az egyik a falujának a dialektusa volt — amit ő a falubelijeivel beszélt, és amiből én egy szót sem értettem — a másik az irodalmi német, amit velem beszélt.
Lassan rájöttem, hogy nemcsak a nyelv területén perfekcionista, hanem mindenben. Topometriával foglalkozott és nem tartott sokáig, amíg el kellett ismernem, hogy az ő tereprajzaiban egyszerűen nincs hiba! Kizárólag papíron számolt. Nem volt hajlandó a kávédarálóhoz hasonló akkori számológépeket igénybe venni. Rendszerint egy agyon hegyezett ceruza-csikket használt ehhez a művelethez. De amit kiszámított, arra mérget lehetett venni. Lassanként kezdtem jobban bízni az ő számításaiban, mint a magaméban.
Reggelente óramű pontossággal érkezett a munkába. Pedig ehhez reggel három órakor kellett felkelnie, hogy a vicinális vonatokon hétre beérjen Temesvárra az irodába.
Mivel akkortájt költöztem az új blokklakásomba, elkezdtem meggyőzni arról, hogy mennyivel jobb lenne neki is egy lakást venni a városban, ahol központi-főtés, hideg-meleg víz van és ötpercnyire van a munkahelytől.
— Kell neked fűrészport venni és avval tömködni a kályhát, aztán ha kiégett tisztítani?! Külön fűteni a fürdőszobát? Nem is beszélve a mindennapi útról — hiszen az egész életedet a vonaton töltöd —, mire hazaérsz este van!
— Igen — mondta —, de én akkor és annyit főtök, amennyit akarok, és akkor van melegvizem, amikor szólok a feleségemnek, hogy csináljon, nem akkor, mikor mások határozzák el!
— De hisz állandóan van hideg-meleg víz, és úgy fűtenek, hogy az ablakokat is ki kell nyissam néha.
Pár év után — amikor a hideg lakásban ültem és vártam a két órát, amikor langyos víz fog folydogálni a csapból — rájöttem mennyire igaza volt a barátomnak.
Később, mikor jobban összebarátkoztunk kezdett bennem derengeni honnan ez a függetlenségi mánia, amely odáig ment, hogy nem vásárolt perforált W.C. papírt, mert neki senki se írja elő, mekkora darabot használjon!
Eleinte bizalmatlanul, visszafogottan meséltem el neki egyet-mást a gyerekkoromról, amikor egy német nő kidobatott minket nagyapám házából — apám semmiféle munkát nem kapott — az utcán pedig a „Hitlerjugend” hol az ablakainkra dobálta a köveket, hol ránk, gyerekekre. És nekünk még szerencsénk volt azokhoz képest, akikből szappant főztek.
Meglepetésemre belátta, hogy ez mind igaz. De ne higgyem, hogy neki meg sok német társának jobb volt az élete. Hitler és társai az övéket is tönkretette.
Idővel lassan elmesélte az egész Odisszeáját. Apjának nagy gazdasága volt a faluban, főleg szilváskertjei, amelynek a terméséből kitűnő Slibovica készült. És nem akármilyen, olyan minőségben, hogy majdnem az egészet exportálták Európa minden részébe. A házuk melletti istállóban hét tehén állt négy ló mellett, az ólban húsz disznó, húsz birka.(Mikor én láttam a hatalmas szép házat, az udvarban még egy csirke sem maradt)
Tizenhét éves volt, mikor befejeződött a háború. Még a temesvári német líceumba, a Bánáciába járt, mikor sok ezer német társával együtt elvitték őket kártérítési munkaszolgálatra a Szovjet Unióba.
Egy Don-medencei szénbányába került. A munkakörülmények pokoliak, ennivalójuk — mint mesélte — az oroszoknak sem nagyon volt, hát még nekik.
A fűtetlen barakkokban ketten aludtak egy ágyban, hogy valamennyire melegítsék egymást. Egy reggel arra ébredt, hogy irtózatosan fázik. Amint magához tért, elszörnyedve értette meg az okát: a társa, akivel aludt — hideg és merev volt!
Ez is elmúlt. Azt az egyharmadot, aki életben maradt, függetlenül attól, hogy honnan származtak, felrakták egy marhavagon-szerelvényre és „visszaküldték” — Németországba!
Egy romhalmaz volt minden. Sweifurt városát, amin keresztül jött, nem is lehetett látni, egyetlen épület nem maradt épen. Közlekedni csak gyalog lehetett, ennivaló sehol. Itt-ott találtak a földeken felszedetlen krumplit, azt úgy nyersen ették. Két hónapig tartott, amíg félholtan, zörgő csontokkal, hazaérkezett.
Egy rövid, mondhatni normális időszak után újabb kálvária kezdődött. Az elvtársak ugyanis rájöttek, hogy ők tulajdonképpen kulákok! Egy őszi napon felrakták őket a vonatra és valahol a Baragánon tették le egy mező közepén, ahol nem volt semmi! Mivel az éjszakák már hidegek voltak és a tél sem volt messze, putrikat ástak a földbe, amit úgy, ahogy tudták befedtek, itt tengődtek majd két évig.
Visszakerült a falujába, megengedték neki, hogy elvégezze az esti munkásegyetemet. Meg is nősült. A feleségét sohasem engedték tanítónőként dolgozni, mert kulák származású férje volt. Így aztán kapva kapott az alkalmon, hogy mint kezdő mérnök a Csudanovicai urán-bányában dolgozhasson.
Az oroszok jól fizettek az ott dolgozóknak, hiszen ezen kívül semmit nem fizettek az uránércért, amelynek a hideg-háború miatt hihetetlen ára volt.
A család növekedett, az első kislányt fiú, aztán még egy lány követte. Minden rendben lett volna. Niklás jól keresett, annyira, hogy mikor a bányaorvosa figyelmeztette: keressen most már egy más munkát — ő ennek ellenére még egy évig maradt a saját szakállára. Csak ezután került a mi kis tervező-irodánkba, amelynek az akkori főnöke az unokatestvére volt.
Folytatása következik.
Legutóbbi módosítás: 2021.07.29. @ 12:12 :: Galambos Viktor