Megjött a nyár a tavasz után,
ezerszínűen, derűsen,
s első pillantásra lobbanó,
váratlan vágyként
lecsapott ránk hevesen,
és forró lávaként égette fel hirtelen
a zsongó,
új létre vágyó,
magát szelíden kínáló
természetet.
Erdőt, mezőt, éledő réteket
kínzott, s ítélt szomj-halálra,
s csak kacagott a fuldokló világra.
Cseppet sem bánta,
ha milliárdnyi kéz
hajolt is az ég felé hiába,
hogy az áhitatos imára
legalább a Föld könyörgő emberének
talán megkegyelmez
a tomboló tűznyár,
s majd áldásos,
kenyérmag-érlelő esőre,
hűs hajnalra ébred a megperzselt,
szomjától már ájult,
vízért tátogó természet.
Ám a szédült,
kéjesen tomboló nyár
a szomjazó remény után is csak
kacagva, lángnyelvét
csúfolódóan kinyújtva
intett búcsúzót,
és a kiszáradt világban,
– ahol a föld, mint
láztól fekélyes torok,
kínjában néhol már megrepedt –
még új lángszerelmet gyújtott,
s perzselt vadul tovább.
Majd lángja váratlan’ végsőt lobbant,
s belehalt saját, izzó hevébe,
ahogy a friss, nyári zápor
a forró, kiszáradt föld szomját
könnyesőjével oltva elérte,
s nyomában csak hullt, hullt a zápor
rétekre, földekre, mezőre,
mint szerelmesek könnye beteljesült,
mámoros szerelmükre,
míg egy ütemre nem dalol a lelkük:
végre…, végre!
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 10:04 :: Gősi Vali
