Kovács-Cohner Róbert : A sámánná változott és újra emberré lett fiú regéje*

Nyomtatás

Lázasan feküdtem.

Szívem az el- elsuhanó autók nyilalló

zajára dobbant –

talán néha-néha ki is hagyott.

Lázasan feküdtem, hisz újra láttalak,

és illatod útközben zsebemből

az út menti fák ágai közé szökött.

Álmodtam.

Álmodtam rólad,

talán éppen akkor,

mikor szívem némasága

versengett egy pillanatig

az ablakomon túlról szűkölő,

farkasképű éjszakával:

Három évig feküdtem öntudatlanul.

Egy tenger közepére vittek,

míg alattam sztrádák vénái

keresztezték egymást –

néha egymásba futottak,

és néha síksággá futottak szemem előtt.

Egy tenger közepére vittek.

A parton egy koldusasszony ült a mólón,

kopott gúnyában,

cserzett arccal

egy lócán –

rádiót hallgatott,

és pikkelyes kezében

cigarettát szorongatott,

míg hálójába a víz közepéből,

a mélyből örvényként özönlöttek a cetek, a halak,

és az egyre dagadt, csak dagadt,

és lassan már a víz is csak szák volt,

és benne halak, és sellők,

és tátogó, fehér arcok –

Így szólt hozzám a Vizek asszonya,

Jajük Kán** felesége:

‘Vőmmel, az Alvilág Urával,

Erlik-kánnal találkozol,

menned kell tovább,

a Nap, a Hold és a Fiastyúk alatt,

fel, a Kilencedik Égig,

ha a Csötgör-ördög*** utadat is állja majd,

s Ajamiddal**** talán találkozol.

Látomásaid borzalmasak lesznek,

de félned nem szabad -‘

s a tengerbe taszított, a régről ismert,

kiszikkadt, s a víztől évezredek óta falfehér,

vádló arcok közé, a többi álmodó

itt ragadt, álomba halt szenvedő arca közé,

s nem tudtam: a hálóból valaha kitalálok-e,

és tudtam – hátrahagyottaim nem jöhetnek utánam –

mindet itthagyom.

Három napig úsztam a víz alatt,

és mikor az utolsó, értem nyúló tenyér is elernyedt,

a világosságra láttam.

Partot értem, és előttem kerekded hegy

magasodott – meg kellett másznom.

Magasba ívelő utam közepén

meztelen asszonnyal találkoztam –

anyám fává kérgesedett alakjával –

hozzáértem, s emlőit szopni kezdtem.

Így szólt hozzám az Ősanya:

‘Férjemmel, az Alvilág Urával találkozol –

szopj a mellemből,

hogy legyen erőd,

hisz fáradt leszel,

ha utad végére érsz –

menned kell tovább,

a Nap, a Hold és a Fiastyúk alatt,

ha a Csötgör-ördög,

s csábító Ajamid

utadat is állja majd, fiam.

Indulj tovább. -‘

És ahogy felnéztem

rekedtessé váló szavaival fülemben, láttam:

fává vált már teljesen,

s az égig tornyosult.

A hegytetőre értem.

Hét jurtát láttam a szférák fényében

rongyosan csúcsosodni.

Füstnyílásaikból dal melege szállt

a Fiastyúk, a Nap, s a Hold felé:

mennem kellett tovább.

Az első sátorba lépve

találkoztam a Betegséggel –

kezében világunk makettje

pörög, pörög,

s szavai nyomán fekete sáskajárásként

a dombok, a házak közé zuhannak

ősi igék, majd életre kelnek,

és elhullanak.

A második sátorban az Őrület fogadott.

Arca tükör volt – rám nézett önmagam.

Felsikoltott, és sikolyában

anyám gyermekdala,

és vibráló extázisok dübörgése nyomán

izzott a csend.

Aztán énekelni tanítottak,

hang nélkül énekelni,

míg gigám kivájták,

és a holdba tartották,

fülem kiszúrták,

hogy értsem az állatok

és csodás növények

titkos nyelveit,

fémmel ötvözték fiatal

torkomat, és utamra bocsájtottak.

A Kilenc Tenger partjára értem.

A tenger közepén kis sziget,

s a sziget közepén

égig érő nyírfa állt.

A Föld Urának Fája.

Kilenc fű nőtt mellette –

a föld minden növényének ősei.

A fák körül tengerek,

és mindegyiken úszott

egy-egy madárfajta fiókáival.

Némelyik tenger sós volt,

némelyik oly forró,

hogy partján nem tudtam állni soká.

A fa tetején mindenféle emberek:

soványok, kövérek,

szépek, gazdagok,

négerek, zsidók, cigányok, kínaiak, malájok és hinduk –

s felettem egy ágon puha fészekben ült anyám,

s mellette egy másik ágon apám,

és távolabb dédanyám,

szépapám,

s a fa ágai szárnyaknak tűntek,

mikor egyszerre szóltak hozzám:

‘Dobot s dobverőt kapsz e fának ágaiból.’

És a tengeren úszó madár

csőrébe vett,

és felrepült:

távolodni kezdtünk a parttól.

S a fa még utánam kiáltott:

‘Csak egy ágam nem lehet a tiéd –

abból az emberek majd

hajlékot építenek:

menned kell tovább,

a Nap, a Hold és a Fiastyúk alatt,

ha a Csötgör-ördög utadat is állja majd.’

A pusztán letettek, és a madarak

eltávolodtak.

Csak a Sas szavai visszhangoztak fülemben:

‘Ha ezt is neked adom,

nem lesz hajlékod többé.’

Hét napig feküdtem mozdulatlan,

míg a nyírfán rakott fészkek gallyával, tollakkal zsebemben

a Föld s a Világ Urának szavát –

ki a föld minden népeinek fészkén

a tojásokon kotlott,

s most elkísért, hogy egy ágat nekem adjon –

végre megértettem.

Aztán szüleim láttam lángoló jurtákban,

és a füst kéken fojtó lehelete

az erdő nyírfáira telepedett.

‘Menj tovább.’

Félmellű, félszemű, aszott asszonyok

hívogattak a pusztákon jurtáik felé:

itt biztonságban lehetek.

Továbbsiettem.

Éjjel értem jött izzó csendjén a kovács,

Elrik-kán, az alvilág ura,

és a világok legmélyebbikébe vitt:

szörnyű odújába.

Íjakat szúrt belém,

és feldarabolta testem,

vérem bronz edénybe csorgatta,

állkapcsom letépte,

és darabkáit a betegségeknek adta,

hogy egyenek.

Csontjaim megszámolta,

majd puhára főzte,

és fémből öntötte ki őket újra.

Hat ujjat tett tenyeremre.

Letépett fejemmel végignézette,

ahogy anyagom a semmibe vész,

majd szemeim kitépte üregeiből,

és új szemeket adott:

csontjaim fémből öntötte ki,

és új arcom kovácsolta hét napig –

álmomban felébredtem.

Hosszú utamon

– új testem csak lassan fáradott –

mikor pihenni tértem,

vállára vett egy borjútestű, emberfejű szellem,

majd egy fehér baglyon repültem tovább –

heten segítettek, míg az erdőbe értünk.

Ott megjelentek előttem, és mondták:

innen egyedül kell menned.

Ha a Csötgör-ördög eléd is küldi Ajamid,

ne csábulj el –

Erlik kán küldöttsége

továbbvezet majd a kilencedig égig.

Ajamid nőalakban tartóztat majd,

de ha megállsz, s hiszel hazug szavának,

dús csípejének, tejbő mellének,

a fonál megszakad, s új lelked, új tested

megsemmisül – egyedül maradsz.

Elveszted magad.

Három napba telt, míg odaértem –

a fennsíkon sziklanyílást láttam meg magam előtt.

A barlangban két meztelen nő állott előttem:

testük szőr borította.

Vemhes vagyok, szólt az egyik,

s méhéből rénszarvas született –

ő védett meg

tovább utamon.

A másik öléből sólyom szállt az égre,

s éjenként vezetett:

eljövő utamról dalolt.

S szóltak:

menned kell tovább,

a Nap, a Hold és a Fiastyúk alatt,

ha a Csötgör-ördög utadat is állja majd.

Harminchárom hónapig vándoroltam,

mikor az út mellett egy torony tövében

megláttam őt –

maga mellé ültetett,

és rám nézett, mint régen,

a kaszinók füstjét ruháival az ágyra vetve –

‘Ülj le velem a kék asztalhoz.

Gyere. Szeretkezzünk az örök időkig,

ifjú kámom****.

A torony csak a miénk,

és testem, lelkem is –

minden órában, percben

újra és újra a tiéd lehet.

Hisz itt vagyok, álmaidban,

és örökre itt maradhatsz.

Minden este vacsora vár majd,

s a vacsora után a kéj,

és aztán majd az ajtó előtt ülve

a Világ Erdejére látva

mindig hajnalig beszélgetünk.

Maradj velem.

Csak te leszel a férjem.

Mindig veled maradok,

ifjú sámán,

és soha, soha nem kell felébredned.’

És talán itt maradok,

ifjú Ajamim.

Csak hogy újra úgy láss,

ahogy a rulettasztal mellett

a pultra támaszkodom.

csak hogy újra lássam,

ahogy egy kicsit féltve nézel engem,

csak hogy újra lássam,

mikor sok év után megbocsátok,

és te úgy nézel rám, mint aki tényleg

megbocsátott,

és tényleg azt hiszed,

és talán én is egy kicsit.

Csak hogy újra lásd

egy évvel később kezem:

még ugyanolyan.

Szemem: még megvan a tűz,

hangom mélyebb talán,

de néhs még ugyanúgy játszik.

(S nem tudod,

soha meg nem tudhatod, hogy

már nem az én hangom:

ércbe öntötték garatom,

hogy már soha nem lesz ugyanolyan

kezem:

csontjaim újraírták,

ujjaim helyett mások ujjai,

hogy szemem másoké –

soha nem tudhatod meg –

emlékezz rám úgy,

ahogy utoljára láttál,

és kezemen csak eggyel több

a kósza ránc,

szemed sarkában

madártalpak nyoma)

Csak hogy hajad ugyanúgy omoljon a jelenre

az örökkévalóságnak

szelíd tekintettel megtartva azt,

mint mikor fiatal, karcsú mellkasomra hajtottad fejed,

és elaludtál.

Csak hogy valami utolsó álomban

a tűz helyett, a lángoló sámántűz helyett

a béke idézze fel régi tüzünket.

Csak hogy vége lehessen,

Hisz utam nem vezethet tovább.

Hogy kék, és béke, és csend, és zöld talán.

Csak egy álom.

Itt maradok.

Csak szemed újra.

Csak hogy…

Átkarolsz.

Szemembe nézel.

A régi tűz tükre tükrödön.

Hazudsz? Hallgatsz? Mindegy.

Fává vált anyám emlőjéből ittam.

Feldaraboltak,

kivájták szemem,

szarvasok vigyáztak rám,

és solymok daloltak rólad –

velük dúdoltam én is –

nem érthettem még meg.

Sasok hoztak idáig délcegen.

S most,

most talán vége kell legyen.

Csak hogy a béke, a kék és a zöld,

egy torony,

a lehetett volna, a szelíd hazugság,

a csend, mi minden aktusnál,

legyen az újra, vagy még, vagy már,

százszor inkább vágyott,

csak hogy szemed, csak hogy tekinteted,

csak hogy

újra itt vagy…

És kezed még fogom,

mikor szörnyű örvény hangján karok ragadják meg vállamat,

s visznek vissza a hegyről,

eltölgyesült anyámtól,

a Világ Urától,

Elrik-kántól,

a véreskezű kovácstól,

a Sastól,

a szomorú, füstölő jurtáktól,

a vizek őrétől

az örvényen át,

egy perc, egy pillanat alatt,

‘nem kaphattad meg az ágat,

dobolni kezdtél’ –

hallom még a szókat,

a Világ urának hangját,

és egy perc alatt,

egy pillanat alatt

felébredek.

Ágyamban ébredek.

Lázasan fekszem.

Szívem az el-elsuhanó autók nyilalló

zajára dobbant –

néha-néha ki is hagy talán;

ilyenkor álmodom.

Lázasan fekszem, hisz újra láttalak,

és illatod útközben zsebemből

az út menti fák ágai közé szökött.

Álmomban sámán voltam,

s nem érhettem fel a kilencedik égig,

burját sámán őseim

cserben hagytam,

hisz szükséged volt rám,

neked,

a démonnak,

a Csötgör-ördög ágyasának,

neked, elvesztett és álmaimban újra megtalált

ifjú, árva Ajamimnak,

(újra itt voltál…)

szép Ajamimnak,

akivel félúton találkoztam,

aki talán még mindig vár rám valahol

egy torony küszöbén,

egy égig érő nyírfa alatt,

elveszített álmaimban.

Nem juthattam fel a kilencedik égig –

de dobom álmom tornya előtt

lábad előtt hagytam.

Hogy zenélhess rajta,

hisz feláldoztam magam érted.

Ezt akartad,

én őrizett, s elveszített,

bús Ajamim.

Nem juthattam fel a kilencedik égig.

Kezem felemelem

– régi ráncok régi volnalai –

sztrádák tenyerem mezején.

Az ablakból szemem tükröződik –

sarkában egy madár lábnyoma.

Szememben szemed tüze lassan kialszik,

és bordáim között szívem

az elhaladó autók nyalábjára dobban.

A tollak kezemből kihullnak,

a jurták füstje orromból kioson,

s már nem értem az állatok nyelvét,

már nem talállak,

már nem teremtelek,

én elveszített, árva Ajamim:

a várost nézem,

és még emlékszem ajtóban

guggoló, fákat néző,

kislányos alakodra,

míg az éj lassan szempillámra nehezül,

hogy holnap egy új napra keljek,

és az ablakom mögött lassan elcsendesedik

egy másik világban maradt

fázós alakoddal

az ablakom mögött meglapuló,

farkasképű éjjel.

————————————————–

*A reg, rege szó eredetileg elrejtezést, révületet jelentett -amikor a magyar táltosok exsztatikus táncukba kezdtek, elrévültek, és szavaik regékké áltak össze. Több népdalban találkozhatunk erre való utalásokkal, pl. hej regő, rejtem, stb. A burjátok bű-nek hívták a sámánokat, ebből származnak magyar bűbáj, bájol, bűvész stb. szavaink.

**Jajük Kán a vizek ura az ősi nomád mítoszokban.

***A csötgör ördög a mongol eredetmítoszokban a világteremtő isten ellenlábasa, aki az agyagból kiformált emberekbe, amikor a főisten egy órára egyedül hagyja őket, hogy lángért menjen, amivel életre keltheti őket, saját maga lehel életet, és ezzel teszi gonoszakká az embereket. Ugyanez a démon más mítoszokban felajánlja az embernek a tudást, vagy a hatalmat. Olykor nő alakjában jelenik meg.

****Az Ajami égi feleség – a sámánt segíti, de terhére is van – miközben oltalmazza, megpróbálja megtartani magának a hetedik égben, és ellenzi, hogy folytassa égi utazását. Égi étkezéssel, csábítással csalogatja, s így elszakítja a sámánt egyszersmint a földi és égi világtól.

*****A török tatár és a mongol nomádok kam, gam, kami, kám szava gyógyítót, sámánt jelent.